A kiállítást azokból a tárgyakból állították össze, amelyeket Joszip Broz Titónak, Jugoszlávia második világháborús felszabadítójának, majd 1980-ban bekövetkezett haláláig korlátlan hatalmú vezetőjének adtak magánszemélyek, vállalatok és különböző szervezetek. Mindenki igyekezett a maga legjobb tudása szerint kedveskedni a kommunista vezetőnek: a titogradi (ma Podgorica, Montenegró fővárosa) halászok egy közel két méter hosszú, kitömött pisztrángot ajándékoztak a marsallnak, hídépítők alkotásuk kicsinyített mását küldték el neki, míg egy nőszervezet ruhákkal ajándékozta meg.
„Az ajándékok többségét születésnapjára kapta, de megajándékozták más jeles ünnepek alkalmából is” – emlékeztet Marina Dokmanovic, a kiállítás biztosa. Tito születésnapját, május 25-ét „az ifjúság napjává” nyilvánították az egykori Jugoszláviában. Minden évben ilyenkor nagyszabású gyűlést tartottak egy belgrádi stadionban, amelyen ünnepélyesen átadtak az elnöknek egy, az ország testvériségét és egységét jelképező stafétabotot, amely kézről kézre járt Jugoszlávia egész területén. A kiállításon több ilyen stafétabot látható, ezek az ajándékozók tevékenységét, a mezőgazdaságot, a könyvkiadást, az ipart szimbolizálják.
Sokan látogatják a kiállítást a volt jugoszláv köztársaságokból, főleg Szlovéniából és Macedóniából. A nézők reakciói nemzedékek szerint változnak: az idősebbek csodálattal és nosztalgiával tekintenek az emléktárgyakra, a fiatalok gyakran mosolyogva mennek végig a tárlaton. Egy idősebb úr egyik nap mindenkinek megmutatott egy fotót, ahol ő látható a marsallal. „Ez volt az utolsó alkalom, hogy kezet szoríthattam vele” – mondta büszkeséggel vegyes szomorúsággal.
Az egyik kiállítóteremben, ahol Titót dicsőítő zene szól, testőrségének két egykori tagja fekete-fehér filmeket néz az ország háború utáni újjáépítéséről, gyermekek és fiatalok elragadtatott beszámolóival. „Mindenkit lenyűgözött. Ilyen ember nem lesz többé” – mondja a nyolcvanas éveiben Simo, aki sokáig szolgált Tito testőrségében.
„Szórakoztatónak tartom ezeket a tárgyakat, mert őszinte naivitással alkották meg őket. Az emberek igyekeztek a lehető legjobbat csinálni. Látszik, hogy nagy erőfeszítéseket tettek, de az eredmény elég komikus” – mondja az egyetemi hallgató Maja, aki dédnagyanyja Titóról szóló történetein nőtt fel, majd megáll egy másfél méter magas kerámiaváza előtt, amelyen a jugoszláv vezető virágokkal ékesített portréja látható. “Nem giccs ez?” – kérdezi mosolyogva.
