Bár a legtöbben gazdasági képzésre felvételiznek, az igazi hiányszakmákban még e területen is csak mérsékelt a jelentkezőszám. A felvételizők főleg a gazdálkodás és menedzsment alapszakra mennének, valójában pedig a szakmában a gyakorlattal rendelkező kontrollingszakembereket és a pénzügy-számvitelt végzetteket keresik. „A középiskolás diákok többsége azért jelentkezik menedzsment szakra, mert azt gondolja, hogy ezzel automatikusan menedzser, azaz közép- vagy felsővezető lehet” – állítja Lipcsei András fejvadász, a Dr. Pendl & Dr. Piswanger ügyvezetője.
Nincs átfedés az álláskeresésben
Hogy mit kellene ilyen esetekben tenni, szabályozással vagy pszichológiával, pályaorientációval vagy jövedelemátstrukturálással lehet-e gyorsabban eredményre jutni, erről sokan és sokat vitatkoznak szakmai berkekben. Talán abból lenne érdemes kiindulni, hogy a foglalkoztatási, munkaerő-piaci adatok mit diktálnak, melyek a hiányszakmák, és merre orientál a gazdasági szükségszerűség. Érdemes csak felsorolásszerűen ránézni a divatszakmák, a hiányszakmák listájára, illetve a keresett szakmák kínálatára. (Ezek évek óta alíg változnak.)
A telített pályák: fodrász, kozmetikus, pedagógus, művelődésszervező, jogász és némely mérnöki és közgazdász szak.
Hiányszakmák
A hiányszakmák: fémforgácsoló, kőműves, hegesztő, géplakatos, szerkezetlakatos, nőiruha-készítő, ápoló, szociális gondozó, eladó, műszerész, buszvezető.
A keresett, magasan képzett szakemberek: környezetvédelmi mérnök, pénzügyi/hitelkockázati tanácsadó, gépészmérnök, pályázati tanácsadó, informatikus, orvos, távközlési szakember, masszőr, személyi edző, gyógytornász.
Ignits Györgyitől, az Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) elemzési és statisztikai főosztályának munkatársától a FigyelőTrend azt tudta meg, hogy felméréseik szerint a munkanélküliség, az álláskeresők és a cégek szakemberhiánya között finoman szólva sincs mindig átfedés. Egyértelmű kereslet mutatkozik például a fogácsoló szakmákban (már évek óta), de a különböző feldolgozóipari munkakörökben is jelentős a hiány. A diplomát igénylő foglalkozások közül a gépészmérnökök, a szoftverfejlesztők és az informatikusok a legkapósabbak.
A számok tükrében
2008
márciusában 107 664 álláskereső segédmunkás és alkalmi munkás volt az
Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) nyilvántartásában, 32 715 eladó
és 29 853 biztonsági őr, 17 001 irodai adminisztrátor, illetve 13 327
takarító keresett munkát a munkaügyi központokon keresztül. A tartós,
tehát a legalább egy éve már folyamatosan a nyilvántartásban szereplő
álláskeresők toplistáját is a segédmunká¬sok vezették, 41 391 nem
tudott elhelyezkedni, de a biztonsági őrök (12 315), az eladók (8832)
és a takarítók ( 928) is a lista elején állnak.
Nagyfokú viszont az átfedés a keresett és romló pozíciójú szakmák között: ennek oka, hogy ezek egyrészt főleg szezonális ingadozásokra érzékeny szakmák, másrészt e pályákon igen nagy a fluktuá¬ció. Az ÁFSZ adataiból még az is látszik, mára a cégek 15 százaléka jelzi, hogy tartós munkaerőhiánnyal küzd (ez az arány egy éve még 10 százalék alatt volt), ami jelentős növekedés. Tehát a magyar munkaerőpiacon egyszerre van hiány és túlkínálat is. (A legtöbb országban persze hasonló a helyzet.) Ennek csak részben oka, hogy a kereslet és a kínálat térben nem találkozik. Ugyanakkor a szabad munkaerőnek sem megfelelő a képzettsége.
