Menzel: megkaptam az Oscart, másnap bejöttek az oroszok

Augusztus 23-án a pesti Hotel Le Meridienben nyílt alkalmunk személyes csevelyre. Menzel bár kissé késett (önhibáján kívül: az egyik kereskedelmi tévé reggeli műsorában erős félórát várakoztatták, mert fontosabbnak ítélték a hazai celebek nagyformátumú új tetteinek bemutatását), de stílszerűen jött: kapásból beszorult a forgóajtóba.

A 69 éves direktor humoránál volt, később, mint filmjében a békebeli szállók személyzete, egy lépcsőn „pózolt” a fotósoknak. Titokban szerettük volna lencsevégre kapni a helyi pincérekkel, de az már valóban torkosság lett volna. Amiről egyébként is gondoskodott az interjúszervező magyar forgalmazó (Budapest Film), amikor nyalánkságokkal és gyümölcsökkel teli tállal traktálta Menzelt a beszélgetésünk végén.

Jirí Menzel (fotó: Gáti András, képgaléria)

„Csehországban élünk, és Csehországban a derűlátás és a kétely is helyénvaló” – írta a Hát, még mindig nem tudom című esszékötetében (ami 2004-ben látott napvilágot a Pesti Kalligram kiadónál, és amit „előre kitervelt módon” dedikáltatni vittünk magunkkal – a szerk.) A filmjeiben szintúgy megnyilvánul ez. Az optimizmus és a szkepszis a cseh túlélési stratégia (vagy a néplélek) része?

Ilyen szerepel benne?

Igen, meg is tudom mutatni.

Azt írtam volna, hogy „derűlátó”? Hm. Nem szoktam így fogalmazni, azért fogadom ilyen rácsodálkozással. Nos, igen, sajnos. Azt kell, hogy mondjam: sajnos. A mindenáron való túlélés az öntudat veszteségével jár együtt. Pont az új filmemet, az Őfelsége pincére voltamot forgattam, amihez előtanulmányokat kellett hogy végezzek, és rengeteget olvastam a cseh történelemből. S úgy gondolom, ez a minden áron történő túlélés nagyon nehéz helyzetbe tudja hozni az ember karakterét, legbelsőbb vonásait. Gondoljunk csak akár Svejkre. Hogy mennyit változik a jelleme pusztán abból a szempontból, hogy ő is túl akar lépni bizonyos dolgokon. Minden áron életben akar maradni. Ennek a minden áron való túlélésnek igen csúnya vonásai vannak.

Jó is, hogy említette Svejket. Ivan Csonkint (Ivan Csonkin közlegény különleges élete és kalandjai), Otikot (Az én kis falum), Miloš Hrmát (Szigorúan ellenőrzött vonatok), Jan Dítět (Őfelsége pincére voltam) a jámborság, az ütődöttség, ha úgy tetszik: az egyszerűség-együgyűség diszkrét bája jellemzi. Gyakorta ilyen hősöket választ. Miért? A kissé kívülálló bolond kötöttségek és következmények nélkül szabadon a szemébe rikolthatja a világnak és az embereknek: bolondok?

Jirí Menzel (fotó: Gáti András, képgaléria)

Igen, így fest a dolog. De mégis, az említett hősök mindannyian mások. Svejk egy kis gazember. (Aki, ugye, marhára túl akar élni mindent.) És sok hülyeséget vet be, hogy életben maradhasson. Csonkin ezzel szemben ártatlan. Jan Dítě pedig szintén egy kicsit gazember. Aki ugyan nem ütődött, nem olyan, mint Svejk, egészen másfajta, mint a korábban soroltak. És Miloš Hrma hasonlóképpen ártatlan (mint Csonkin). Közös bennük, hogy egyiküknél sem tapinthatóak ki valamiféle magasabb rendű célok, mindig az adott helyzetből adódóan döntenek, lépnek. Esetleg: cél nélkül.


—-Az szkepszis és az optimizmus—-

Szóba került Miloš Hrma, a Szigorúan ellenőrzött vonatok kalauzfőhőse. Rögtön a pályája elején jött az Oscar-díj (1966-ban készült a Szigorúan ellenőrzött vonatok, amiért 1968-ban, harmincévesen (!) átvehette az Amerikai Filmakadémia legjobb külföldi nyelvű filmjének járó aranyszobrot – a szerk.). Ez tehertételként jelentkezett a későbbi pályafutása kapcsán, vagy éppen ellenkezőleg: motiválta?

Nem bírt az én szememben olyan nagy értékkel az, hogy ilyen korán elnyertem az Oscart. Az igazság az, hogy csak mostanság lett hatalmas a cécó az amerikai filmakadémiai elismerések körül. Kaptam én már más díjat is (honorálták például Berlinben, Montrealban, San Sebastianban és Velencében, mind ezidáig tizennyolc különféle filmdíjat és négy jelölést gyűjtött be – a szerk.), például a legjobb rendezésért Lengyelországban, állami kitüntetést Prágában – és hát, ugye átvehettem a legjobb külföldi film szobrát – is – Amerikában.

Esküszöm, azokban az esztendőkben nem jelentett ennyit, mint ma. Némi túlzással: egyik nap megkaptam az Oscart, másnap bejöttek az oroszok. S a szovjet tankok bejövetele sokkal nagyobb hatást gyakorolt az életemre, mint az Oscar. Jobban felforgatta.

Az más kérdés, hogy az Oscar-díj egyfajta presztízst ad az embernek. Esetleg, a továbbiakban, a jövőjére nézve. Mégsem gondolom, hogy ez így helyes, illetve igazságos. Hogy egy Oscar-díj által további lehetőségekhez juthat az ember. Inkább annak örülök, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatok egy jó film, és mind a mai napig szeretik az emberek.

Az Oscar tulajdonképpen csak egy név, egy elismerés a sok közül, és nem kell túlbecsülni. Nem kell nagyobb értéket tulajdonítani neki, mint amennyi. A Mephisto (a barát és kortárs rendezőkolléga, a négy nappal idősebb Szabó István alkotása – a szerk.) ha nem kapott volna Oscart, akkor is egy világdíjas, akkor is egy nagyon jó film. Csak – hála a jó égnek – az Oscar miatt még többen voltak kíváncsiak a filmre.

Ezt mondom: az embereknek szükségük van valamilyen „besorolási” támaszra. Az Oscar pedig ilyen.

Persze! A desszertet, ha úgy tetszik a bonbont sokkal jobban el tudod adni, ha szebb a csomagolása. Na jó, akkor maradjunk annyiban, hogy az Oscar egy szép, csillogó kis sztaniolpapír.

Nagy barátja, Bohumil Hrabal mondta anno, hogy az élet fontos pillanataiban az öröm és keserűség egyszerre, egyidejűen jelentkezik.

És az is nagyon fontos, hogy te magadban tudatosítsd, hogy igen, a szomorúság és a vidámság kéz a kézben jár. Az optimizmus nem születhet meg csak úgy, a semmiből. Ha jól megfigyeled, ha jól belegondolsz, illetve ha jól beleérzel, akkor az optimizmus mindig a szkepticizmus szülötte. Azt mondod: jól érzem magam, jól vagyok, minden rendben – aztán végül mégiscsak elgondolkozol, hogy tényleg megtettem-e mindent, tényleg minden rendben van-e, nincs-e mögötte semmi, ami netán mégsem a tökéletest jelenti.