Bródy Sándor, A tanítónő írójának unokája, Hunyady Sándor unokaöccse (és itt most hosszasan lehetne még sorolni az anyai és apai ági Nobel-díjas, olimpiai bajnok, író, festőművész felmenőket) a hozott anyagból építette fel Alexander Brodyt, ám a végtermék már önálló brand.
Tizenhét évig alulfizettek, ám a másik tizenhétben fölül
A jó pár angol és magyar nyelvű könyv, a hagyaték gondozása, az alapítvány, a kiterjedt kulturális mecenatúra multinacionális reklámcégek élén eltöltött évtizedekre alapoz, amikor is a csúcson 20 ezer munkatárs állt Brody mögött. „A Young and Rubicam kiváló klub volt, bár eleinte sokat kell fizetni a tagságért” – summázza azt a közel három és fél évtizedet, ami alatt kifutófiúból a reklámcég nemzetközi elnöke, később a japán Dentsuval közösen alapított DYR Worldwide elnök-vezérigazgatója lett. „Engem vagy tizenhét évig alulfizettek, ám a másik tizenhétben fölül, de rendesen.”
Fotó: Hartyányi Norbert
Azután, ahogy mondja, elment nyugdíjba, azonban megszületett a fia, és mégse akarta, hogy a játszótéri haverok előtt egy nyugdíjas papával szégyenkezzen. Ezért még ráhúzott hat évet az Ogilvy and Mather Worldwide nemzetközi elnökeként.
A permanens utazás évtizedekig meghatározta a magánéletét. Évente vagy 300 ezer kilométert repkedett mindenfelé. „Az első feleségemmel tizenhét évig éltünk együtt, de alig láttuk egymást. Ő az ENSZ-ben, Kurt Waldheimnek dolgozott, én utaztam a világban. Nem volt jó. Akkor is San Franciscóban voltam egy ülésen, amikor a fiam megszületett a második feleségemtől. Rögtön felszálltam ugyan egy repülőre, de a döntő pillanatban nem voltam ott. Amikor a harmadik feleségem szült, szintén nem voltam jelen.” Ám persze ez mit sem változtat azon, hogy a ma tizenhét éves lánya, Thyra „a nagy szerelmem, egy tuti nő”. S bár már a negyedik házasságában él, korábbi feleségeivel is kitűnő kapcsolatban maradt, miként a különböző szülőktől származó gyerekek is jól megértik egymást.
Fél évet Hawaii-on él (odavalósi a második felesége, aki mutatott neki egy tengerparti helyet, ahol nincs turista és csak éjszaka esik az eső), fél évet Budapesten, s van egy lakása Svájcban is. Gyerekkorában megtanult németül, franciául, olaszul, ehhez jött az angol; egy évet együtt lakott egy svéd lánnyal, egész jól belejött a skandináv nyelvbe is, a kínait a Princetonon szedte fel, bejárta az egész világot – de amikor arról kérdezném, hogy mit jelent világpolgárnak lenni, tiltakozik. „Nem tudom, mit jelent, én soha nem hívtam magam annak, csak mások engem. Ha a világpolgárt arról lehet megismerni, hogy nincs otthona, akkor én nem számítok annak. Nekem ez a hazám.”
Tizenöt éves volt, amikor 1948-ban a családi kapcsolatoknak köszönhetően előbb Svájcba, majd onnan Amerikába ment, évtizedekig alig használta az anyanyelvét, de ahogyan az apja mondta neki: „Egy Bródy nem felejt el magyarul.” Néha ugyan angolul előbb ugrik be egy-egy kifejezés, vagy megütközve keresi Erős Pistát, amikor a pincér felajánlja, de a kiejtése tökéletesebb, mint számos, pár hónapra Amerikába szakadó honfitársunké.
Húszévesen, három év alatt szerzett diplomát a Princeton egyetemen és a Woodrow Wilson School diplomáciai karán kínai nyelvből, történelemből és filozófiából. Az első jelentkezésekor túl fiatalnak találták, de másodszorra egyből a második évfolyamra vették fel. „Az optimisták oroszul tanultak, én pesszimista voltam…” – mondja nevetve a nyelvválasztásáról. Valójában a japán és a kínai között dilemmázott, de míg az üzleti lehetőségek miatt az előbbi volt népszerűbb, őt más motiválta. „Japánt akkor már az amerikaiak elkezdték felépíteni. Teljes elismerésem azért, amit csináltak, de én nem elismerésre hajtok, hanem szeretetre.”
