A farkas abban is emlékeztet az emberre, hogy jelenlétével, ténykedésével jelentősen átalakítják környezetüket, az ökoszisztémát, amelyben él. A szürke farkas – az ember és haszonállatai után – bolygónk legelterjedtebb nagy termetű szárazföldi emlőse, s e minőségében ősidők óta legfőbb húsevő vetélytársunk az északi féltekén.
Aztán egy farkaspár váratlanul feltűnt a Glaciertől 150 kilométerrre délnyugatra, Idaho állam határától nem egészen 50 kilométerre, és odút kapart magának egy magángazdaság területén. Idahóból és Észak-Wyomingból újabb farkasokat jelentettek, ám akkor még úgy látszott, mindegyik csupán arra vetődött átutazó.
Az Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata (usfws) munkatársai 1995–1996-ban farkasokat fogtak be Kanadában, és telepítettek át a 890 ezer hektáros Yellowstone Nemzeti Parkba és Idaho belső vadonjaiba. Addig példa nélkül állt ez a szövetségi intézkedés, kiben reményt, kiben félelmet keltett, perek és szenzációhajhász sajtóhírek lavináját indította el.
Sokan állítják: akkor kezdődött az új háború, amikor visszakerültek Nyugatra az első farkasok. Tény, hogy az áttelepítés lökést adott a folyamatnak. Egyre több lett a farkas, lassan elfajult a küzdelem.
Nem kérdés, ki az “erősebb” (fotó: National Geographic)
A vadvédők kimutatása szerint 2008-ban összesen 569 marhát és birkát öltek meg a farkasok. Ez a szám a térségben ugyanezen év alatt elpusztult jószágállomány egy százalékát sem teszi ki. Abban az esztendőben Montanában, Idahóban és Wyomingban összesen 264 farkast pusztítottak el azért, mert a jószágra támadtak. Nagynak tűnhet ez a szám, de vegyük hozzá, hogy egy több mint 200 falkát, csaknem 1600 egyedet számláló farkaspopulációról van szó.
A farkasvadászatról, ember és vad együttéléséről a National Geographic Online-on olvashat bővebben.
