Mindezt később megette a dzsungel, majd évszázadokkal később először a felfedezők, majd a műveltebb rétegek kiváltsága volt ismerni Angkort, az ősi khmer birodalmat. Ez utóbbiak a mai Kambodzsa területén élnek. Ellentétben a sárga vietekkel, ők barnák (rosszabb időkben meg vörösek). A több száz négyzetkilométeren elterülő templomokat, vallási épületeket, sírokat közel száz éve látogathatják turisták. És hála a Tomb Raidernek és Angelina Jolie embereket moziba ültető domborulatainak, ma már olyanok is megismerhetik Angkort, akiket az ősi birodalmak romjai egy picit sem izgattak fel sohasem.
Kimondhatatlan nevű királyok
Az angkori birodalom a 9. és a 14. század között virágzott, majd 500 évre betemette a dzsungel, kivéve a legnagyobb templomot, mert azt a 16. században kiásták, hogy szent hely legyen a buddhistáknak. Egy japán zarándok is járt itt vagy 100 évvel később, említést is tett Angkorról, de azt hitte, Indiában van (ebben mi európaiak addigra már jók voltunk, ugyanennek a tévedésnek köszönhetően a fenti időre sikerült kiirtani egy teljes kontinens népességét majdnem teljesen), így továbbra sem kereste itt senki.
Első királya egy Jáváról érkezett fickó volt Dzsajavarman névvel megverve. Amint betette a lábát a mai Kambodzsa területére, közölte, hogy ő a független khmer királyság ura, s lőn. Utódja, a szintén nem szégyenlős, szintén hangzatos nevű Második Dzsajavarman trónra jutásakor bejelentette, hogy ő nem egyszerűen király, hanem istenkirály, Shiva minden hatalmával megáldva. Az ő utódja sajnos már nem tudott ekkorát mondani, mert apja kilőtte az isten alatti utolsó szintet is. Mindenesetre ők voltak a birodalom első királyai. Később együtt élt itt a hinduizmus a buddhizmussal, hódítók jöttek-mentek, míg a 14. századra lehanyatlott és elnéptelenedett a birodalom, ahova visszaköltözhettek végre a majmok és a madárpókok. A 19. században különböző francia utazók és felfedezők barangolták be a környéket és írtak róla több-kevesebb sikerrel. Azután a század végére sikerült „újrafelfedezni” a birodalmat, amely azóta nemzetközi figyelemben részesül. Szerencsére ma már az UNESCO is foglalkozik vele, nemcsak a leletrablók.
1907-ben kis időre thai ellenőrzés alá került Angkor, ami a mai napig hatással van a két ország viszonyára: egy ismert thai énekes egy általunk irredentának tartott slágerében elsütötte, hogy vissza Angkort, mert az Thaiföld része. Erre a kambók hazahívták a nagykövetüket, cserébe Thaiföld lezárta a határt. Nem sokkal később a kambó kormány 300 ezer dollárt fizetett a thaioknak elnézést kérve az elhamarkodott lépésért. A pletykák szerint (ilyenkor mindig igazak, megírták a lapok is) a Poipet (ez a thai-kambodzsai határ kambó oldala) körüli kaszinók fizették ki ezt a pénzt, hogy visszatérjenek a thai szerencsejátékosok és a profitból még nagyobb autót vehessenek tizenéves csemetéjüknek.
Egy város és ami mögötte van
Ahogy Las Vegas a semmiben épült fel és egyetlen vonzereje a szerencsejáték, ugyanúgy Siem Reapet is az angkori romok tartják életben. Új építése miatt meglehetősen jellegtelen város, viszont fölbukkant benne az ellentmondásosnak tűnő gazdag kambodzsai típusa. Húszéves kiscsajok, akiknek biciklit nem adnék a kezükbe, illetve a lábuk közé, Lexus terepjárókkal nyomulnak, ami még Európában is nagy szó (lenne, ha a hivalkodás menő lenne). Hatalmas lakótelepek (mai nevükön lakóparkok) épülnek, a legtöbbje még nincs kész, de a családok már beköltöztek. Iszonyatos ütemben fejlődik a város, ennek ellenére az utak rosszak és az emberek szegények. Komoly maffia lehet itt, vagy ha úgy jobban tetszik, korrupció.
