A kortárs magyar művészet egyik legjelentősebb alakját hosszú szenvedés után hétfőn érte a halál. Temetéséről később intézkednek.
A Szentpétervárott, 1950-ben született művész 1965 óta élt Budapesten, 1977-ben végezte el a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, 1982-ben vehette át a Smohay-díjat, majd 1989-ben Munkácsy-, végül 2000-ben Kossuth-díjban részesült.
El Kazovszkij nyugtalanító hatású, erőteljes színvilágú, szubjektív-mitologikus életművet hozott létre. Képein metafizikus nyugalom öleli körül fantasztikus, vagy egzotikus környezetbe helyezett történeteinek szimbolikus szereplőit, miközben maguk a történetek képregény-folyamhoz hasonló megszakíthatatlansággal kapcsolódnak egymáshoz. Életműve egyetlen, hatalmas, összefüggő mozaik. Oázisok, sivatagi állomások, lakatlan szigetek elevenednek meg képzelete nyomán.
Egy jellegzetes “elKazo” kép (fotó: MTI)
Színházi díszletekre emlékeztető, kulisszaszerű helyszíneket mutató festményein álomszerű környezetbe helyezi állandó szereplőit: angyalokat, múmiát, hattyúkat, Vénuszokat, párkákat, balerinákat vagy éppen lélek-szimbólumát, a kutyaszerű vándorállatot. Ez a vándorállat szinte mindegyik festményén megjelenik, szerepe a közvetítőé, helye a kép tere és a kiállítási tér közötti határmezsgye.
