Pedig a pavilonba kerülő programok küldetése egyszerű lenne, a hazai kortárs képzőművészetet kellene vonzóvá, érdekessé tennie a nemzetközi porondon, ezáltal irányítva rá a figyelmet a magyar alkotóművészet új vagy éppen érdekes irányaira. 
A magyar pavilon
Ez a küldetés azonban a provinciális és kisszerű viszonyok okán sajnos nem mindig sikerül, és – megszondázva az első látogatókat -, idén különösen érdektelen kiállítási programot prezentált az ország.
Magyar pavilon: négy másodperc
A nemzetközi fesztivál egyik helyszínén a Giardini parkban az idén a nemzeti pavilonban – hosszú és fura vajúdás után – a harmincéves, bécsi születésű Andreas Fogarasi installációja épülhetett fel. A program címe Kultur und Freizeit (Kultúra és Szabadidő), a lényege pedig, hogy hat grandiózus fekete dobozban művelődési házak külső és belső helyszínein készült rövidfilmek futnak. A filmek a budai MOM, a mátyásföldi Ikarus, a kőbányai Pataky, a Gutenberg, a budafoki és az óbudai intézményekben készültek és minden ami „nyomorult” volt a rendszerváltás előtti és utáni művházak ingerszegény környezetében, az belesűrítődött ezekbe a rövidfilmekbe.
A művész és az államtitkár
Ne legyünk igazságtalanok – a művészi és kurátori koncepció – nem teljesen inger nélküli, hosszú elemzés, magyarázat és szakmai interpretálás után talán azoknak is átjöhet a lényeg, akik nem éltek vagy nem ismerik Magyarország elmúlt évtizedeit a 60-as évektől napjainkig. A jó szándékú, művészetre nyitott, sok nációból érkező biennálélátogató azonban „egyszerű” fajta: ha egy program nem köti le azonnal, akkor fogja magát és átmegy egy másik nemzeti pavilonba, remélve hogy ott érdekesebb kiállítást talál. A FigyelőNet nem reprezentatív felmérése szerint nagyjából négy másodpercet töltött egy átlagos látogató a magyar pavilon egyes mozgóképei előtt, ami hát valljuk be, igencsak kevés, ha a magyar valóságfilmek mögöttes tartalmainak a megértésére vágyunk. A térből kilépőktől véleményt kérve volt aki unalmasnak, volt aki érthetetlennek tartotta a magyar kiállítást.
A program kurátoraként a FigyelőNetnek nyilatkozva ugyanakkor Tímár Katalin arról számolt be, hogy az első visszajelzések alapján a magyar az egyik legizgalmasabb pavilon és ő hallott olyan véleményt, hogy a magyar kiállítás jó eséllyel van versenyben a fesztiváldíjért. Ezzel a véleménnyel szöges ellentétben van egy nevét ugyan nem vállaló tárlatlátogató, aki az információs pultra kitett sajtólistára írta a sommás véleményét mely rövid és velős „nagyon ciki”.
—-Miért pont Fogarasi?—-
Az idei biennálé magyar kiállításának létrejöttét egy pályázati kiírás előzte meg. A pályázatot a Műcsarnok főigazgatója, mint a program nemzeti biztosa tette közzé. A pályázatokat egy, nemigazán tudni milyen szempontok alapján összeválogatott kuratórium vizsgálta meg, és nem tudni milyen objektív szempontok és indokok szerint súlyozott a kuratórium a pályázatok között. Sem a szempontrendszer, sem a pályázati döntés mechanizmusára vonatkozó információ és „pontrendszer” nem volt és ma sem publikus, ami hát egy demokráciában erősen megkérdőjelezhető gyakorlat.