Megváltozott munkavállalás
A továbbtanulásban és a pályaorientációban bizonyos tények megkerülhetetlenek. 2005-ben az Országos Foglalkoztatási Közalapítványnál (OFA) indult vizsgálat a diplomázás előtt állók körében. Ebben ezt a megállapítást találjuk: a rendszerváltás óta eltelt 15 év alatt nemcsak a gazdaság szerkezete alakult át, hanem megváltoztak a munkavállalási és tanulási szokások is. 1989-ben 5,2015 millió foglalkoztatott dolgozott az országban, 2004-ben pedig 3,9916 millió. Ugyanakkor az 1989/90-es tanévben – valamennyi tagozatot tekintve – 100 868 hallgató tanult a felsőoktatásban, a 2004/2005-ös tanévben pedig 378 466. Vagyis míg a foglalkoztatottak száma majdnem háromnegyedére csökkent, addig a felsőoktatás hallgatóinak létszáma több mint 3,75-szeresére nőtt.
Lipcsei András: Sok fiatal 18–19 évesen még nem tudja eldönteni, mi is akar lenni.
A foglalkoztatás szűkülése miatt azonban természetszerűleg adódik a kérdés, vajon a változások hogyan érintették, illetve a közeljövőben hogyan fogják érinteni a frissen diplomázottak lehetőségeit. (A felsőoktatás hazánkban tapasztalt nagymértékű bővülése nem egyedülálló jelenség. A fejlett piacgazdaságú országokban mindez már korábban lezajlott.) 1995-ig a pályakezdő és a nem pályakezdő regisztrált munkanélküliek csoportján belül a diplomások aránya nagyjából hasonló ütemben változott, bár a pályakezdő munkanélküliek közt mindig relatív többen voltak a diplomások. 1995 után ez a különbség fokozatosan nőtt, és 2004-re már a 8 százalékpontot is felülmúlta.
E mutató alakulása a frissen szerzett diploma értékének fokozatos csökkenésére utal. Ugyanakkor az is látszik, hogy még mindig nagyon megéri diplomát szerezni, mert összességében a diplomások relatív munkaerő-pia¬ci helyzete kevésbé romlott. Ez arra utal, hogy a kezdeti „keresgélés” után a diplomások könnyebben találnak munkalehetőséget, illetve könnyebben tudják megőrizni foglalkoztatottságukat.
Vágyak itt és ott
Az OFA-felmérés egyebek között a leendő diplomások pályaválasztására és a pályával szembeni elvárásaira igyekezett rákérdezni. Milyenek voltak a fiatalok jövedelemvágyai? A nettó jövedelmi elvárások: a válaszolók 10,36 százaléka dolgozna akár 80 ezer forintnál kevesebb jövedelemért is; 42,3 százalékuk a 80–119 ezer forintot tartja reálisnak; 31, 87 százalékuk a 120–159 ezer forintot jelölte be; 9,51 százalékuk pedig a 160–199 ezer forintos sávba helyezte reményeit. A többiek (5,96 százalék) ennél magasabb jövedelmet várnak el, de úgy, hogy még a 280 ezer forint feletti kategóriába is jutott 32 hallgató.
A megkérdezettek közül a férfi hallgatók leggyakrabban a 120–159 ezer forintos sávot jelölték be, a nőhallgatók esetében pedig a 80–119 ezres intervallum fordult elő legtöbbször.
Nemzeti Lisszaboni Akcióprogram
Az
Európai Unió állam- és kormányfői 2005 márciusában egyetértettek abban,
hogy a növekedést és a foglalkoztatást középpontba állító lisszaboni
stratégia céljainak megvalósulásához elengedhetetlen a nemzeti
elkötelezettség erősítése. Ennek érdekében minden tagállamnak 3 évre
szóló nemzeti akcióprogramot kellett készítenie, amelyet a magyar
kormány 2005. október 15-éig be is nyújtott az Európai Bizottság
részére.