Felhúztak egy teljesen új vigalmi negyedet, lehetne akár Portóban vagy Firenzében is, csak turistákkal van tele. A legmeglepőbb az, hogy amíg a Saigonból idevezető utat remekül megépítették 5 év alatt, addig innen Bangkokig, illetve a határig, Poipetig hozzá sem nyúltak, ugyanúgy 6 óra megtenni azt a 150 kilométert, mint évekkel ezelőtt. Talán a thai légitársaságok fizettek a kambodzsai kormánynak, hogy ne építsenek utat és továbbra is csak a legelvetemültebbek menjenek busszal. Mindezt alátámasztja a bangkoki The Nation cikke, miszerint tovább bővülnek a thai fapados légitársaságok szolgáltatásai és újabb járatokat indítanak Kambodzsába.
Bõven van látnivaló (kép: B. D.)
Ahogy a tartalom és történelem nélküli, szolgáltatásokra épülő városok általában, itt is arra büszkék a leginkább, hogy milyen híres ember járt már náluk és milyen filmet forgattak itt. Párizsban például senki sem reklámozza magát azzal, hogy az étterme előtt ült Jean Reno kocsiba a Leon a profiban – Kambodzsa Tomb Raider-lázban ég. Ennek oka, hogy populáris mozit még nemigen forgattak errefelé. A fővárosban, Phnom Penhben például a 8 dolláros szobánkban bekeretezett szöveg emlékeztetett arra, hogy ezen a szent helyen hált Angelina Jolie, mintha minden turista kritika nélkül benyalná, hogy a hollywoodi sztárok producerei nem egész szállodákat bérelnek ki egy forgatásra, feltéve hogy nincs saját konténervárosuk… Ha humornak szánták, akkor viszont bejött, mert azóta is mosolyt húz az arcomra, ha eszembe jut.
Harc a romok között
A templomok között lődörögve még a legérdektelenebb helyen is lehet új ismereteket szerezni a világról. Így lett újabb üde színfoltja világképemnek az agresszív buddhista jelensége. Kizárólag öreg női testben materializálódik, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel és arcátlanul… arcátlan. Először egy templomban nézegettünk egy sztúpát, amikor felbukkant a semmiből, hogy a Buddha áldjon meg minket, egy dollár.
Ettől kezdve ellenségnek hívtuk a fenomént, és akárhol sejtettük egynek a létezését, már jeleztünk is egymásnak, hogy „ellenség 11 óránál” és gyorsan kikerültük. Egyik reggel azonban gyanútlan séta közben egy oszlop mögül lépett elő, és felocsúdás előtt rajtunk ütött. Kezünkbe tett egy meggyújtott füstölőt, majd gyorsan kivette belőle és lerakta a Buddha elé. Egy tányér mellé, amiben egy egydolláros és egy annál valamivel többet érő 5000 rieles lapult, csak hogy mindenki tudja, Buddha szeretete nem jár automatikusan és nem olcsó. A cselért cserébe 200 riellel szúrtam ki a szemét, ennél kevesebbel fizikailag lehetetlen. Erre rendkívül agresszíven közölte, hogy egy dollár kell. Valószínűleg azért nem kezdett el csépelni minket, mert az rossz PR, meg mert mindketten kétszer akkorák vagyunk mint ő, Buddha pedig az ellen nem véd… Őszentsége a Dalai Láma biztos rendkívül szomorú lenne, ha tudna róla. A Nyugat kizárólagos materializmusa már a múlté, amit Délkelet-Ázsiában tapasztalunk, az sokkal durvább, mint amit otthon valaha átéltünk. Itt valóban a pénz az isten, a szerzés és a minél több ingyen, könnyen, gyorsan… a méltóság a múlté, sajnos.
Szintén sokat hadakozunk az árusoknak álcázott koldusokkal, akik a korábbi vénasszonyokkal ellentétben kisgyerekek, vagyis még több érzéketlenséget igényelnek részünkről. Hála az eszetlen turistáknak, természetes lett számukra, hogy bárkihez odamenjenek azzal a szöveggel, hogy „adj egy dollárt”, „hívj meg egy üdítőre”, „vegyél tőlem egy kólát nekem és a sofőrödnek”. Érdekes módon a koldusok főleg azokhoz mennek oda, akik az utcán esznek a műanyag székeken. Nem tudom miből gondolják, hogy az a gazdag, aki a helyi szegények kajáját eszi…
Nehéz lenne tehát definiálni, milyen hely is a mai Angkor. Csodás templomok a dzsungelben, romlott nagyváros, túlélésért harcoló új városlakók, ámuló japán és beszívott nyugati turisták, porban alvó csecsemők és luxusdzsipek minden mennyiségben egymás mellett, egymáson. Hogy a külföldiek ne sokat gondolkozzanak ezen, arról is gondoskodnak a helyiek a happy herb pizzának nevezett kambodzsai specialitással. Legálisan árulják pizzériákban, happy pedig attól lesz, hogy nagy adag marihuánát sütnek bele.
