A külföldön loudness warnak (hangerő- vagy hangossági háborúnak) nevezett jelenségről egyelőre nemcsak hogy keveset lehet hallani itthon, de még elfogadott magyar megfelelője sincsen a kifejezésnek. Pedig sokszor feltűnik, hogy valami nincs rendben a hangerővel. Például akkor, amikor egy-egy régi kedvencünk megszólal a kereskedelmi rádióadókon. Mintha végig csak „dübögne” vagy „zúgna” az egész dal. Szintén triviális tény, hogy ijedten nyúlunk a hangerőgomb után, ha a tévében sugárzott filmet reklám szakítja meg. Mi történik ezekkel a hangfelvételekkel? Mi zavar minket annyira, amikor ezeket halljuk?
Minden ilyen hanganyagot manapság egy, az utóbbi 10 évben rohamosan növekvő erejű szoftver ural és hangosít fel: a kompresszor. A program megfigyeli a leghangosabb részeket, és automatikusan lejjebb veszi azokat, miközben a halkabb szekciók hangerejét azonnal felkapja. Ennek következtében egy erős, átlagosan „mindenütt és mindig hangos” produktum keletkezik. A jelenség hátránya egyértelmű: a hanganyag, miután áldozati bárány lett az egyenletes hangosság oltárán, mindenképp veszít dinamikájából. Vagyis nem lesznek kimondottan halk és kimondottan hangos részek.
Minél hangosabban
Kompresszort mindenütt használnak: nemcsak a szórakozóhelyeken, hanem például a CD-k végső utómunkálatainál – a maszterelésénél – is. Így a rádiók a már eleve felerősített hanganyagokat küldik át saját kompresszorukon is, mielőtt azok az éterbe kerülnének. A loudness war akkor fajult el igazán, mikor a kompresszorprogramok fejlődésével az amerikai lemezkiadók és rádiócsatornák versenyezni kezdtek egymással: ki tud hangosabbat, hangosabban adni.
Habár a loudness war az utóbbi évtizedben erősödött fel, nagyjából egyidős a bakelitlemez kereskedelmi forgalomba kerülésével. A jelenség oka tökéletesen hétköznapi: a kiadók hamar rájöttek, az éttermek zenegépei csak akkor jó „reklámhordozók”, ha elég hangosan szól belőlük egy-egy dal ahhoz, hogy elnyomja a környezet zörejeit. A kívánt erősséget a hangerő feltekerésével lehetetlen volt elérni, a hanghordozó fizikai mivolta miatt: a tű egyszerűen kiugrott volna a barázdából egy bizonyos hangerő felett.
A hangerő visszaüt
A CD 1982-es kereskedelmi megjelenésével azonban megszűnt ez a korlát. Ugyanakkor jött a baj is: az egyre erősebben kompresszorozott hanghordozókat az egyre jobban kompresszorozó rádiók kezdték el játszani. A drága stúdiókon kívül maradt, úgynevezett „bedroom producerek” számára is sokáig magától értetődő és követendő példa volt az egyenletes hangosságra való törekvés. Így jutott el a zeneipar oda, hogy míg az Oasis “What’s The Story (Morning Glory)?” című lemeze a maga korában (1995 októberében) a leghangosabb megjelenésnek számított, ezt a teljesítményt akár kétszeres intenzitással is túlszárnyalja egy 2008-as poplemez.
Dinamikai csata
A legnagyobb egyetértés abban van, hogy az átlagosan egyre hangosabb és egyre dinamikusabb zenék önsorsrontásnak vetik alá magukat. Ha minden így marad, az értelmetlen háborúvá vált versengés odáig fokozódhat, hogy már az úgynevezett laikusok is tömegesen követelik majd, hogy hagyjanak fel az „agyonkompresszorozott” kiadványok koncepciózus gyártásával és hasonlóan torz sugárzásával.
Már nem ront tovább
Jeszenszky Zsolt, a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének munkatársa szerint bár egyértelműen hallható, hogy bizonyos rádiók hangosabban, dinamikusabban szólnak, Magyarországon jelenleg „ennél jóval nagyobb problémák” is vannak a rádiós piacon: elsősorban azzal van gond, hogy mit játszanak, nem pedig azzal, hogy hogyan.
A probléma elsősorban nem is a rádiók által leginkább sugárzott popzenében ütközik ki – mondja az elektronikus zenei körökben Kevin aka FineCutBodies néven ismert Fodor Attila. Fodor, aki többek között a hasonló körökben szintén ismert és elismert Amb-bal és Nagával alapította a Chi Recordings nevű kiadót, úgy látja: a popzenei eszköztár már eleve olyan mértékben le van szűkítve, hogy a kompresszorozás már nem von le sokat a hangzás minőségéből.
Petíció a Red Hot Chili Peppersnek
Hasonlóan borúsan látja a képet az a tömegnek nem mondható, mégis jelentős számú, eddig mintegy 1400 ember, akik online petíciót indítottak. Nyílt levélben kérik a Red Hot Chilli Peppers tagjait és kiadójukat, hogy masztereljék újra az együttes nagy visszatérését fémjelző Californication című albumukat. Mindenekelőtt arra figyelmeztetnek, hogy az együttes 1992-es Blood Sugar Sex Magik albuma mennyivel élvezhetőbben szólt, szemben a Californicationnel és a By The Way-jel, amely albumok digitális torzulása (clipping), és túlkompresszorozottságra aggodalomra ad okot.
Indoklásukban kifejtik: egy zenét nem lehet kizárólag a dinamikának alárendelni, a maszterelés nem szolgálhatja csupán azt a célt, hogy mindenki felfigyeljen a dal hangerejére a rádióban. A petíciónak mind ez idáig nem sok eredménye volt, hiszen az együttes legutóbbi Stadium Arcadium című dupla korongját is ugyanúgy „halálra maszterelték”.
Szokjunk le a háttérrádiózásról
Megkérdeztünk több, jelenleg is kereskedelmi rádióban dolgozó technikai szakembert a témáról. Ők érthető okokból csak nevük mellőzését kérve adtak őszinte, és szinte egybehangzó véleményt: az önmagában semmire sem elég jogi szabályozás mellett az is jót tenne a minőségi zene(hallgatás) ügyének, ha leszoknánk a háttérrádiózásról. Ebben a kissé idealista esetben ugyanis okafogyottá válna egy-egy szám (vagy éppen egy reklámblokk) túlerősítése.
Hivatalosan egyik országos rádióban sem ismerték el, hogy szándékosan rontanák a zenék minőségét. Egyébként a kompresszor nem feltétlenül rossz. Ahogy bizonyos stílusú alkotások művészi hatását végleg el tudja pusztítani, úgy rengeteg esetben teszi izgalmassá, sőt élvezetessé a zenedarabot. De a közhely sajnos itt is igaz: jóból is megárt a sok.
