Élet-Stílus

Kapitalizmus: nem szeretem!

admin
admin

2010. 02. 05. 14:00


Kilenc

Az olasz filmisten, Federico Fellini Oscar-díjra (is) jelölt remekművét, az 1963-ban bemutatott 8 és felet már az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején elérte a musicalsors, a Broadwayon zenés darabként éledt újjá, és húszévnyi színpadi siker után nem is csoda, ha az adaptáció most a vászonra kéredzkedett.

A hagyományos musicalek (Ének az esőben, A muzsika hangjai, My Fair Lady, Mary Poppins stb.) a hetvenes évekre tagadhatatlanul megkoptak. A közönség kifejezetten örült, ha szokatlanul komoly társadalmi üzenettel erősítették (Kabaré, 1972, rendező: Bob Fosse), fantasztikus és horror-elemekkel bolondították meg (Rocky Horror Picture Show, 1975, rendező: Jim Sharman), kissé ön-ironikus ifjúságábrázolással és rock and rollal tupírozták (Grease, 1978, rendező: Randal Kleiser), rockkal és hippy-pszichedéliával vegyítették (Hair, 1979, rendező: Milos Forman), sötétebb tónusokkal tették tartóssá (Mindhalálig zene, 1979, rendező: Bob Fosse), diszkóval aktualizálták és némi gúnnyal fűszerezték (Életben maradni, 1983, rendező: Sylvester Stallone), egzisztencialista drámába ágyazták (Táncos a sötétben, 2000, rendező: Lars von Trier), vagy éppen szatírába hajlították (Producerek, 2005, rendező: Susan Stroman). A musical műfaj strapabíró, életképességét mi sem mutatja jobban, hogy abba a bajba jutott, nihilista intellektus kiútkeresése is belefér.

Fellini (és korabeli alkotótársai: Ennio Flaiano, Tullio Pinelli, Brunello Rondi) egykori forgatókönyve nyomán a tavalyelőtt tragikusan elhunyt kiváló Oscar-díjas angol rendező-író, Anthony Minghella, és az amerikai forgatókönyvíró, Michael Tolkin átdolgozásában az alapcselekmény követi az eredeti történetet. A világhírű filmrendező, Guido Contini (Daniel Day-Lewis) élete válságba jut a szakmai és magánéleti problémái súlya alatt. Egyensúlyt kell teremtenie az életében részt vevő fontos nők, a felesége (Marion Cotillard), a szeretője (Penélope Cruz), a múzsája (Nicole Kidman), a jelmeztervező bizalmasa (Judi Dench), egy amerikai divatújságíró (Kate Hudson), az ifjúkori szex-bálványa (Fergie) és anyja (Sophia Loren) között.

A Chicago című musical rendezője, Rob Marshall (lásd még: Egy gésa emlékiratai) tulajdonképpen csak egy igen látványos, parádés szereposztású csomagolásban kínálja újra a kiégett egzisztencia vergődésének meséjét. Újat nem tesz hozzá (persze, a dalokat, a zenéket igen, de azok már megszülettek húsz éve), de – és talán: szerencsénkre – csak finoman utalgat a nagy olaszra és alkotására. A Kilenc valóban nagyszabású, és akinek nem hiányzik az emberi létezés mélymocsarának valós bűze, kifejezetten szereti a steril dolgokat és boldog végkifejletet, értékelni fogja. Számunkra grandiózus – viszont érdektelen.

Kilenc

(Nine), színes és fekete-fehér, feliratos, amerikai–olasz musical, 112 perc, 2009, rendező: Rob Marshall, szereplők: Daniel Day-Lewis, Marion Cotillard, Penélope Cruz, Nicole Kidman, Judi Dench, Kate Hudson, Sophia Loren, Fergie (Stacy Ann Ferguson), forgalmazó: Budapest Film, honlap

Kapitalizmus: Szeretem!

A dokumentumfilm-műfaj születése óta nehéz objektivitásról beszélnünk. Az egyik alapkőnek számító munka, Robert J. Flaherty 1922-es Nanuk, az eszkimó című műve sem volt az, merthogy amint leszögeznek egy kamerát, az alanyok elkezdenek „viselkedni”. Újabban Michael Moore műfaji munkássága révén (Roger és én, Kóla, puska, sültkrumpli, Fahrenheit 9/11, Sicko stb.), és akár a követőjének nevezhető Morgan Spurlocknak köszönhetően (Super Size Me, Hol az ördögben van Oszama bin Laden?) pláne nem igazán beszélhetünk tényszerűségről (tárgyszerűségről igen), a televíziókra jellemző „infotainment” – az informálás (information) és a szórakoztatás (entertainment) egybevonásával keletkező produktumok megjelölése – a vásznon is felbukkant.

