Papp László önmagát azzal a jópofa túlzással jellemezte, hogy bal keze a Rókus kórház, jobb keze pedig a köztemető. Tény: a világ rettegett az ökleitől. A legenda úgy tartja, hogy a Gellért-hegyen egyszerre több „útonállóval” is elbánt, pechjükre ugyanis azok nem ismerték fel a feleségével sétáló bunyóst.
Őket leszámítva mindenki elismerte és tisztelte a ringben elképesztően kemény, azon túl viszont rendkívül kedves és barátságos sportolót, aki azon kevesek közé tartozott, akit becenevén szólított az ország. Ő volt Papplaci, az első olyan versenyző a sportág képviselői között, aki három egymást követő olimpián aranyérmet nyert. Azóta két kubai, Teofilo Stevenson és Félix Savón is lekopírozta a teljesítményét.
Az 1948-ban Londonban középsúlyban (73 kg) jutott a csúcsra. A finn Valfrid Reskót, a luxemburgi Jean Weltert és a belga Auguste Cavignacot is kiütéssel verte, majd az olasz Ivano Fontana és helyi kedvenc, John Wright pontozásos legyőzésével megszerezte első olimpiai bajnoki aranyérmét. Négy évvel később, Helsinkiben nagyváltósúlyban (71 kg) duplázott.
Ezúttal is két könnyű, kiütéses győzelemmel kezdett, majd a bolgár Petar Spassov és az argentin Eladio Oscar Herrera következett a sorban, a döntőben pedig a dél-afrikai Theunis Van Schalkwyk, akit valósággal leiskolázott a ringben.
A ringben nem ismert kegyelmet (MTI)
Harmadik olimpiája, Melbourne előtt kiütéses vereségét szenvedett a lengyel Zbigniew Pietrzykowskitól, akinek aztán
a játékokon sima győzelemmel vágott vissza. Előtte az argentin Alberto Saenzt intézte el K.O.-val, majd a nagyváltósúly aranyéreméért az amerikai José „Chegüí” Torrest győzte le.
Három ötkarikás sikere mellett kétszeres Európa-bajnok (1949-ben középsúlyban, 1951-ben nagyváltósúlyban diadalmaskodott) az amatőrök között. Borzasztóan nagy ütőerejét mutatja, hogy BoxRec számítása szerint 55-ször mindjárt az első menetben kiütötte az ellenfelét.
1957-ben profinak állt – 29 összecsapásából 27-et megnyert, kettő pedig döntetlennel zárult -, majd 1962-ben Európa-bajnoki címet szerzett, és ezt hat alkalommal meg is védte. Profi világbajnok azonban nem lehetett, miután a politikai vezetés nem engedte ki a címmérkőzésére. Ezután visszavonult, edzőként, szövetségi kapitányként – sikeresen – dolgozott.
Hosszú, súlyos betegség után 78 évesen, 2003. október
16-án hunyt el. A fővárosi sportaréna viseli a nevét.
Elismerései
NOB-érdemrend (1982), A Bokszvilágtanács (WBC) öve „a világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” (1989); a Boxing Hall Of Fame tagja (2001); Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje (1992); Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Miniszteri Díj (1996), Millenniumi Ezüst Emlékérem (2001).
