Kevés ember életében adatik meg, hogy társulat viselje a nevét.
Mostanság pedig nagyon sok ilyen van, és a megalakulásunkkor, 1998-ban is volt már erre példa. Jobb híján lett ez a nevünk. Egyébként a társulatot nem Pintér Béla Társulatnak nevezzük, hanem Pintér Béla és Társulatának.
Ez felelősség is, mennyire határozod meg te az egész társulat munkáját?
Hát igen! Amikor lelkifurdalást érzek néha a társulat neve miatt, mindig azzal vigasztalom magam, hogy a munka profilját alapvetően én határozom meg, mivel én írom és én rendezem a darabokat, én dolgozom a legtöbbet és én „halok bele” leginkább ezekbe a munkákba.
Mennyire vannak készen ezek darabok a próbák elejére?
Fejben nagyjából megvan az eleje és a vége, a darab íve, a szereplők drámai íve, az előadás zenei anyaga, hogy milyen lesz a tér, s talán a jelmezről is van némi fogalmam. Aztán leírok 10-15 oldalt, azzal elkezdünk próbálni, haladunk szépen napról napra, ha sok időnk van, akkor tartunk afféle megnézéseket, ahová elhívjuk néhány barátunkat.
A valóság több síkját mutatom be (Fotó: FN, Gáti András)
Az elkészült előadásról aztán leírjátok a teljes szövegkönyvet?
Igen, a végén születik egy letisztázott példány. Nyomtatott formában eleddig a Sütemények Királynője jelent meg egy Rivalda-válogatásban, de az összes megvan. Biztos, hogy ezek is meg fognak jelenni előbb-utóbb.
Darabjaitok élőek, reflektál a mai világra. Miért az adott témához nyúlsz?
Külső és belső kényszer, hogy előadásokat kell létrehozni. Figyelek kifelé és befelé, mi az a téma, ami igazán érdekel, mi az ami eszembe jut. Ugyanakkor nem egy témára koncentrálok egy darabon belül. Mindig valamiféle komplexebb képet próbálok mutatni. A valóság több síkját.
Mit gondolsz a magyar közéletről?
Sajnos én magam is rabja vagyok a politikának. Szeretnék szabadulni tőle, mert gyűlöletet és indulatot gerjeszt, amiből éppen elég van az életemben. Szeretném az előadásaimban úgy ábrázolni a politikát, hogy a nézők is nevessenek rajta, próbáljanak elszakadni tőle.
Volt olyan darab, amit félbe hagytatok?
Nem.
De volt már sok napig tartó mélypont a próbaidőszakban, amikor nem tudod mi lesz?
Volt, volt. Minden próbaidőszakban van ilyen. Teljes mélyrepülés, véget nem érőnek tűnő szenvedés.
Lapozzon tovább!
—-Kőszínházba egyelőre nem vágyom—-
Mennyire állják meg a helyüket az előadásaitok nagy kőszínházban?
A Szkénében 160 ember fér el, ha teljesen körbeüljük a nézőteret. Mindegyik előadásunkat játszottuk már nagyszínpadon. Fölrakjuk frontra, és tök jól néz ki, abszolút jól működik. Én is csodálkoztam rajta, de így van. De én a Szkénét ismerem, ebben a térben gondolkodom. Hál’ isten a Szkéné igazgatójával, Regős Jancsival baráti viszonyban vagyok. Mondjuk azt azért el tudnám képzelni, hogy van egy saját színházunk, saját repertoárral!
Azon nem gondolkodtatok, hogy bővítenétek?
Nem nagyobb színházra vágyom, hanem mélyebbre, pontosabbra, kegyetlenebbre, gyógyítóbbra. Ezt a mondatot egyébként be szoktam írni a pályázatainkba is. Meg aztán, nehéz szívvel válok meg egy-egy előadástól, és egy 600 fős színházban biztosan nem tudnánk évekig repertoáron tartani őket. Ezért szerencsésebb a kisebb tér, de megvan az a hátránya, hogy nem mindig fér be mindenki. De mindig telt ház van, és ez jól esik a magunkfajta hiú művészeknek.