Az egyértelmű állásfoglalások, hogy ne mondjuk, olykor határozottan propaganda-ízű csomagolásban csábítják a közönséget. Vitatni persze lehet, hogy mindez jót tesz-e a dokumentumfilmeknek, mint olyanoknak, az ellenben tény, hogy ez az újfajta dokumentummozi, annak elfogultsága (ami inkább eleddig a játékfilmekre volt jellemző) a mozi-pénztáraknál határozottan kifizetőnek bizonyult.

Az 56 éves amerikai filmes a Roger és én című, autógyári munkásballadáját követően (szerintünk igen jó) játékfilmes szatírát forgatott Pajzs a résen, avagy a tökéletlen erő címmel (amiben az amerikai kormány a kanadaiakból kreál mondvacsinált ellenséget). Majd – úgy tűnik – végleg a „harsány” dokumentumfilmek mellett tette le névjegyét. Ennek eredményeként az Oscar-díjig röpítette magát a columbine-i gimnáziumi lövöldözés kapcsán a „félelem kultúrájára” épülő Amerikát kérdőre vonva a Kóla, puska, sültkrupmlivel. Ezt azóta követte a (szeptemberi terrortámadás apropóján a Bush-adminisztráció felelősségét és sötét ügyleteit firtató) Fahrenheit 9/11 és a (tengerentúli társadalombiztosítás és egészségügy működését megkérdőjelező) Sicko című filmjei. De készített egy színtisztán kampányfilmet is a Mike kapitány hadjáratát (George W. Bush rossz, Barack Obama jó). Most pedig a Kapitalizmus: Szeretem! elnevezésű opust. Itt mintegy az egész rendszer kritikáját kísérli meg.

A kritika azonban nem sikerült. Egyrészt mert túl nagy falat a rendszer egészének bírálata – pláne úgy, hogy Moore annak élvezője, s ez bizony némelyek számára hiteltelenné is teheti –, másrészt mert a filmben megjelenő történetei nem erősítik egymást, azt a benyomást keltik, esetlegesen kerültek egymás mellé. A gazdasági (hitel-) válság apropóján (ál-) naiv érdeklődéssel faggat illetékeseket és áldozatokat, ellátogatunk tönkre ment családok, átlagemberek otthonaiba, de felkeressük a washingtoni felelősök irodáit is. Mindeközben arra tereli a szót, hogy a mindenkori amerikai kormányok és elnökeik a befolyásos pénzügyi körök szajkói, bábjai, egyedüli reményként Obama elnök tündököl. Kimondott-kimondatlan és filmjeiben szüntelenül megjelenő kérdése, miszerint hogyan egzisztál a kapitalizmus az Amerikai Egyesült Államokban, miképpen hatja át az emberek mindennapjait. Mostanság tagadhatatlanul aktuálisabb, mint valaha ez a kérdés az Amerikából kigyűrűző, globálisan mindnyájunkat érintő krízis miatt.

Amellett, hogy el kell ismerni Moore-t érzékenységéért, fáradhatatlan ügybuzgalmáért és szeretetéért (ha úgy tetszik: a szűkebben és tágabban vett lokálpatriotizmusáért), ironikus-cinikus humoráért, a dokumentumburokba szuszakolt propaganda és egyoldalúság túlságosan nyilvánvaló – és olykor bizony bántó. Hatásvadászata erős és magával sodor, ám levont végkövetkeztetéseit nem tudjuk maradéktalanul elfogadni. Talán ha párban állna mellette más vélemény, hogy az igazság kettős Janus-arcát tényleg megismerhessük. Talán. Nem feledve azt a klasszikus Churchilli gondolatot, miszerint a demokrácia valóban vacak, de tessék kitalálni valami jobbat.

Kapitalizmus: Szeretem!

(Capitalism: A Love Story), színes, feliratos, amerikai dokumentumfilm, 127 perc, 2009, rendező: Michael Moore, szereplők: Michael Moore, forgalmazó: Fórum Hungary Filmforgalmazó Kft., honlap

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

THE ASSASSINATION OF GIANNI VERSACE: AMERICAN CRIME STORY "The Man Who Would Be Vogue" Episode 1 (Airs Wednesday. January 17, 10:00 p.m. e/p) -- Pictured: Edgar Ramirez as Gianni Versace. CR: Jeff Daly/FX
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.