Nagyfelbontású élmény

Tíz évvel ezelőtt, amikor a DVD-k kezdtek szélesebb körben elterjedni, a nagy többség értetlenkedve szemlélte a kisebbségben maradó újító szelleműeket, akik büszkén mutogatták vadonatúj, drága DVD-lejátszóikat. Akkoriban egy bumfordi DVD-lejátszó egyenesen luxusnak számított: kéthavi átlagfizetést kóstált. A szebb mozgóképnek és a jobb hangnak az akkor elterjedt 55 centis képcsöves, többnyire egy egyszerű rádió hangját idéző „hangélményt” nyújtó televíziókon nem is lehetett nagy hasznát venni. Talán csak annyit, hogy a DVD-játszó nem kapta be a szalagot, mint a régi VHS-magnók némelyike…

Eltelt ugyan egy évtized, ám ma is sokban hasonlít a helyzet az akkorira. Nemcsak a tengerentúlon, hanem idehaza is akad már jó néhány fanatikus, aki nagyfelbontású (szaknyelven Full HD, azaz valódi, 1080p felbontásra képes) lapostelevíziót vásárol, nem sajnálva a százezres többletkiadást. Egy Full HD plazma- vagy LCD-képernyő ugyanis ma még 40-80 százalékkal drágább a hagyományos készülékeknél. (Igaz, az áresés olyan gyors ezen a fronton, hogy a Full HD-készülékek ma annyiba kerülnek, mint egy éve az alaptípusok. Ez utóbbiak ára pedig egy év alatt a felére zuhant.)

KEVÉS A VALÓDI. De aki látott már élőben valódi nagyfelbontású bemutató- vagy netán mozifilmet, az már ma is alaposan elgondolkodik. Nem kellene beruházni egy nagyfelbontású házimoziba? Persze, akik csak egy újabb, eladásokat ösztönző marketingfogást vélnek felfedezni a nagyfelbontás divatja mögött, azoknak is igazuk lehet. De csak részben, mert ma még valóban szinte kizárólag olyan nagyjátékfilmekkel vagy olyan tévéadásokkal találkozunk, amelyet hagyományos kamerákkal rögzítettek. Attól pedig, hogy digitális vagy digitálisan újrakevert, még nem lesz nagyfelbontású egy adás. Amerikában és Japánban is gyerekcipőben jár még a Full HD, az ilyen műsorokat még ott is vadászni kell az éterben, vagy éppen a HD DVD-k, illetve Blu-ray lemezek közt.

E két formátum háborújáról sokat lehet hallani. Kevesen tudják azonban, hogy abból a mintegy háromszáz-háromszáz filmből, amely ilyen korongokon elérhető, csak néhány készült valódi nagyfelbontású kamerával. Ugyanígy kevés az olyan, filmnyersanyagra felvett munka, amely valódi nagyfelbontású stúdióberendezésekkel lett digitalizálva. Ennek fényében pedig könnyen úgy vélhetjük: olyasmit akarnak eladni nekünk, amire ma még nincs szükségünk.

Ez az okfejtés azonban azonnal inogni kezd, amint az első, teljes felvételi láncban valódi nagyfelbontású adást egy kellően nagy, mondjuk egy méternél nagyobb átlójú kijelzőn végignézzük. Jobb híján a fenti VHS-DVD párhuzammal lehetne illusztrálni a különbséget.

KOVÁCS ÚR ÖRÖME. Nyilván nem ütköznek ki a szalagos videó gyengéi egy apró képernyőn. De amikor Kovács úr hazaviszi élete első akciós plazmatévéjét valamelyik nagyáruházból, és hozzáköti ősöreg VHS-ét, alaposan elcsodálkozik, majd rögvest szerelőért kiált. Holott egyszerűen arról van szó, hogy a kisebb képernyőkre elegendő felbontás már kevésnek bizonyul a méteres átmérőnél, a felvétel gyengeségei ilyen méretben durván kiütköznek.

A Full HD-vel nyomuló marketingcsapatok nagy bánatára azonban, ha Kovács úr vesz egy jobb DVD-lejátszót (természetesen nem a néhány ezer forintos, akciós gépekből), és egy minőségi kábellel új tévéjéhez köti, akkor újabb évtizedre elegendő élménnyel lesz gazdagabb. Különösen akkor, ha előfizet egy (nem nagyfelbontású, legfeljebb akként beharangozott) digitális kábeltévécsomagra is.

De ha Kovács úr kellően technokrata beállítottságú, tisztességes a fizetése, és egy elegáns szállóban rendezett show alkalmával Full HD-bemutatót lát, akkor garantáltan tátva marad a szája. Könnyen lehet, hogy így mégis „beruház a jövőbe”, és Full HD készüléket vesz, hozzá pedig mindjárt egy HD-DVD-vagy Blu-ray-lejátszót. No persze ma már azt is megteheti, hogy mindenre felkészül, és vesz egy olyan lejátszót, amely mindkét fenti DVD-utód lemezeivel elboldogul, hiszen nemrég óta effélét is lehet kapni.