Ebben a foglalkoztatással kapcsolatban vállalták:
❚ az aktív munkaerő-piaci politikák szerepének megerősítését,
❚ célzott támogatások kialakítását a hátrányos helyzetűek foglalkoztatása érdekében,
❚ az egész életen át tartó tanulás támogatását,
❚ az oktatás minőségének, eredményességének és hatékonyságának javítását.
Az intézmény (illetve kar), valamint a tanult szakma általában fontos meghatározója volt a hallgatók anyagi elképzeléseinek. Egyes szakmák jövendő képviselői az átlagosnál nagyobb induló jövedelmet vártak el. Ezek (csökkenő sorrendben): az informatikusok, a biomérnökök, a gépészmérnökök, a közgazdászok (különösen a fizetős képzésben részt vevők), a belügyi alkalmazottak, a fogorvosok, a képzőművészek, a programozó matematikusok és a budapesti jogászok.
Az átlagosnál alacsonyabb fizetési igényt nyilvánítottak ki (a különbség abszolút értékének csökkenő sorrendjében) a lelkészek, a zenészek, az általános iskolai tanárok, az egészségügyi főiskolások, a pszichológusok, a nyelvészek, a kertészek, az orvosok és a debreceni jogászhallgatók. Ugyanazon szakmát tanulók közül a budapesti diákok magasabb fizetési igényt jeleztek, mint a debreceniek.
A nem tudás kockázata
„Sok fiatal 18–19 évesen még nem tudja eldönteni, mi is akar lenni – mondja Lipcsei András. – Csak annyit tudnak, hogy a reáltárgyak nem igazán »fekszenek« nekik, ezért még adnak maguknak néhány évet a döntésig. Ezalatt elvégeznek egy bölcsész szakot.” Filoszokból viszont már régóta túlképzés van, ezért nehezen találnak állást azok is, akiknek eredetileg is ez volt az életcéljuk.
„Azt tudom tanácsolni nekik, hogy végezzenek el egy olyan MSC- vagy MBA-képzést, amelyre igény van a munkaerőpiacon – ajánlja Lipcsei András. – Bár ilyenkor a leendő munkáltató gyakran felteszi magának a kérdést: a frissdiplomás miért nem elsőre választotta azt a szakmát, amelyre felvételizik a céghez. De a pályamódosítás lehetősége mindenki előtt nyitva áll.”
Az ügyvezető szerint a hr-munkatársaknak és -vezetőknek döntő szerep jut a foglalkoztatás alakulásában, a pályaorientációban. „Ők azok, akikkel a munkát kereső először találkozik.” Rajtuk múlik, hogyan mutatnak be egy szakmát, egy állást. S ennek különösen a pályakezdőkre lehet nagy hatása, azokra, akik gyakran életükben először szembesülnek egy munkahely követelményeivel.
Módosítani szabad
A pályaválasztáskor három dologgal kellene a fiatalnak tisztában lennie: mit tanultam, mihez van kedvem, mire vagyok alkalmas? Az első kettőt Lipcsei szerint a legtöbben önállóan is meg tudják válaszolni. A harmadik mérlegeléséhez azonban általában segítségre szorulnak. Ebben sokat segíthet a pályaalkalmassági vizsgálat vagy a végzés utáni pályairányítás.
A lehetőségek között ugyanis számba kell venni a pályamódosítás esélyeit is. A felsőoktatásban bevezetett bolognai rendszer támogatást nyújt ehhez: az alapképzés során éppen azt mérheti fel a felsőoktatásban a hallgató, hogy alkalmas-e arra a pályára, amelyet választott, amelyre felvették és amelyre beiratkozott.
Ugyanebben segíthetnek a vállalatok hr-es vezetői, munkatársai is: felhívhatják a jelentkező figyelmét arra, ha azt látják, hogy nem alkalmas arra a pályára, amire jelentkezik. Egyértelműen mérlegelniük kell a megfeleltetést a munka és a jelölt között, ők azok, akik ebben a döntésben segíthetik a pályakezdőt.