Ráadásul akkor még azt gondolta, hogy diplomata lesz, és jól tudja majd használni a kínait, ám jött a McCarthy-korszak, s apja barátai megértették vele, hogy a külügyben nem sok babér terem egy kelet-európai számára. Így lett azután pár hónapig diplomás kifutófiú a Young and Rubicamnél.
Az számít, mit tudsz, és nem az, kit ismersz
A kreativitás – a sikeres működés feltétele – igazán a jó munkahelyi légkörben tud kibontakozni. Brody sztorik sorozatával érzékelteti azt a közeget, amely a Young and Rubicam ugrásszerű fejlődését elősegítette. Meséli, hogy volt náluk egy nagyon hiú srác, aki vett egy borzalmasan drága Borsalino kalapot. Akármennyi is volt az ára, Brody és egy kollégája rászánták magukat, és beszereztek két ugyanolyan kalapot – egy fél számmal kisebbet és egy fél számmal nagyobbat –, és titokban naponta cserélgették az eredetivel. A hecc szerencsétlen alanya a végén már azt hitte, hogy a fejével van valami baj és orvoshoz fordult, kivizsgáltatni magát.
De kiszúrtak az elnökükkel, egy pedáns norvég úriemberrel is, akinek a nevével és címével ellátott könyveket osztogattak a New York-i hajléktalanok között, beleírva, hogy a becsületes megtaláló 5 dollár jutalomra számíthat. Hétfő reggel a homelessek sorban álltak az iroda előtt, és az elnöknek fizetnie kellett, mint a katonatisztnek.
De az is a légkör jellemzője, hogy ez az elnök, akit mintha skatulyából húztak volna ki, és minden nap cserélte a fehér szegfűt a gomblyukában, egyszer, amikor a liftbe beszállt melléjük egy hippi-külsejű srác, megkérdezte Brodytól, hogy az meg kicsoda. „Mondtam, hogy egy reklámszövegíró. Erre azt válaszolta: mondd meg neki, hogy öltözzön tisztességesebben, mert nem szeretjük az ilyen alakokat az irodában. Mire megjegyeztem: de jó szövegeket ír. Akkor O.K., bólintott rá.”
Brody Amerikában azt tapasztalta, hogy borzalmasan nagy ugyan a küzdelem, de alapvetően az számít, mit tudsz, és nem az, kit ismersz. „Nem emlékszem, hogy valaha fúrtak volna. És azt tudom, hogy én sem fúrtam senkit.” Vezetőként akkor még elboldogult egy ma már igen elavult – és a modern coachingok által felülírt – menedzserszemlélettel: szeretni kell a munkatársakat és bízni bennük. Tudta, hogy a kollégái közül kinek a gyereke vágyik biciklire, jutalmazáskor erre is volt gondja. Nem tőle hallottam azt a történetet, hogy egyik beosztottját egy olasz édesség-nagyiparos három órán keresztül megvárakoztatta, és arrogánsan bánt vele. Brody, amikor ezt megtudta, felbontotta a nem kis összegű szerződést, mondván: új ügyfelet könnyebb szerezni, mint jó munkatársat.
Nagy szükség lenne a belső egységre
„Csak szeretettel telve lehet élvezni az életet”, vallja ma is, és Goethét idézi: az embereket nem a jó tulajdonságaikért, hanem a hibáikért szeretjük. „Mert ha megkérdezem, hogy a másikban felfedezett hiba megvan-e bennem is, 99 százalékban rájövök, hogy igen, és bennem is nagyon jól működik. Akkor pedig az ember megbocsátja a dolgot, mert magának is meg kell bocsátania. Nem kell mindig ítélkezni.” Márpedig amióta hosszabb időt tölt idehaza, azt tapasztalja, hogy itt mindenkinek nagyon gyorsan megvan a véleménye, és ha megtudja, hogy a másik nem ugyanarra a pártra szavaz, már nem kíváncsi a gondolataira sem. „Sohasem tudtam az embereket úgy nézni, hogy milyen párthoz tartoznak. Sok jobboldali és sok baloldali barátom is van, mert olyan a nívójuk, hogy érdekelnek. Ha nem is ugyanazon az oldalon állnak, de ugyanabban a magasságban működnek.”
Azt vallja, hogy ma Magyarországon különösen nagy szükség lenne a belső egységre, hogy át tudjuk vészelni azt a nagyon nehéz korszakot, ami gazdaságilag reánk vár. „A világ nincs túl a nehezén. A subprime válság még nagyon itt van, meg a hatásai, és ha ezt összeteszed a magas olajárral, egy olyan kereslettel, mint amilyen az én kínai és indiai barátaimra is jellemző, és az oroszokkal, akik mindettől azt várják, hogy elfoglalhassák a nemzetközi életben a szerintük nekik járó helyet, akkor azt mondod, hogy nagy slamasztikában vagyunk, mi többiek. Alapvetően bármilyen kormány jön, ugyanazt kell csinálnia. Lehet, hogy más metódusokkal, kicsit cifrázva, másként, de ugyanazt.” Majd olyan emberként, aki ódzkodik attól, hogy túl komolyan vegye saját magát, gyorsan hozzáteszi: „De én nem vagyok gazdasági szakértő.
