Amikor az ulánbátori reptéren bepakoltunk a kisbuszba, majd a sofőr taxiba szállt, hogy elmenjen féktárcsákat venni, már sejtettük: kalandban nem lesz hiány a túránk során. Ha nem tartozol a világ utazóinak felső tízezres rétegéhez, feltehetőleg nincs arra pénzed, hogy kifizess egy Hummer terepjárót angolul beszélő sofőrrel, vagy esetleg bérelj egy kisrepülőt.
Út menti szervizelés
Ha Mongóliában vidékre akarsz jutni, a felsoroltakon kívül marad a helyi autópiacon felbérelt sofőr, akihez jár egy TURIST feliratú UAZ kisbusz, ha akarjuk. Ha nem, a sofőr gyalog is szívesen elkísér bárhová, napi harminc dollárért. A kocsiját persze a világ összes pénzéért nem adná kölcsön. Pedig ez lenne a megoldás – konstatáljuk 12 órás zötykölődés után, amiben benne volt egy lökhárító-keresés, váltóházcsere valamint egy kis kalapálás a főtengelyen. Ha egyedül ülnénk a járműben, ugyan lassabban haladnánk, de talán nem tennénk 200 kilométeres kitérőt azért, hogy meglátogassuk a rokonainkat. Persze amikor a sofőrünket megkérdezzük, miért e kitérő, tagadólag rázza a fejét. „Nyílegyenesen haladunk reggel óta” – vigyorog ránk kedves mosollyal – „szerencse, hogy pont anyámék felé jártunk.” Úgy döntünk, kihagyjuk a GPS tracklog (azaz a GPS által rögzített bejárt útvonal) elmagyarázását.
(fotó: Haulik Áron)
Végül további eltévedések, javítások, útmenti pletykaklubok és cigiszünetek után megérkezünk Harhorinba, a mongolok ősi fővárosába. A néhol Karakórumnak hívott városból mára nem sok maradt, az egykori világbirodalom emlékét csupán néhány faragott kőszobor és cserépmaradvány őrzi. Mellette persze több ezer lakosú kisváros terpeszkedik, itt tartják évente a megyei Nádam ünnepséget, ahol a fővárosi döntőre készülnek fel a gyerekek lóversenyből, a felnőttek íjászatból és a férfiak birkózásból.
Mobilhívás a sztyeppén
Az előre leszervezett lovaink sehol. Végül másnapra előkerül valaki unokatesója, aki tud adni lovakat és nyergeket, de az áradások miatt a terep veszélyes, nem vihetik a lovak a málhákat. Kedvenc sofőrünk tehát még két hetet marad velünk. Elkéri a mobiltelefont, hogy hazatelefonálhasson (igen, idéntől Mongólia GSM-lefedettsége lakott területeken több mint 70 százalékos!), és pár szóban közli a feleségével, hogy két hetet késni fog. Türelmesen meghallgatja a választ, bólint, majd lezárja a beszélgetést és ránk vigyorog.
Olvasson további izgalmas élménybeszámolókat az iKalandtól>>>
A rekkenő hőségben elindulunk, délibáb táncol a tövig legelt fűcsomók felett, a messzeségben pedig kányák és ölyvek keringenek. Az Orhon völgyét elérve az autó halad tovább a biztos úton, mi pedig eltűnünk a hatalmas, zölden kopasz dombok között. Sietünk, hisz egyrészt el kell érnünk az esti találkahelyet, másrészt északról nyugtalanítóan homályos a horizont. Sejtésünk beigazolódik, amikor órák múlva fekete, sűrű gomolyokból elkezd csepegni, majd feltámad a szél, s jégeső veri a tájat. Mivel fejünkön sapka van, annyira nem fáj, de a gyeplőt tartó ujjainkat kék-lilára csépelik a koktéljegek, alig győzzük őket behúzni az esőkabát alá. Jól jönne most egy jurta, ahol meghúzódhatnánk néhány órára, de mivel alig látunk ki a habzó esőfüggöny mögül, annyit tehetünk csupán, hogy lovainkra bízzuk magunkat, és hagyjuk, keressék meg ők az utat, ebben (is) ügyesebbek, mint az emberek.
(fotó: Haulik Áron)
Lóüldözéses kaland
Az eső alábbhagy, de egy hatalmas villámra megugrik az egyik ló, kicsúszik a vezetőszár, és máris teljes vágtában távolodik mokány sziluettje. Akinél nincs málhás, az utána ered. A megvadult, hófehér kanca páracsíkot húz maga után, ahogy az esőtől nehéz füvet az égnek rúgja minden lépésével. A nyomában megmaradt sötét csík pedig árulkodó nyomként mutatja az irányt. Vágtatunk utána, mint a több ezer évvel ezelőtt itt élt népek. Nézem a mellettem haladó csapattársak kivirult arcát, a horizontra szegeződött szemeket, a szélben vízszintesen örvénylő hajukat, a merevre fagyott végtagjaikat. Egyikük rám pillant, bólintunk, majd ismét a szökevényt figyeljük, aki leragadt a pataknál, úgy tűnik megszomjazott.
