A tavalyi és az idei – a 38. és a 39. – filmszemlét tekintve két szülőszerep (apai, illetve nagyapai) találta meg, a Vecsernyés János rendezte Emeletben, illetőleg Paczolay Béla nagyjátékfilmes bemutatkozásában, a Kalandorokban. Hogyan került kapcsolatba az utóbbi produkcióval?
Igen egyszerű ennek a menete. Valakik valahol azon gondolkodnak, kik szerepeljenek egy jól megírt – mert akadnak annak mondható forgatókönyvek – történetben; kik legyenek a szereplői? Nevek merülnek föl, majd kezdik megnézni, egymással hogyan állnak-mutatnak ezek az emberek, passzolnak-e egymáshoz. A Kalandorok kapcsán tudtommal tartottak castingokat, igaz, én ezekből mindössze annyit érzékeltem – amikor erről beszélgettünk, vagy amikor már kiutaztam egy-egy jelenetet forgatni –, hogy hamar eljutottak ahhoz a megoldáshoz (nevet), hogy én legyek a nagyapa, Rudolf Péter játssza a fiamat és Schruff Milán az unokámat. Semmi „romantika” vagy „szenzáció” sincs benne. Pusztán és prózaian annyi történt, hogy valahol azon törték a fejüket, hogy ki legyen a filmben a nagyapa, ha már van nagyapaszerep,– azt’ énnálam lukadtak ki. (nevet) Hála az istennek! Mert ahogy a filmet elnézem, és most már volt szerencsém másodszor is látni, elmondhatom, kérem szépen, ez egy jó film.
Jártas vagyok abban, szeretni hogyan köll (Fotó: Gáti András)
Esetleg mutatkozik-e valamiféle személyes hasonlóság a filmbeli nagyapafigura és az ön élete között?
Annyi, amennyiben ez a nagyapa, akit én játszom, ez egy szerethető ember. S mint gyakorló nagyapa, meg mint hatvanéves férfi, éppen elég időt töltöttem családban ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell szeretni több embert és azon belül például egy unokát. Hogy mi az a viselkedési forma, ami sejteti azt, hogy egy emberben, még ha – a filmszerep szerint is – távol is él a fiától és az unokájától, mi az a fajta szeretet, ami képes átívelni még egy akkora távolságot is, mint Erdély kellős közepe és Budapest. Tehát jártas vagyok abban, szeretni hogyan köll.
S mint gyakorló szülő és mint színész, nem félti a gyermekeit, hogy ugyanarra a pályára léptek, mint ön? Mert nyilván látja ennek a hivatásnak a buktatóit.
Ez egy gyönyörű szép szakma. Áldom a sorsot, hogy kitalált egy ilyet, hogy ilyen mesterség létezik. Mert én nagy kedvemet lelem benne. Eltekintve azoktól az egyébként más mesterségekben szintén leselkedő veszélyektől, amik érhetik a hivatás gyakorlása során az embert. A színészt és egyáltalán a színház működését számtalan dolog fenyegeti. De mivel jó pár éve művelem a szakmát, tudtam, mik azok a veszélyek, amelyektől szívesen megkímélnék mást. Jó tanácsokkal tudtam szolgálni, amikor a fiam (Haumann Máté – a szerk.), aztán a lányom (Haumann Petra – a szerk.) elhatározta, hogy színész lesz. Különösképpen, miután úgy láttam, mindketten elkötelezettek a választásuk mellett, színésztermészetűek, és a képességeik is adottak ehhez, nem maradt más hátra, mint hogy összeszorított kézzel drukkoljak, hátha nekik legalább olyan jó lesz, mint nekem volt. A lelkem mélyén egyébként is kívántam volna, hogy legyen színpadi utódom, hiszen apám színész akart lenni, nekem sikerült, a fiamnak talán még jobban, a lányomnak is. Nagyon vágytam ezt a – mondjuk így – folyamatosságot.
Ha emlékezetem nem csal, az említett filmeket megelőzően főszerepben jó régen láttuk moziban. Vagy tévedek?
Nem téved. Ez így van.
Miért?
Rólam a magyar film valahogyan megfeledkezett. Cserében rengeteg tévéfilmben játszhattam. Nem aggódtam, viszonylag mindig tűrhetően ment a sorom. Most egy kicsit jobban foglalkoztatnak… Végre észre tértek. (nevet) Mert én még jó formában vagyok. Ezt merem állítani. Tessék csak megnézni a Kalandorokat, ott lehet látni, hogy nem beszélek itt lukat senki hasába.
Rólam a magyar film valahogyan megfeledkezett (Fotó: Gáti András)
Abszolút! Bár azt gondolom, fájlalja – ahogyan rengeteg néző is –, hogy manapság nem, vagy alig készülnek televíziós játékfilmek.
Hát hogy a csudába ne fájlalnám! Hiszen ha csak azt a számot mondom, hogy ezerkilencszáznyolcvankilenc előtt bőségesen jutott filmre, televíziós játékokra, egy esztendőben nyolcvan-kilencven produkció született, akkor az magáért beszél. S ezek között olyan nagyszerű alkotásokat találunk, mint – mondjuk – Zsurzs Évának a filmjei, sorozatai, vagy mint az Indul a bakterház (rendező: Mihályfy Sándor – a szerk.). S persze nem aratott mindegyik olyan emlékezetes és zajos sikert – hogy az említett példáknál maradjunk –, mint az Abigél vagy a Bakterház. Akárhogy is, a mostani mennyiség elenyésző. Szinte nulla. Ha az akkori szám törtrészét vesszük is, még az is jóval több, mint a tavalyi három-négy film. Ez a kereskedelmi televíziózás komoly átka. Szemben a korábbi televíziózási és pénzelosztási forma előnyével, amikor a központ azt mondta, a népművelés érdekében mindent meg kell tenni. Persze most is sokat tesznek, de úgy látszik, nem olyan hatékonyan.
