A hét filmjei: mindenki a magáét

Bizony, nagy az isten állatkertje, vagyis hemzsegnek ezen a földön a humanoid bolondok (ha másképp tetszik: deviánsok). Akad, aki veszélytelen és szimpatikus, akad azonban, akitől jobb, ha megment a teremtő.

Pokoljárás

A belga–francia (és luxemburgi) rémfilmben például a Boris nevű főhőst (Laurent Lucas) űzik-kergetik a földi alvilág bugyraiban a kattant vidékiek. Történik ugyanis, hogy a haknizó táncdal-énekes (nem, nem Aradszky László alteregója) turnétragacsa lerobban, és a vidék meg elhagyatott, a fás félhomályból csupán egy ócska motel fényei csillognak biztatóan.

Nyilván, a halál lakozik ott. A közhelyes indítás azonban vélhetően szimplán ürügy a rendező, Fabrice Du Welz számára, aki a nyers képek adagolása mellett arra törekszik, hogy a félelem, az őrület és a létezés sötét bugyraiba betekintsünk, kombinálva a klasszikus horrorfilm jegyeit a lélektani drámával. A végeredmény egy kellemetlen, szó szerint és képletesen a húsba vágó dráma, amit csak azoknak ajánlunk, akiknek nemcsak az idegzete, hanem a lelkülete hasonlóképpen kellően erős.

Kisfiam

Hagyományos drámai módszerekkel operál a Kisfiam. Itt a tinédzserkorú fiúgyermekébe (Victor Sévaux) túlontúl kapaszkodó – freudi analízissel nézve: talán szerelmes – anya (Nathalie Baye) nem veszi észre, hogy majomszeretetével teljesen tönkre teszi a fia életét.

Ahogy mondani szokás: a tragédia bekövetkezte csak idő kérdése. Ám Martial Fougeron rendezőnek a tavalyi San Sebastian-i fesztiválon fődíjjal kitüntetett drámája hiteltelen és ötletszerű. Ez vezethet ahhoz, hogy a néző Baye játékát mesterkéltnek, a filmet pedig fárasztónak tartja.

Igen, akarom?

Aki szenvedés, pontosabban szenvelgés helyett egy könnyed francia komédiázásra vágyik, jól teszi, ha jegyet vált az Igen, akarom? című filmre. Eric Lartigau vígjátékában a munkájában sikeres negyvenest, Luis-t (Alain Chabat) basáskodó anyja és nővérei (öten vannak!) arra ítélik, hogy házasodjon meg – de most. A férfi terve, hogy egy alkalmas álmenyasszony-társat (Charlotte Gainsbourg) talál, aki jól megutáltatja magát, és az oltárnál meg jól faképnél hagyja, hogy mintegy mondhassa: lám, én mindent megpróbáltam.

A kényszerkettős érzelmei természetesen idővel fellángolnak, és végül tulajdonképpen teljesül Luis női családjainak az akarata.
Lartigau romantikus blődségében az a tetszetős, hogy nem akar többnek látszani, mint ami, amit vállal (másfélóra franciás szórakoztatás), teljesíti. A közönség (korábbi „közös” filmjük, Michel Gondry Az álom tudománya után) pedig arról is meggyőződhet, hogy Gainsbourg és Chabat remek színészek.

Utál a csaj

Spike Lee (Egy sorozatgyilkos nyara, Az utolsó éjjel, A belső ember) az 1990-es évek a „feketehullámmal” (a blackspotationnel) robbant be a közönség és a szakma tudatába, olyan karcos gettódrámákkal, mint a Szemet szemért, a Mo’ Better Blues, a Dzsungelláz és a Malcolm X. Idővel csitult elementáris társadalomkritikai dühe, de hőseit jellemzően manapság is a színes bőrű közösségből választja. Az Utál a csaj főszereplője Jack (Anthony Mackie), aki hiába éli a befutott afroamerikai yuppiek kényelmes életét, miután csúnya manipulációra bukkan a gyógyszergyári munkahelyén, hamar megtanulja, hol a helye – legalábbis a fehér menedzsment (Woody Harrelson) szerint. Az elcsapott férfi számláját letiltják, így kénytelen elfogadni ex-menyasszonya üzleti ajánlatát: a hivatalos örökbefogadási procedúráktól ezért-azért berzenkedő hölgyeket termékenyítse meg jó pénzért… Beindul a „spermelés”, sorjáznak a babákra váró szinglik, még egy maffiafőnök lánya (Monica Bellucci) is igénybe veszi a szolgáltatásait. Persze, az érzelmeket nem lehet „óvszer mögé rejteni”, azazhogy kordában tartani.

Lee a jópofa alapötletet nem tudja kihasználni, egy kevésbé tehetséges, ám jelentős vígjátéki rutinnal rendelkező filmes valószínűleg többre ment volna vele. Nem tudta eldönteni, számára a szociobírálati hang vagy a szórakoztatás igénye a fontosabb, így aztán az Utál a csaj középtájékon megadja magát, és unalmassá válik. A sablonos boldogító végbe terelés végképp megmutatja, a rendező nem tudta pontosan, mit akar ezzel a filmmel.

Hajlakk

Adam Shankman (Szeretném, ha szeretnél, Több a sokknál) rendező ellenben nagyon is tudta, mit akar kezdeni John Waters 1988-as, kultikussá nemesedett Hajlakkjával. A küllemében – és sztárgárdájában – felturbózott sajátos musical jobban csillog, mint valaha (a film soundtrackje dobogós az eladási listákon). A duci Baltimore-i kislány, Edna Turnblad (Nikky Blonsky) sikertörténetében – minden vágya, hogy bekerüljön a helyi tévé menő zenei műsorába, a Corny Collins Showba – a feketék egyenjogúsági küzdelmének beágyazása hézagmentes. Mert a történet része, és nem törekszik (minden körülmények között) a szájbarágós kioktatásra.

Igényes, kellemes nyárvégi kikapcsolódást kínál, ami nem utolsó sorban a remek daloknak és táncoknak, az imponálóan tehetséges Blonskynak, a molett női szerepben üdítően parádézó John Travoltának (aki a néhai Divine karakterét játssza), illetőleg a többi sztárkollégának (Christopher Walken, Michelle Pfeiffer, Queen Latifah) és a fiatal „újarcoknak” egyaránt köszönhető. A film elején felbukkan az egykori mozit író és rendező extravagáns John Waters is. Nem találják ki, milyen szerepkörben. Mint mutogatós…