Vége a pániknak, nem szabad ilyenkor tovább kergetni a lovat, jöhet a visszatérés a csapatba. Leszállunk hátasainkról, és óvatosan megközelítjük a szörcsögő lovat, amely mostanra észrevett minket. Idegesen szagolgat a levegőbe, dobálja a fejét. Legelést színlelve, hajlott háttal, földre szegezett tekintettel közelítünk, miközben kezünkkel a füvet tépkedjük, ennek recsegő hangja nyugtató hatású. Lassan bezárul a kör, egyikünk elkapja a szabad szárat, megérintjük a lovat, vége a kalandnak.
(A szerző rendszeresen vezet lovas túrákat és expedíciókat Mongóliába.
A szerző saját fotóblogja>>>)
—-Kányák, jurtatábor és lovaspólóklub—-
Délutánra kiderül az ég, lapos, nehéz fénysugarak öntik el a völgyet. A patakpartról birkanyájak hangfoszlányai jutnak el hozzánk, minden a nap végét várja, csupán a kányák köröznek fáradhatatlanul a magasban. Kísérőink persze sehol, ami nem lenne gond, ha a csomagjaink velünk lennének. De sajnos se hálózsák, sem pedig sátor, sokaknak váltás ruhájuk sincs kéznél, amire a déli eső miatt nagy szükség lenne. Nincs mit tenni, haladunk tovább a következő családig.
Egy óra múlva meg is érkezünk, egy kislány tökéletes angolsággal üdvözöl a jurtából. Csodálkozva szállunk le, de hamar kiderül a helyzet: a német férj és a mongol felesége pár éve költöztek ki a puszta közepére, ahol megalapították a Genghis Khan Polo & Riding Club nevű lovaspólóklubot, amely tagság híján elsősorban helyi kisgyerekek képzésével és a sport meghonosításával foglalkozik. Van rendes pólópálya a puszta közepén, jurtatábor, autópark, minden, nemzetközi versenyt is tartottak már itt.
(fotó: Haulik Áron)
Kagylósaláta a pusztában
Christopher és Enkhe, a tulajdonosok egyből a vendégjurtába kísérnek, forró teát és friss kenyeret raknak az asztalra, majd jönnek a Mongóliában még sosem látott finomságok: kagylósaláta, pácolt hering, lekvárostekercs. Christopher közben arra utasítja az egyik munkását, hogy vigyen el körbenézni, hátha megtaláljuk a kísérőinket. Egy óráig zötykölődünk Land Roverben, de semmi. Visszatérünk a bázisra, ahol közben vendéglátóink három palack kaliforniai bort küldenek a csapatnak a raktárból. Megható ez a kedvesség, amely csak Mongólia rejtett, turisták által ritkán látogatott vidékein maradt fenn.
Késő este előkerülnek kísérőink, a csomagok és a kisbusz. Ircsim, a lovak gazdája kiszáll, és a jármű sáros oldaláról lerúgja a lazán fityegő indexlámpát. Az oldalüveg az ülésen, az ajtó behorpadva, riadtan kérdezzük, mi történt. „Á, semmi” – legyintenek unottan – „csak kerülnünk kellett, mert elsüllyedtünk. Aztán a hegyi út dőlése túl nagy volt, és felborultunk. Három óráig ástuk ki a feje tetején álló kocsit.” Nem szólunk semmit, örülünk, hogy lovakon tettük meg az utat.
(fotó: Haulik Áron)
Kolostorok és kumisziszogatás
Este kifekszünk a csillagos takaró alá, és arról beszélgetünk, hogy Hollandiában olyan híres a magyar égbolt, sokan csak csillagot nézni utaznak hazánkba a nyugati, fényárban úszó partvidékről. Nekünk, magyaroknak pedig Ázsia szívében nyújt az ég valami különlegeset. Itt a Himalája és Szibéria között a levegő kristálytiszta, és közel-távol sehol sem világít egyetlen mesterséges fényforrás sem.
Az utunk, bár a tervezettnél kalandosabban indult, a továbbiakban már felvette a sztyeppe ritmusát, és mindenki könnyebben siklott át az ország kiszámíthatatlanságán. Fellovagoltunk a sziklaszirtekre épült buddhista kolostorokhoz, függőleges sziklafalak között haladtunk az Orhon-folyó partján, majd kénes hőforrásoknál mostuk le az út porát a Hangai Nuruu havasi rétjein. Aludtunk családoknál jurtában, a tábortűz mellett a csillagok alatt, és több tejterméket próbáltunk ki, mint eddig egész életünkben. Volt aki a helyi kumisszal és vodkával tette ugyanezt, mások közülünk az egész napi lovaglás után még esti felfedezőutakra indultak, de volt olyan is, aki az egész éves stresszt pihente ki a végtelen horizontra szegezett tekintettel. Bármi volt is egyeseknek az út során a legdurvább élményük, a hazafelé tartó repülőn már egy másik csapat utazott, mint amelyik elindult három hete Magyarországról.
(A szerző rendszeresen vezet lovas túrákat és expedíciókat Mongóliába.
A szerző saját fotóblogja>>>)