Mi alapján választod a színészeket?
Alapvetően a társulat adott tagjaiban gondolkodom, mindig rájuk írom a darabokat. Van akivel tudok jól együtt dolgozni, van akivel kevésbé, ezért változnak a tagok a társulatban.
Van olyan színészet, amitől sikító frászt kapsz?
Igen. Minden műfajban lehet látni, amikor a színész hazudik, hülyének nézi a nézőt, olcsó eszközökkel dolgozik, vagy éppen tetszeleg magában. Az a legszörnyűbb, amikor visszanézek videón egy előadást. Minden kolléga rendben van, s akkor látok egy majmot, aki „szénné” játssza magát. Az vagyok én.
Mennyire vagy maximalista? Minden egyes előadás után visszajelzel a színészeknek?
Persze, természetesen. Előadás közben elég jól meg tudom jegyezni, hogy mi volt a probléma a darab közben, aztán másnap, a következő előadás előtt próbálunk egy-két, esetleg három órát. Szerintem emiatt is tudjuk ilyen szépen szinten tartani a darabjainkat, sőt elméletileg fejlődnek hónapról hónapra.
Van, aki csak nálatok játszik?
Én vagyok az egyedüli, aki csak ebben a társulatban játszik.
Téged nem hívnak?
De hívnak, de nem vállalok el semmit. Nincs időm, energiám, kedvem. Nem érdekel más.
Keresnek meg színészek, hogy veled akarnak dolgozni?
Igen, de sajnos mindig nemet kell mondanom.
Elmennél kőszínházba dolgozni?
Igen, elmennék, de nem mostanság.
Rendeznél valaha előre megírt darabot?
Nem tartom kizártnak, lehet.
Abban mi lenne az izgalmas?
Nem tudom, ezért nem játszunk ilyet. Dolgoztam már olyan előadásokban, ott is meg kell keresni egy jelenet igazságát, az éppen olyan kemény munka, mint megírni meg kitalálni. De én ezt szoktam meg, ebben nőttem fel, erre jár az agyam, ez érdekel. Ez a kihívás.
Maximalista vagyok (Fotó: FN/Gáti András)
Mi változott 1998, a társulat megalakulása óta?
Nagyon sok minden, és sok minden nem. Az nem, hogy én írom az előadásokat. A színvonal pedig egységes lett. Elsőre sikerült egy jó előadást létrehozni, a Népi rablétet. Persze mindenki azt mondta, hogy jó, jó, de kíváncsi leszek, a második hogy sikerül… Hát az első három előadásunk (Népi Rablét, Kórház-Bakony, Sehova kapuja) jól sikerült, de a negyedik, az Öl butít kevésbé, ami egy nagyon szerencsétlen évben jött létre, nagyon sok bajunk volt, és nagyon keveset tudtuk csak próbálni. Aztán ebből a kudarcból okulva jött a legnagyobb sikerünk, a Parasztopera. Azóta minden évben vannak erősebb és kevésbé erős előadásaink, de úgy gondolom, szakmailag mindegyik elég jól kidolgozott. Hogy egy-egy nézőre hogyan hat, az már más kérdés. Hogy melyiket szeretem jobban vagy kevésbé, az megint más kérdés, de úgy gondolom, hogy összességében mindenképpen képesek vagyunk egy magas szakmai színvonalat tartani. Nincs miért szégyenkeznünk.
A Parasztopera miért emelkedik ki?
Azért, mert az Öl butít kudarca után borzasztó nagy szükség volt rá, hogy akkor „dobjunk egy nagyot”, ami sikerült is. Illetve az volt az első előadás, ahol az énekbeszédet használtuk. Darvas Benedek, kitűnő zeneszerző írta a zenét. Nem azt mondom, hogy originális, mert korábban is volt már rá példa, hogy színészek színpadon énekelnek, de ebben a formában nem. Az erdélyi népzene és a barokk muzsika efféle elegye a történettel, a színészekkel… Ez egy áldott pillanatban született előadás.