Én olyan dolgokra vagyok büszke, amelyekhez tényleg értek, például a női divathoz. Meg az irodalomban néhány dologhoz vagy a rajzokhoz.” Beugrik, olvastam valahol, hogy nagyon komoly képző- és iparművészeti gyűjteményei vannak, kínai tubákszelencékre szakosodott, többnyelvű könyvtára pedig mintegy 20 ezer kötetet számlál.
Kérdezem, hogy neki, aki a nyolcvanas években a Reklám Világszövetség elnöke is volt (akkor vették fel Magyarországot a szervezetbe), nincs-e valamilyen ötlete imázsunk javítására a világban. Nem szívesen, de elmondja, hogy felajánlotta ingyenes segítségét „és esetleges kapcsolatait” Orbánéknak és a szocialistáknak is, ám nem volt kereslet. „Lehet, hogy nem vagyok elég jó erre.” Mindenesetre, aki belelapozgat a most megjelent, Hét évtized ízei című elbeszélés-gyűjteményébe, az gyaníthatja, hogy ismer „pár embert” a világban. S van véleménye arról, miért nincs a külföldnek képe Magyarországról, és miért nem lehet az országot Tony Curtisszel eladni. „Sokkal jobban kellene kiválasztani a célcsoportokat és az üzeneteket. Kell egy komolyan kidolgozott, céltudatos stratégia, ahhoz méretezve, amit meg tudunk magunknak engedni.”
A lovasnemzet-imázs kezelése, meg a Nemzeti Vágta külön fájó pontja egy olyan embernek, akinek az apja a háború utáni ügető elnöke volt, ő maga pedig versenyistállókat tartott fent Brüsszelben és Franciaországban is, díjnyertes lovakkal. „Nem szeretek erős szavakat használni, de ez a nemzeti felvágta link dolog. Milyen lovas hagyományokra hivatkozunk akkor, amikor éppen bezárják a Kincsem Parkot, az ügető helyén meg shopping-center épült?” Az meg végképp elkedvetlenítette, amikor a vágtán az egyik „celebritás” leszorította a másikat a lóról, az meg bemutatott neki egy nemzetközi egyezményes jelet. „Hát, ha ez a magyar kulturális hagyomány… Hagyjuk is az egészet.”
Beszélgetünk egy kicsit egyik kedvenc – a könyvben is megírt – történetéről, az ebédről Po Ji-póval (Bo Yibo), Mao Ce-tung harcostársával. A nyolc kínai halhatatlan egyike – kulturális forradalom ide vagy oda – egy több ezer éves klasszikus verset szavalt neki, és méltatta Brody princetoni nyelvtanárát, aki egyébként Csang Kai-sek utolsó nagykövete volt Amerikában. „Ezt másnak nem mondta volna. Tudta, hogy értem a nyelvét, és angolul mondta. Mert őt megtisztelte, hogy én beszélek az ő nyelvén. A kínaiak a világ legudvariasabb emberei. Egy olyan nemzet, ahol egy barátoddal találkozol, és azt mondod, a Nap ma kétszer kelt fel… ez nem egy udvariatlan mondás.”
És beszélgetünk másokról, akik nincsenek benne a könyvben: princetoni évfolyamtársairól, James Baker volt külügyminiszterről, Bernard Lacoste vállalatvezérről, Paul Sarbanes szenátorról („ezek között nem lehettél nagyfiú”), a vacsoráról Einsteinnel, George Kennannal, Julius Oppenheimerrel Neumann „Jancsinál”, találkozójáról a dalai lámával – akikről azért nem írt, mert nem híve a name-droppingnak, a névvadászatnak. „Nem próbálok híres emberekkel mutatkozni, én legfőképpen a gyerekek között érzem jól magam. Azok olyan őszinték.” Bár amióta rendszeresen hazajár, és látott felnőni egy generációt, azt kellett tapasztalnia, hogy az egykori gyerekek nem törtek új utakat maguknak. „Visszatérnek olyanokká, mint mi vagyunk. S az nem jó. Hasonulnak. Pedig sok minden szorul itt változtatásra, de nem tudom, ki van a változás mellett.”
