Az amerikai turnétokon azt kaptátok, amire számítottatok, vagy azért értek meglepetések?
Nem is tudom, hogy mire számítottunk. De ha jobban belegondolok, annál sokkal jobban sikerült. Olajozottan ment az egész. Egyrészt jól szervezték a koncerteket, ezért biztonságban éreztük magunkat, másrészt sikerünk volt. A huszonhat koncert helyett végül harmincegyet csináltunk, mert sok helyre visszahívtak bennünket. Mindez összeérlelte a zenekart. És annyira rákattantunk a szállodáról szállodára járásra, hogy itthon egyenesen furcsa volt már kontinentális reggeli nélkül. Ami egyébként mindenhol rettenetes volt. A munka másik része a stúdiózásból állt. Nagyon sűrű volt a program, iszonyúan elfáradtunk, de legalább egyik ámulatból estünk a másikba. Innen hajlamosak vagyunk az amerikaiakat furcsa hamburgerzabálóknak nézni, pedig a civil Amerika roppant szimpatikus volt.
A közönség jól fogadta a zenéteket?
A számok felét angolul énekeltük, hozzáteszem, eleve egy csomó dalnál akkor találtuk ki, hogy angolul kéne előadni. Voltak akusztikus koncertjeink színházteremben, az emberek leültek, és csak hallgattak minket. Ilyenkor nem nyomhatod rock and roll bulienergiát, ami jó is volt, mert mi is kicsit megpihentünk, és az új lemezünk dalait játszottuk (Ember a fán), erőt gyűjtve a kifejezetten pörgős koncertekre. Aztán voltak hatalmas bulik, mint a Hide Out-fesztivál Chicagóban, és a New York-i John’s Pub-beli koncertünk, Bloomingtonban a Lotus World Music Festival, ahol két este léptünk fel egy hatalmas sátorban. Több ezer ember őrjöngött a zenénkre, a közönség majd megőrült. Másnap este ugyanolyat kellett produkálni. El sem tudtam képzelni, ezt hogy lehet megcsinálni, mert tulajdonképpen meg kellett magunkat ismételni. Csodák csodája a második koncert őrültebb lett, mint az első. Annyira sikítoztak, mint egy Beatles-koncerten.
Chicago, Los Angeles, New York, Memphis, Toronto – csak pár állomás a rengeteg közül.
Több tétkoncert volt, ahová a menedzserünk producereket, lemezkiadók képviselőit hívta el. Ilyen volt a chicagói például. Mondjuk én ott pont hiányoltam azt az érzést, amikor a zenénkkel felkapjuk az embereket, mintha hullámon lovagolnának, és átlökjük őket egy határon, amitől ellenállhatatlan lesz a zenekar sodrása. A többiek ki voltak akadva, miért vagyok ilyen pesszimista, szerintük az a buli is jól sikeredett.
Milyen volt a stúdióban? Mennyire szólt bele a producer a munkába?
Neki az volt a fontos, hogy minél több számba fogjunk bele, és lássa, hogyan tudunk együtt dolgozni. Kezdjük el a munkát, lássuk, mire megyünk közösen. Brooklynban dolgoztunk, abban a városban, ahonnan rengeteg jó zenekar származik. Egy álom volt ez nekünk. Május közepén visszamegyünk, június közepéig elkészítjük az új lemezt. Utána kint maradunk turnézni hat hétre.
Nehogy kint ragadjatok a végén…
A zene már internetközpontú. Jövő ősszel is kimegyünk turnézni, de nem akarunk ott maradni.
A zenétek hazai gyökerekből táplálkozik, erre épül. Ti mégis Amerika felé orientálódtok. Nem ellentmondás ez?
Nem is értem a kérdést. Nincs ebben semmi különös. Külföldön is élnek emberek. Miért csak Magyarországon zenélnénk? A határok meg vannak rajzolva, a zene viszont határtalan, amit nem lehet keretek közé szorítani. A gondolat szabad. A Kistehén a magyar zenei kultúrára épül, ettől leszünk még színesebbek. Miből táplálkoznánk, ha nem ebből? Egy magyar zenész nem tud az angolszász kultúrából hitelesen meríteni. Sokan azt hiszik, hogy tudnak britpopot Százhalombattán, vagy countryzenét mondjuk Miskolcon, de ez nem működik. Fel kell használni azt, amiben élünk, olyan nyelven, amit megértenek mások is.
Érezted, hogy a közönség nyitott?
Abszolút. A közönség okos. Ha nem valami köldöknéző, befordulós produkcióval állsz elő, ha nyitott vagy, rád hangolódik.
Minden zenekar meg szokta fogalmazni, hogy miért is zenélnek, mit is akarnak a zenéjükkel elérni. Mi a ti üzenetetek?
Egy üzenetre ezt nem lehet leszűkíteni. De az biztos, hogy a mi zenénkből sugárzik az életigenlés, amit a humorral és melankóliával vegyítve adunk az embereknek. Kint is nyitottak arra, hogy egyszerre hallják a mély, elgondolkodtató dalokat a vidám, pozitív, sugárzó nótákkal. Nálunk a kettő együtt van jelen. És az embereknek ott szükségük van erre, mivel ez a fajta szemléletmód náluk hiánycikk. A melankóliát mindenhol érzik az emberek, de a sírva vigadás kelet-európai sajátosság. Ez az amerikai közönségnek unikum. Valaki azt mondta kint, hogy szükségük van ránk, mert amit mi csinálunk, ők már rég elfelejtették. Ezt éreztük a koncerteken.
Akkor veled van az erő, már tudod, mi kell a népnek odaát, biztos a siker!
Még nem, de érzem, hogy rákerültünk egy útra, ami bárhová is megy, jó rajta lenni. Kinyílt egy kapu, és várnak minket. Szeretnénk még több kaput kinyitni.
