Bevallom őszintén valamiért Juliette Lewis neve ugrott be elsőként…
Matyiő: Hogy miért lovagolnak ezen ennyien?
Nemjuci: Nem először hasonlítanak hozzá. Mondjuk közöm a hölgyhöz semmi. Még csak nem is hallgatom. De ez a dolog jól is eshetne, mert ezek szerint nem volt még ebben a karakterben képviselője itthon.
Itt az első CD. Ez a híres vízválasztó időszak?
Matyiő: Ez talán egy kicsit erős kifejezés. Az azonban bizonyos, hogy az elkövetkező néhány hónapban fog eldőlni az, hogy milyen továbblépési lehetőségeink lesznek. Itthon ugyebár nehezen emészthető az, hogy Juci angolul énekel. Ezt egyelőre nem nagyon nyelik be. Kiváncsi vagyok a fogadtatásra.
Juci: Sok munkát fektettünk a most megjelent CD-be, hosszú időszakon vagyunk túl. Egy ilyen lemez jól összegzi azt, amit az elmúlt másfél évben elértünk, s amit ez a másfél év jelentett számunkra. Most fog majd kiderülni, az embereknek mit jelent majd a lemez, a dalaink. Hiszen egy CD esetében nincs már semmilyen körítés, mint mondjuk egy koncerten – a zene önmagáért beszél. Úgyhogy valóban izgalmas időszak ez.
Maradjunk egy kicsit az angol nyelvnél. Ha a hazai közönség nehezen fogad egy idegen nyelven megszólaló produkciót, akkor mégis miért kísérleteztek vele?
Juci: Azért, mert úgy érzem, hogy sokkal jobban szólnak a dalaink angolul. Amikor elhatároztam, hogy szeretnék egy ilyen stílusú zenekart, amelyben ráadásul az a svung is benne van, amelyet gyermekkorom meghatározó zenekaraiban éreztem, akkor nem tudtam elképzelni, hogy ez magyarul szólaljon meg. Ebben a stílusban sokkal jobban ki tudom fejezni magam angolul. Másrészt pedig a költői vénám még nem forrt ki igazán, egyelőre nem érzem magam olyan szintű szövegírónak, hogy 15 dalt keresztül tudjak vinni magyarul.
Éretlen vagy még egy ilyen feladathoz?
Juci: Inkább arról van szó, hogy most még nem érzem hitelesnek magam magyar dalszöveggel, még nem tudom pontosan és megfelelő szinten átadni azokat az érzéseket, amelyek kavarognak bennem. Ugyanakkor van magyar nyelvű dalunk is, például a „Nem”. Ennek a szövege még nem úgy született, ahogy szerettem volna. Összeállt, de nehezen bírtam vele. A „rúzsfolt” egyébként Lovasi ötlete, Závada Peti meg átolvasta, mielőtt felénekeltem.
Ha a magyar szöveg még nem áll úgy össze, mint az angol, akkor a nyelvválasztás mögött egyfajta kompromisszum rejlik?
Matyiő: Nem kell degradálni az angolt, hiszen teljesen jól működik ebben a műfajban. Az egy dolog, hogy itthon a közönség nem nagyon fogadja be. Úgy érzem, mintha egy íratlan elvárás lenne az, hogy a magyar zenészek magyarul énekeljenek, mert ellenkező esetben kevésbé tűnhet hitelesnek a produkció.
Juci: Ám ott vannak azok a zenekarok, amelyek nem angol anyanyelvűek mégis világhírűek lettek. Például a Hives, vagy az ABBA. Miért ne választhatnám meg én is a szerzői szabadságomból kifolyólag azt, hogy milyen nyelven szólalok meg? Az már az én saram, ha mondjuk így ötszázzal kevesebben lesznek a koncerten. Ugyanakkor félreértés ne essék! Nem zárjuk ki a magyar nyelvet, egyszerűen ez a lemez angol lett. Számunkra ez egy evidencia volt. Ha magyar nyelvű szövegeket írtunk volna, akkor az már nem pusztán kompromisszum, hanem megalkuvás lett volna. Vagyis a minél nagyobb közönség megnyerését szolgálta volna, ami pedig már nem mi vagyunk. Ráadásul szerintem fele ennyire élvezhető lenne a lemez.
Mostanában egyre inkább elterjednek a finomabb zenei megoldások, még a könnyűzenében is. Vajon tényleg nagy változásoknak lehetünk tanúi, vagy csupán néhány tényező (mondjuk a Petőfi Rádió átalakulása) miatt felszínre kerül az, ami eddig is itt lappangott?
Juci: Mindkettő. Hiszen ha van megfelelő felület, akkor abban a pillanatban jönnek elő azok az emberek, akik abban a közegben szeretnék megvalósítani magukat. Ez is jelzi, hogy mennyire a médiától is függnek a művészek. Éppen ezért kellene a médiának jóval nagyobb hangsúlyt fektetnie az elfogadásra és arra, hogy szélesítse az emberek látókörét. Egy profitorientált világban azonban nyilván más dolgok diktálnak.
Hiteles még a popszakma?
Matyiő: Hááát…. Az országos tévécsatornák is sajnos azt közvetítik, amit a gyár diktál. Profi, bevált recepteket alkalmaznak, a biztosra játszanak. És az emberek többsége ezt el is fogadja.
Így azonban előbb-utóbb az egész elértéktelenedik, nem?
Matyiő: Azért a gyárban is akad néha egy-két jó dolog. Láthattunk például olyan tehetségkutató műsort, amelyben valóban színvonalas produkciókat mutattak be. Kovácsovics Fruzsinát is egy ilyen műsorból ismerhetjük, akinek szerintem nagyon kellemes hangulatú dalai vannak. Az ilyeneket pedig meg kell mutatni és ebből a szempontból az úgynevezett gyárnak is vannak erényei.
