Titkárnő jelentkezett egy közjegyzői iroda álláshirdetésére. Először egy idősebb hölgy beszélt vele, mondván, a közjegyző asszonynak éppen más dolga van. Ez nem is ütött szöget az álláskereső fejébe, természetes volt számára, hogy valaki előszűrést végez. Úgy tűnt, megfelelt, mert a felvételiztető hamarosan a telefon után nyúlt, s megjelent a közjegyző asszony, aki folytatta a felvételi interjút, majd ismét megcsörrent a telefonja. Az idősebb hölgyhöz fordult. „Anyu, az apu kérdi, hol van a gumicsizma” – érdeklődött, s meg is kapta a választ, amelyet továbbított: „a pincében”. Így derült ki a rokoni kapcsolat az irodán belül.
A titkárnő végül nem ment oda dolgozni, de ennek nem a fenti közjáték, hanem a fizetés volt az oka. Csaknem egy éve tartó álláskeresése idején volt módja megtapasztalni, hogy a kisebb cégeknél szinte mindenütt minimálbért akartak adni neki, itt-ott hozzátéve, hogy azért csurran-cseppen zsebbe is pénz. Egy néhány fős magazinkiadó például ezt a pluszt annak fejében ígérte, ha hirdetéseket szerez az igencsak alacsony példányszámú lapba.
A nagyobb cégekre ez nem volt jellemző: ezeknél sem a felvételiztetők viselkedése, sem a fizetés nem volt kirívóan színvonal alatti. Legfeljebb a tesztekre lehetett panasza. „Az egyik teszttel azt vizsgálták, hogy őszinte vagyok-e. Minden kérdésnek volt több alkérdése, az egyharmadánál visszatértek ugyanarra, bele lehetett bonyolódni, s a kitöltésre nem volt sok idő, vagyis kapásból kellett válaszolni, így ki lehetett értékelni, hogy hasonló kérdésre hasonló választ adtam-e” – idézi fel a történteket. Az állást végül nem kapta meg, de még így is jól járt: olyan teszt is létezik, amelyben arról érdeklődnek, hogy a válaszadó zuhanyozni vagy fürödni szeret-e jobban, s milyen gyakran jár ki a kisdolgát elvégezni.
SZEREPCSERE. Azzal mások is egyetértenek, hogy „gumicsizmás” esetek nagy cégeknél ritkán fordulnak elő. Ezekre inkább a nagyüzemi felvételiztetés sablonjai nyomják rá a bélyeget. A gyakorlott álláskeresők már tudják, hogy elutasító választ nagy valószínűséggel nem fognak kapni: a cégek megspórolják az ezzel járó költséget és fáradtságot, s annak, akit nem akarnak másodszor is behívni, semmiféle választ nem küldenek.
Többéves tapasztalattal kerülhetnek emberek olyan helyzetbe, hogy hozzájuk képest junior hr-es végzi az előszűrést, feltéve az obligát kérdéseket: mik az erősségei, a gyengeségei, s hol látja magát három év múlva. „Miközben ezeket a kérdéseket hallgattam, s válaszolgattam rájuk, elgondolkoztam, hogy az előző, megszűnt munkahelyemre én őt nem is vettem volna fel” – meséli egy hasonló helyzetbe került humánerőforrás-menedzser, akit el is riasztott az effajta gyakorlat, s nem folytatta az interjút. „Én stratégiai hr-t szerettem volna megvalósítani, nem az elemi emberi normákat átadni. Nyilvánvaló volt, hogy ennél a cégnél nem rám van szükség, s nekem sem rájuk van szükségem” – magyarázza döntését.
Egy értékesítési menedzsernek viszont állás lett a jutalma azért, mert elviselte a hasonló atrocitást. Mint kiderült, későbbi főnökét nem érdekelte, melyik jelöltről mit mond a hr, de a multinacionális vállalatnál elvárt eljárás miatt látszólag együtt kellett működnie az emberierőforrás-osztállyal. Annak munkatársai is érezték, hogy feleslegesen pocsékolják az időt bármiféle felvételiztetéssel, a döntés úgyis az értékesítési vezető kezében van, ezért a feladatot a legifjabb kollégára bízták.
INGYENMUNKA.Kisebb cégeknél fordul elő az is, hogy a felvételért cserébe ingyenmunkát kérnek. „Egész jól hangzott a pályázat, üzletágvezetői állást hirdettek meg, s amikor elmentem a céghez, egy volt kollégámmal kerültem szembe. Nagyon megörültünk egymásnak. Azt mondta, pillanatnyilag csak egy ember van ebben az üzletágban, az sem szeret dolgozni, a kereskedelemmel pedig egyáltalán nem foglalkozik, tehát az én munkám az üzletág felépítése lenne. Kérte, készítsek egy prezentációt arról, hogyan vinném ezt végbe. Ezt meg is tettem. Ekkor elkezdte feszegetni, vajon mi a garancia arra, hogy a tervem működik is, mert számára nagy a kockázat. Mi van, ha milliókat elkölt, s az egészből nem lesz semmi? Mindezek után azt javasolta, hogy három hónapig dolgozzak ingyen, s ha kiderül, hogy az elképzelésem jó, elkezdhetünk tárgyalni a fizetésről. Ebbe nem mentem bele, ő meg nem adta vissza az anyagot, amelyet üzleti tervnek ugyan nem neveznék, de voltak benne jó ötletek” – meséli a pórul járt menedzser, nem zárva ki, hogy ingyen adott ötleteit meg is valósítják.