Pályája során számos rendezővel dolgozott már együtt színházban, tévé- és mozifilmben, számos produkcióban. Igényelt-e másfajta színészi hozzáállást a Kalandorok?
Nem, semmilyen mást. A színész annyi mindenre képes! (nevet) Adja isten, hogy csak jóra. Ebbe a sok jóba ugyanúgy beletartozik a vígjáték, mint a dráma. Mert: a színészet mind a két esetben ugyanazt az utat járja be. A színész lelkében ugyanaz munkál, amikor a kétféle poén születik, mert hogy úgy mondjam, ahogyan létezik vígjátéki, hasonlóképpen van drámai poén is. Az eljárás a színész lelkében és a színész gyakorlatában mind a két esetben ugyanaz. Úgyhogy tulajdonképpen dőre dolog föltenni egy ilyen kérdést, hiszen teljesen mindegy. Az egyik legnagyobb drámai színészünk, Rátkai Márton táncoskomikusként kezdte, ám csak azon okból, mert éppen akkor olyan munka jutott. Aztán meg hatalmas drámai magaslatokat ért el, komoly, nagy színdarabokban: elképesztően jó példája ennek.
Ha már dráma és színház: a közelmúltban, január elején egy másik színészkiválóságot veszítettünk el, Körmendi Jánost. A remekbe szabott és klasszikussá nemesedett Három nővér-bohózat „női” triója (Irinát Körmendi János, Mását Márkus László, Olgát Haumann Péter alakította – a szerk.) nagy nemzedéke képviselőinek a száma sajnálatosan fogy. Tarthatjuk-e az ön által is fémjelzett színészgenerációt nagy színházi nemzedéknek?
Mindenképpen egy jelentős, nagy hatású nemzedéknek kerültem én a szélére. Mint amiképpen engem még megérintett mondjuk Tímár József, Lukács Margit vagy Uray Tivadar. Mi talán az utánunk következőkre szintúgy hatunk. Bár igazán nem tudom, kik is képezik az utánam jövő generációt. A tőlem öt évvel fiatalabbak? A tíz évvel? Vagy azok, akik most kezdik a pályájukat? Az biztos, nem kötném egyetlen nagy teátrumhoz a ténykedésünket, úgymond a „Nagy Madách Színházhoz”. Mindössze az történt, hogy akkor egy szerencsés pillanatban, egy szerencsés, jó színházban, egy jó vezetés irányítása mellett, jó főrendező keze alatt jó színészek voltak még. Aztán fokozatosan kihaltak, lassan kiöregedtünk, és más lett a színház. De az egy jó pillanat volt. Ha szabad azt mondanom, más neveltetésű, más világszemléletű színészek álltak a rivaldafényben. A mostani észjárás sokszor megütközést okoz számunkra, számomra. Sok mindent nem szeretek. Ami nem azt jelenti, hogy én egy vén szamár vagyok, és kizárólag a régimódi színházat ismerem, ismerem én az újat is, és csinálnám is, ha az ízlésemmel nem ütközne olyan sok esetben.
Mert ütközik?
Igen, ütközik, igen.
A kereskedelmi tévék, a bulvármédia manapság rendkívül trendi sztárkultusza sem hiszem, hogy annyira szimpatikus volna önnek…
Egészen addig nem zavar engem – legfeljebb utálom –, amíg nem fordul elő olyan, hogy az egyik, általunk nagyra becsült, nagy képességű színésznek, amikor bekerül egy ilyen reggeli műsorba, ahol ezek a „sztárok” vannak, azt mondja egy jó seggű kiscsaj, akit csak azért szerződtettek, hogy ott illegjen-billegjen: oda ne tessék ülni, mert az a Pongó művész úr széke. Hát azt a monológot, amit ilyenkor magamban lefolytatok, azt még a víz se viseli el.
Nem kellenek a „haragosok” (Fotó: Gáti András)
És az nem zavarja, ha önt és a gyermekeit, hiszen közéleti szereplők, megtalálja ez a média? Benyomakodik az életükbe?
A gyermekeimet azért sem zavarja, mert egyikük már kidobta a televíziót. A szó legszorosabb értelmében. Kinyitotta az ablakot, és kihajította. A másik kettő meg olyan jó ízléssel rendelkezik, hogy pontosan tudja, mikor és melyik csatornát kell nézni. Rájuk nem ömlik az a sok baromság, amit most látni a televízióban. Pontosan tudják, hogy mit kell megnézni. Vagy még azt se nézik, hanem vesznek egy filmet – egy kazettát vagy egy DVD-t –, és a készülék csak arra szolgál, hogy azon megnézzék azt, ami a lemezen található.
Egyébként mennyire követi figyelemmel a mai magyar film alakulását?
Nem követem. Csak a jókat. Azt meg nem akarnám mondani, hogy mik jók az én szememben.
Pedig épp azt akartam megtudakolni: mi az ami tetszik.
Nem kellenek a „haragosok”. (nevet)
Érthető. De hát Paczolay Béla filmjét nyilvánvalóan szereti.
Kérem szépen, az egy jó film. S nem azért mondogatom, mert benne vagyok – pontosabban: benne vagyunk. Hanem mert régen nem éreztem azt a jó érzést, hogy az egész társaságra, akik ezt a filmet készítették, nem úgy gondolok vissza, hogy „ők” és „én”, hanem hogy „mi”. Azalatt a két hónap alatt, amíg a film a szó legszorosabb értelmében készült – mert készült az azelőtt is –, mi egy családot alkottunk. S ez nagyon jó érzés ebben a zaklatott világban, amiben most élünk.