A film
Tizenkét pályázat érkezett, ebből négyet formai okokra hivatkozva kizártak, a többi nyolcat pedig sommásan alkalmatlannak találta a kuratórium arra, hogy kiállítsák Velencében. Emiatt a kuratóriumi vélemény miatt pedig – teljes joggal – a múzeumi és kurátori szakma akadt ki a kuratóriumra. Nehéz úgy egy döntést tudomásul venni, ha nem ismerhető meg az az érvrendszer, ami alapján az egyik pályázat jó a másik meg alkalmatlan.
Nem nyert a zavargás
A kizárt pályázatok között a testület talált egy olyat, ami bár a formai feltételeknek nem felelt meg, mégis izgalmasnak ítéltetett. Ebben a projektben a művész a múlt őszi budapesti tűntetésekre reflektált animációs és művészeti eszközökkel készült rövidfilmeken.
A büféasztal közönsége
A nemzeti biztosként eljáró Petrányi Zsolt a kultuszminisztériumba vitte az ügyet, de a formai hiba az formai hiba, – bár volt aki a politika kezét vélte látni a nemleges döntés mögött – a kuratóriumnak kedves pályázat nem mehetett Velencébe. Ezekután nem maradt más választás, mint a nyolc pályázatból kiemelni egyet, ez a Kultur und Freizeit.
Az OKM az idén 48 millió forinttal támogatta a nemzeti stand létrehozását.
A döntések és a biennálé megnyitója után számtalan nyitott kérdés merül fel a tekintetben, hogy miért mennek nálunk ilyen kuszán az ügyek, és ki vállalja egy „furcsa” vagy rossz döntés felelősségét. A kuratórium, a nemzeti biztos, a minisztérium? Ha a magyar pályázat nem lesz izgalmas a világ számára, akkor ezeket a kérdéseket igen kritikusan fel kellene tenni és mielőbb meg kellene válaszolni, ha másért nem azért, hogy a következő biennáléra átlátható pályázat keretében, objektív döntési rendszer mentén, izgalmas anyag szóljon a magyar művészet jelenéről és jövőjéről.
—-Kína, Libanon, Afrika is kiállít—-
Gondolkodni az érzékekkel, érezni az értelemmel – szabad fordításban ez a mottója a hétvégén nyílt, és őszig látogatható 52. Velencei Biennálénak. A lagúnák városa az elmúlt évtizedekben a kortárs képzőművészet leginnovatívabb helyszínévé vált, olyan tereppé, ahol kiválóan lemérhető és megismerhető, hogy merre tart a világ alkotóművészete.
Comment
A kétévente megrendezett nemzetközi képzőművészeti fesztiválon bemutatkozó alkotók az idén minden eddiginél erősebb önkifejezési eszközökkel és megoldásokkal feszegetik a képzőművészet határait, progresszív állásfoglalást tesznek, és válaszokat igyekeznek adni a politika és a civilizáció által kreált globális problémákra.
Robert Storr az idei biennálé igazgatója három éve kapta a felkérést, hogy feltárja és dokumentálja az új művészeti valóságot, kutassa fel a világban fellelhető új és kreatív művészeti törekvéseket. Az amerikai kurátor izgalmas feszültséget teremtett a tradicionálisan sikeres művészettel rendelkező és a „peremre” szorult, globális világ művészeti térképén nem szereplő országok között. A biennálé így egyszerre szól a gyorsan fejlődő művészeti nyelv formáiról és az öt kontinensen fellelhető új törekvésekről. Az idei évben minden eddiginél több, 76 kiállító ország gondolta fontosnak, hogy megmutassa képzőművészetét a világnak. E koncepció keretében látható afrikai, izlandi, indiai, kínai és libanoni művész is.
Az utóbbi azért is érdekes, mert Libanon a folyamatos politikai konfliktusok és háborúk ütközőzónájában egyszerre halad a béke és az újjászületés útján. Az Arsenale lepusztultságában is impozáns tereiben és a Giardini pompás kertjében sorakozó nemzeti pavilonokban sétálva és az élményeket egymásra halmozva egy dolgot biztosan nem lehet Velencében: unatkozni.