Honnan jött a tánc és a zene szeretete?
Egyfelől a régi színházi élményeimből, az Arvisurában (egy alternatív színházi társulat – a szerk.) is ugyanakkora hangsúly volt a mozgáson és a táncon, mint a szövegen. Az erdélyi és a magyar népi kultúra, hogy miért, nem tudom, de nagyon nagy hatással van rám a mai napig. Az unalom ellen pedig komoly fegyver a zene. Az unalom minden előadás létrehozásában nagy ellenség. Én figyelek arra, hogy ne unatkozzon a néző, ugyanakkor természetesen minden nézőt nem tudok kiszolgálni.
Mennyire értik szerinted az előadásaitokat?
Biztosan vannak olyanok, akik nem értik. Tudok olyanokról, akik azt hiszik, hogy értik, és nem szeretik. Mondjuk én sem szeretem őket! A legtöbben azonban azok a nézők vannak, akik értik és szeretik.
—-Tíz év múlva: vagy érvényes vagy nem létezik—-
Elég sok díjat nyertetek. Melyik volt a legfontosabb?
A POSZT-fődíj, (Pécsi Országos Színház Találkozó – a szerk.) mégpedig azért, mert nem az alternatív vagy a független színházakon belül, hanem egy sokkal szélesebb mezőnyben sikerült a legnevesebb díjat elnyerni. Már az nagy szó, hogy az előadást beválogatják a POSZT versenyprogramjába, nagy siker, ha díjat nyer, az pedig hogy a legjobb előadás díját, a legtöbb, amit várhatunk.
Ez mennyire volt áttörés? Mennyire átjárható az alternatív és a kőszínház?
Mindenképpen figyelnek ránk. Viszont még mindig kevés támogatást kapunk. Szükségünk lenne évi 60 millió forintra, hogy létezni tudjunk.
Nehéz ebből megélni?
Igen, nehéz, nagyobb támogatásra lenne szükségünk. Viszont mivel ennyire sikeresek a darabjaink, tudunk utazni, akár külföldön, akár az országon belül, ezekből ki lehet egészíteni a jövedelmünket, kvázi a társulat költségvetését. De még mindig egyik napról a másikra élünk, és még mindig hiteleket kell felvennünk. Tavaly volt a lakásjelzálog-hitel, idén civil szponzorokat kerestünk, akik meghitelezik nekünk azt az összeget, amiből kihúzzuk az év végéig, tehát mindig görgetjük az adósságot magunk előtt. Egy színész a próbaidőszak alatt egy hónapra a minimálbér körüli összeget keresi meg, ez kevés. Ahhoz képest kevés, hogy az ország egyik legjobb társulata vagyunk. Ezen változtatni kell, sürgősen. De egyelőre megélünk, bízva abban, hogy ez változni fog.
S mennyivel támogatja a társulatot az állam?
Kiemelt támogatottak vagyunk, tavaly kaptunk először 39 milliót, s most úgy tűnik, ez megváltozik, mert a Krétakör egy más állami keretből kap majd, ezért bízom benne, hogy megkapjuk azt a 60 millió forintot, amire pillanatnyilag szükségünk van.
Szívesen gründolnál te is egy színházat?
Erre per pillanat nincs erőm, de ha az ölembe hullana, akkor nagyon szívesen elfogadnám. Ha valaki megkeresne engem, hogy szeretne nekem gründolni, akkor tárt karokkal várnám! Van olyan repertoárunk, ami egy hasonló méretű színházat tudna működtetni, s ugyanakkor be tudna fogadni más előadásokat is.
Az önálló társulat megalapítása előtt arvisurás voltál. Amikor annyi idős lettél, hogy jelentkezhess a színművészetre, benned sosem fordult meg, hogy elmenj „klasszikus” színésznek?