Tisztában van azzal, hogy nem az övé az egyetlen ilyen eset: magyar magántulajdonban lévő cégeknél előfordul, hogy a próbaidőre nem fizetnek, aztán meg azt mondják, nem felelt meg az illető, s jöhet az újabb ingyen munkaerő. Hasonló helyzet az, amikor tanácsadói állást hirdetnek meg, majd a beszélgetésen elmondják, hogy a munkakör betöltéséhez előbb meg kell ismerni a céget, ami egy éven át irodai munkát, telefonálgatást jelent.
Ez valójában ügynöki munka. Például multi level marketing rendszerben dolgozó cégek csinálják, hogy telefonon meghívnak embereket egy prezentációra, nyeremény fejében, s „minden kötelezettség nélkül”, de aztán kiderül, hogy nem lehet anélkül elhagyni a helyiséget, hogy ne vettek volna valamit. Dolgozhat hasonló módszerrel biztosítási ügynök is. „Erre a telefonálgatásra biztosan nehéz embert találni, ezért a későbbi tanácsadói munka és titulus a mézesmadzag. A többség valószínűleg úgysem bírja egy évnél tovább” – kommentálja a helyzetet a menedzser.
KORKÉRDÉS. A multik ugyanakkor bejelentik a dolgozóikat, méghozzá annyi fizetéssel, amennyit ténylegesen adnak nekik. Egyébként is betartják a törvényeket, s ha mégsem, akkor is figyelnek a jogilag támadhatatlan megoldásra.
Ezt a véleményt az után alakította ki az említett menedzser, hogy többször is érthetetlen elutasító választ kapott. Úgy gondolja, a valódi okot az szolgáltatta, hogy már túl van a negyedik X-en, ezt viszont nem mondják meg, mert az diszkrimináció lenne, és be lehetne perelni őket miatta.
Ilyen eset volt, amikor egy fejvadász cég segítségével próbált meg álláshoz jutni, ugyanabban a szektorban, amelyben korábban dolgozott, s még a megpályázott pozíció is ugyanaz volt, mint a régi helyén. Outplacement programon megtanulta, hogy ennél jobb konstelláció nincs. Örült a fejvadász is, hogy megtalálta a megfelelő embert, a megbízóval való konzultáció után mégis nemleges választ adott.
„Nem akarnak olyat, aki a közvetlen versenytársnál dolgozott” – adta tovább a magyarázatot a fejvadász. Pedig a pályázat szerint olyan embert kerestek, akinek azonos szektorban van gyakorlata, s nem kell betanítani. „Honnan jöhet az ilyen, ha nem a konkurenciától?” – teszi fel a költői kérdést a menedzser, aki akkor már két hónapja nem is dolgozott a régi cégénél.
A FORMA KEDVÉÉRT.Nemcsak saját életkorát, de azt is kézenfekvő magyarázatnak tartja az érthetetlen elutasításokra, hogy az adott pozícióra már megvan a jelölt, de a vállalati belső szabályok szerint az állást meg kell pályáztatni. Ilyen gyanús eset volt, amikor egy archiválással foglalkozó cég keresett olyan embert, aki kiépítené a piacot. „Archiválással még nem foglalkoztam, de ismertem a feladatot, mert az én cégemnél is kellett archiválni, és mi is kiadtuk ezt egy erre szakosodott vállalkozásnak. Piacot pedig már építettem, ebben volt gyakorlatom. A bemutatkozáskor jól elbeszélgettünk a német igazgatóval, csak éppen arról nem kérdezett, hogyan hajtanám végre a feladatot. Aztán indoklás nélkül elutasítottak” – emlékszik vissza.
Miután több száz állást megpályázott már, úgy látja, a pályázatokba olyan sokféle követelményt beírnak, hogy azt senki sem tudja teljesíteni. Így aztán bárkit joggal el lehet utasítani. „Azt veszik fel, akinek három füle van, és piros szemű” – tréfálkozik. A valóságban pedig azt, aki megfelel a megbízó titokban tartott kívánalmainak is.
KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSA. Az álláskeresőket időnként az a kritika éri, hogy nem megfelelően öltöznek fel az interjúra. Fordítva ez nem szokott gond lenni, bár egy pályázó, aki informatikai cégnél értékesítőként szeretett volna elhelyezkedni, számára kínos tapasztalatról számolt be. „Egyetemi haverok által alapított, gyorsan fejlődő szoftvercéghez mentem, a meghirdetett pozíciónak megfelelően öltönyben-nyakkendőben. Az interjúztató azonban lábszárközépig érő nadrágban, s „Isten éppen nem ér rá, segíthetek?” feliratú krampuszos pólóban fogadott. Nem is sikerült azonos hullámhosszra kerülnünk.”
Ha a lezser öltözet nem is, a közvetlen hangnem sok komoly cégnél – bankoknál, könyvvizsgálóknál – is dívik. Így fordulhat elő, hogy az éppen meghallgatásra érkező álláskeresőt letegezik a folyosón, a liftben – végül is nem ismerhet mindenki mindenkit, köszönni pedig kell.
Ez esett meg egy informatikussal. A liftben „szia” felkiáltással üdvözölte őt az a lány, akiről nem sokkal később kiderült, hogy éppen az ő meghallgatására igyekezett pár emelettel feljebb. Nem jött zavarba, ekkor már „Jó napot!”-tal köszönt, s elnézést kért a korábbi közvetlenségért, röviden meg is magyarázva. Az interjú ennek következtében barátságos hangulatban zajlott le, az informatikust be is hívták a következő körbe, s nem a kis incidensen múlt, hogy nem ment már el: addigra másutt talált magának megfelelő állást.