KÉTÉVES HÁBORÚ. Ma még javában tart e két formátum médiában is nagy visszhangot verő harca.
A formátumháborúnak nevezett, mintegy két esztendeje tartó csatározás egyelőre nem ért véget. Nincs ember, aki ma biztosan megmondaná, hogy a HD-DVD vagy a vele nem kompatibilis Blu-ray lemezek válnak-e szabvánnyá.

Októberben a HD-DVD-t támogató cégek újabb lemezformátum szabványát terjesztették elő, hogy tárolókapacitásban néhány százalékkal (egyetlen gigabájttal) megelőzzék a rivális Blu-rayt. Csakhogy ezt az új HD-DVD-szabványt a korai (azaz manapság eladott) lejátszók nem fogják kezelni – már ha egyáltalán megvalósul.

A HD-DVD nagy előnye persze, hogy olcsóbban gyárthatók a lemezek, így a sok nyers lemezt használó számítógépes adattárolásban, archiválásban például kézenfekvőbb a használata. A filmeknél ennek nincs nagy jelentősége, mert a kölcsönözhető vagy megvásárolható lemezek végfelhasználói árában elhanyagolható a lemez gyártási költsége. A felhasználó szemszögéből így gyakorlatilag teljesen mindegy, melyik lemezre teszi a voksát. A két formátum támogatói azonban érzik, hogy fej-fej melletti a küzdelem, és aki ebben a karácsonyi szezonban akár csak orrhossznyi előnyre is szert tesz, annak a megoldása válhat jövőre kvázi szabvánnyá.

SEREGET GYŰJTENEK. A cégvezetők feltehetően jól emlékeznek még a nyolcvanas évek elejének VHS-Betamax-párharcára az otthoni videózás hőskorában. A Sony által favorizált, technológiailag kiforrottabb Betamax-rendszer csúfosan megbukott, csak a film- és tévéstúdiókban maradt „szabvány”. Most a Sony visszavágni készül, és apait-anyait belead Blu-ray-fronton.

Nagy előnye lehet a japán cégnek, hogy a kitűnő hardvernek számító Playstation 3 (PS3) már lejátszsza a Blu-ray lemezeket. A vadonatúj hardveres alapokon nyugvó, így kissé borsos árú PS3 játékkonzol viszont éppen egy évvel később jelent meg, mint a Microsoft Xbox 360-as gépe, vagy a forradalmi irányítással híveket szerző Nintendo Wii konzol. Emiatt aztán lehetséges, hogy a PS3 nem terjed el olyan sebesen, mint azt a gyártó várja, és így a Blu-ray sem tör gyorsan utat magának.

Mindkét formátum mögött felsorakoztak neves óriáscégek. Ezek illetékes vezetői hathatós lobbitevékenységet folytatnak a nagy filmstúdiók kegyeinek megnyeréséért, hogy csakis az ő formátumukat támogassák. Hogy még nehezebb legyen az egyszeri fogyasztó döntése, a filmstúdiók többsége el is kötelezte magát az egyik vagy a másik formátum mellett.

Egyedüliként a Warner Bros. maradt pártatlan, s nagyfelbontásra szánt filmjeit mindkét formátumban megjelenteti, ahogyan tette ezt például a thermophülei ütközetet bemutató, 300 című, monumentális filmmel. A megjelenés első hetében 5 millió lemez fogyott, a nagyfelbontású változatokból csak negyedmilliót adtak el. Ennek a 250 ezer darabnak mintegy 65 százaléka volt Blu-ray, s csak 35 százaléka HD-DVD.

MI LESZ JÖVŐRE? Világszerte már háromszáz feletti film érhető el mindkét formátumban. Magyarországon egyelőre csak félszáz Blu-ray és alig tucatnyi HD-DVD film vásárolható meg.

Akármi is lesz azonban a formátumháború kimenetele, Kovács úr talán azzal jár a legjobban, ha egyelőre kimarad a Full HD-őrületből, és megvárja a 2008-as karácsonyi szezont. Addigra biztosan tucatszám lesznek olyan új filmek, illetve olyan sport- vagy tudományos csatornák, amelyek valódi HD-nyersanyaggal csábítják a nézőket.

Egy év múlva a ma még felárral kínált HD-képernyők és -lejátszók sem számítanak majd igazi luxusnak. Könnyen elképzelhető, hogy addigra már az új őrület, a háromdimenziós televíziózás lázában ég majd mindenki. Akkor jöhet az újabb dilemma…