Juci: Na igen, de aztán hogyan tovább? Megmutatják őket és ennyi – kifacsarják belőlük azt, amit lehet. Páran meggazdagszanak belőlük, de ténylegesen foglalkoznak a tehetségükkel? Nem hinném. Sokszor éppen így kallódnak el a tehetségek. Ebből a szempontból nem jó világot élünk, mert nem feltétlenül azok a dolgok diktálnak, amelyeknek valóban kellene.
A Nemjuci zenekar tulajdonképpen Angliában született, hiszen ott találtatok egymásra. Vajon építő jellegű zenei impulzusokat csak külföldön tud magába szívni az ember? Idehaza nem találkozni elég erős hatással, amely lendületet vihet egy zenekarba?
Juci: Nem feltétlenül így van. Ellenben az igaz, hogy Angliában olyan multikulturális környezetbe kerültem, ahol olyan sok mindent tudtam magamba szívni, amelyet Magyarország nem tud megadni. Láthattam, hogyan keverednek a különféle stílusok és láthattam olyan zenekarokat, amelyeket idehaza valószínűleg sosem fogok. Szóval egyfajta értelemben, igen, el kell menni oda bizonyos impulzusokért.
Matyiő: Én annak idején az előző együttesemmel, a Rémemberrel mentem ki szerencsét próbálni. Összesen egy évet töltöttünk ott és valóban: olyan tapasztalatokkal gazdagodhattunk, amelyek egyedülállóak.
Szóval jót tesz egy befogadóbb közeg?
Matyiő: Igen, bár annyira nem volt befogadó, hogy a Rémembert magáévá tette volna…
Juci: Egy kicsit letörögeti az ember szárnyait London, ez tény. Egy pillanat alatt válhatsz senkivé. Ez egyrészt jó, hiszen bizonyítanod kell, ám közben ott van az a gát is, hogy a közép-európaiak nem tudnak úgy labdába rúgni, mint mások.
Akadt olyan karrieretek során, amikor úgy éreztétek, hogy végérvényesen megfeneklettetek?
Matyiő: Soha.
Juci: Az egész élet egy borzasztó nagy folyamat része, vagyis mindig van holnap, s a holnap mindig mást hoz. Ez pedig vagy kizökkent az ideiglenes gödörből, vagy benne tart még egy darabig azért, hogy később valóban tovább tudjak lépni. Hozzáteszem, hogy az én életem eddig nagyon szerencsésen alakult, hiszen már 5 éves koromban azt gyakorolgattam, hogyan állok majd a színpadon. Aztán jöttek sorra a gyerekzenekarok, bárzenekarok, vidéki feldolgozás zenekarok, főiskolai emlékzenekarok, Anima Sound System, majd a TV, végül pedig régi álmom valósulhat meg: A rockzenekaromban lehetek énekesnő.
Ennyire könnyen ment volna?
Juci: Egy kicsit olyan, mintha csinálta volna valaki.
Nem kell ezt majd egyszer visszaadnod a jó sorsnak?
Juci: Azzal adom vissza, hogy komolyan veszem a gondolataimat, megérzéseimet, illetve például olyanokkal, hogy angolul énekelek. Azért, mert megígértem magamnak. Ha meghazudtolnám korábbi ígéretemet, akkor maradnék adósa a sorsnak.
A Nemjuci zenekar esetében sosem kellett megalkudnotok?
Juci: Egyelőre nem és ez nagyon nagy dolog. Ugyanakkor mindig lesznek új állomások, amelyek másként mérettetik meg az embert, mert más érdekek diktálnak. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk mindig jól dönteni, de azért igyekszünk önmagunkat vállalni.
Melyik volt az a pillanat, amikor már nem csak négy ember próbálkozásáról volt szó, hanem éreztétek legbelül, hogy valóban összeállt valami?
Juci: Temesvári Balázzsal, Tbalival összetalálkoztunk egyszer a próbateremben, s rövid ismertség után kedvet kapott arra, hogy foglalkozni kezdjen velünk. Lényegében ő volt a producer a lemezünknél, vagyis az ötödik szem, aki objektíven meg tudja ítélni, hol tart a munka. Ő volt az, aki továbbvitt minket arról a pontról, amikor önmagunktól már nem tudtuk megfejteni, hogy mi hiányzik. Azokon a próbákon történt meg az, amikor összemosolyogtunk, mert éreztük, hogy valóban elkezdtünk játszani. Ehhez kellett egy év.
Az egyik, ha nem a legfontosabb azonban az, amikor a világ is visszaigazolja a munkátokat. Ez mikor történt?
Juci: Nem biztos, hogy ez a legfontosabb. Elsősorban magunkban kellett bíznunk és hinni hogy amit csináltunk, azt tényleg mi csináltuk, azok mi vagyunk. Akkor is, ha az majd valami kritikusnak nem tetszik. Bob Dylan életében soha nem foglalkozott a cikkekel, amiket írtak róla. Jól tette.
Vagyis hinned kellett a többiekben…
Juci: És nekik is bennem. Igaz, hogy énekesnőként ismerhettek már az Animából, ám az egy másik stílus, másik produkció volt. Nem csak magamnak, hanem nekik is bizonyítanom kellett. Ezután tudtunk igazán bízni magunkban és a produceri segítséggel már tudtuk, hogy egy nagyon erős lemez született, jó dalokkal. Ám az igazi visszajelzésekre most várunk, és itt határozottan a közönségre gondolok, semmiképpen sem a kritikákra, hiszen most jelent meg a lemez. Most derül ki, hogy tényleg jót csináltunk-e.