Nem. Mert az Arvisura annak idején sok évig az egyetlen iskolának tűnt nekem, illetve a Szkéné színház környéke. Akkor szinte a Szkéné volt az egyetlen befogadója a világ élvonalbeli alternatív színházainak. Ezeken a fesztiválokon ismertem meg azt a színházat, ami igazából érdekelt. A főiskola pedig az érdeklődésemen kívül esett. Nem azt mondom, hogy érdektelen, de olyan nagy hatással volt rám ez a más színház, hogy ez eszembe sem jutott. Sokkal inkább a mozgásszínházak érdekeltek.
Anno hogy találtál rá az Arvisurára? Beestél az utcáról?
A Simon Ferenc bőripari szakközépiskolába jártam akkortájt, tizenhat voltam, és egy barátom barátnője jelentkezett a Pinceszínházba, de őt nem vették fel, és azt mondta, hogy elmegy az Arvisurába, menjek el én is. Mondtam, hogy nem tudom, én nem megyek. „De, gyere el Béla!” – erősködtek. Végül elmentem, és attól a naptól fogva a színházról szól az életem. Egy véletlen. Nem tudom, hogy vannak-e véletlenek vagy sem, de ez így történt.
Mennyire szól azóta csak a színházról az életed?
Most született meg a kislányom március 10-én. Új tartományát ismerhetem meg a szeretetnek, mert eleddig ismertem a szüleim iránti szeretetet, a szerelmet vagy mondjuk a hazaszeretetet, – hogy csak a nagyobbakat említsem – most azonban már azt is tudom, hogy mit érez az ember a kislánya iránt. Alapvető szenvedélyem persze a színház, ez a hivatásom, és nincs a napnak olyan órája, amikor ne gondolnék a színházra, de vannak más szenvedélyeim is. Ha megtehetem, minden nap felbiciklizem a Hármashatár-hegyre kétszer, háromszor. Vagy futok éppenséggel, de vannak káros szenvedélyeim is. Nemcsak a színházról szól hát az életem, de ez a hivatásom. És hálás vagyok a sorsnak, hogy van hivatásom.
Te hova jársz színházba?
Meg szoktam nézni mindent, amiről úgy hallom, hogy jó, amit ajánlanak a kollégák. Nagyon sok régi előadást, klasszikusokat is nézek DVD-n, videón. Mostanság sikerült hozzájutnom régi Grotowski-előadásokhoz, de Bob Wilson előadásait is nagyon szeretem. Ahogy a Derevo előadásait is, sokszor játszottak a Szkénében és a Merlin színházban is, de ők sajnos már feloszlottak. Szóval járok színházba.
Szakmailag kitől tanulhatsz itthon?
Nézd! Ha én itt most a FigyelőNeten felsorolnám, hogy kiket szeretek, óhatatlanul kihagynék sok kollégát. Minek szaporítsam az ellenségeimet? Akiket szeretek, azok úgyis tudják.
Most mire készültök?
Egy munkacsoport valamilyen megbízatással elindul a Közel-Keletre, gázt vagy olajat keresni, és hasonlóképpen járnak, mint a tengízi beruházás szerencsétlen résztvevői a nyolcvanas években, akik azt gondolták, hogy szuper munkájuk lesz, szépen meggazdagodnak, de amikor hazaérkeztek kiderült, hogy sugárfertőzést kaptak. A darab zenei matériáját is tudom már nagyjából: arab muzsikákat szeretnék kontrasztba állítani mozgalmi dalokkal.
Mit szeretnél még mindenképpen megvalósítani?
Mindig a következő előadást. Az bőven elég. Borzasztóan rettegek attól, hogy nem sikerül. Annyira rettegek ettől, hogy ez mozgósít valami olyan energiákat bennem, amitől ha nem is lesz mondjuk fantasztikusan kiemelkedő, de mindenképpen kiemelkedő lesz, vagyis mindenképpen egy magas szellemi vagy szakmai színvonalat képvisel.
Tíz év múlva hogyan képzeled el ezt a társulatod?
Vagy érvényes és erős, vagy nem létezik.
