Kiállítóteret, koncerttermet bármelyik város tud építeni, Zsolnay kulturális negyede azonban csak Pécsnek lesz. Így sommázhatnánk a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) -címet odaítélő szakmai zsűri döntését, amely óriási esélyt kínált fel a Zsolnay-örökséggel az elmúlt évtizedekben oly méltatlanul bánt városnak arra, hogy a kortársak által a XIX. század legnagyobb fazekasmesterének nevezett Zsolnay Vilmosból helyi hőst, munkásságából legendát, örökségéből pedig olyan idegenforgalmi látványosságot teremtsen, amely nagyban hozzájárul a negyedbe tervezett kulturális intézmények fenntartásához.
Zsolnay Vilmos megérdemelné végre, hogy Pécs helyén kezelje. A Zsolnay-gyár udvarába lépve még lepusztultságában is káprázatos látvány tárul elénk. A színes épületdíszek, cifra csempék, kutak, szobrok és vázák eklektikussága mesebeli hangulatot áraszt.
A gazdag, de látszólag minden tervszerűséget nélkülöző díszítés nem egy habókos művész fejéből pattant ki, valójában a díszítőelemek csak melléktermékek. Több mint egy évszázad megrendeléseiből maradt minták, kópiák, amelyek egykor referenciaként is szolgáltak az ide látogató, jövőbeni megrendelő előtt.
De nemcsak vevőiket akarták rabul ejteni a Zsolnayak, akik szintén a gyár területen éltek. Nagypolgári életvitelük is megkövetelte a gondozott udvart, ahol a kor divatjának megfelelően teniszpálya, üvegház és park is volt.
FRISS MŰEMLÉKEK. A korabeli képeslapok tanúsága szerint az 1948-as államosítás előtt a gyár Pécs egyik fő turisztikai látványossága volt. A mai városlakók többsége azonban nem is járt a kapun belül. Nem az ő hibájuk, zárt világgá az államosítás tette a gyárterületet.
Szemléletbeli változást csak az elmúlt néhány év hozott: az akkori tulajdonos Magyar Fejlesztési Bank 1999-ben hozta létre a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. mellett az értékes ingatlanvagyon kezelésére a Zsolnay Örökségkezelő Kht.-t, hogy a termelésből kivont épületek egyenkénti értékesítése mellett egy alternatív ingatlanhasznosítási koncepciót is kidolgozzon. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a város történeti tengelye és a modernkori tengely, a 6-os út által határolt, építésztörténeti értékekben rendkívül gazdag épületkomplexumban nagyon komoly lehetőségek rejlenek.
A gyár területén 2001 áprilisában műemlékké nyilvánított épületek többsége még a Zsolnay-család igazgatása idején épült. Az államosítást követően építészeti szempontból egy kivétellel csak igénytelen üzemi épületekkel bővült a gyár. A jelenlegi épületállomány a hatvanas évek végén alakult ki.
A régi épületek az elmúlt évtizedeket érdemi felújítás nélkül vészelték át. Az Örökségkezelő Kht. 2001-től viszont már próbálkozott a műemléki épületek helyreállításával különféle pályázati pénzekből. E néhány tízmilliós projekteknek is köszönhető, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címet odaítélő zsűri nem egy siralmas állapotú gyárudvaron sétálhatott, hanem már egy-két szépen felújított homlokzatot is találhatott.
UNIÓS TÁMOGATÁSBÓL. A Zsolnay Örökségkezelő Kht. már az EKF-pályázat előtt elkészült koncepciója is a kulturális célú hasznosítást szorgalmazta. Igaz, akkor még kizárólag a műemléki épületekben gondolkodtak, a megvalósítást pedig piaci forrásokból képzelték.
Az EKF-fel a projekt 11 milliárd forint összköltségvetésű, merész, kulturális alapú revitalizációvá fejlődött. Megnyíltak a lehetőségek a közösségi források felé is. „A cím elnyerése óta úgy képzeljük, hogy a projekt oroszlánrésze uniós forrásokból fog megvalósulni – mondta el a Figyelő Trendnek Komor István, a Zsolnay Örökségkezelő Kht. ügyvezetője. – Az eddigiekben megismert uniós pályázati gyakorlat szerint a kulturális beruházások támogatásának elérhető intenzitása 90 százalékos. A projekt elemei között azonban profitcélú beruházások is vannak, ezeknél nagyobb saját erőre lesz szükség, hiszen lényegesen alacsonyabb támogatásintenzitás tartozik hozzájuk.”
A remélt forrásokról szóló pályázatokat azonban csak idén írják ki. A szerződések aláírására legkorábban csak 2008 tavaszán kerülhet sor. Az tehát már most látszik, hogy versenyt kell majd futni az idővel, még abban az esetben is, ha a bankszektor vállalja a projekt előfinanszírozását.
UTAT A PORCELÁNNAK. A revitalizációs projekt egyik eleme, hogy a jelenleg Pécs város 99 százalékos tulajdonában lévő manufaktúra ingatlanhasználatát racionalizálják, a termelést az északkeleti részre koncentrálják. A kulturális negyed fejlesztéseit irányító projektcég megvásárolja a manufaktúra kiüresedő, de más célokra még hasznosítható ingatlanjait, ebből a bevételből finanszíroznák a költözést.
Az egész épületkomplexum, valamint Zsolnay Vilmos közelben álló mauzóleumának felújítása a tervek szerint 700-800 millió forint megrendeléshez juttatná a gyárat. „Figyelembe véve, hogy a manufaktúra termelési értéke most durván 1,2 milliárd forint, ez a 800 millió forint olyan további rendelésállomány, mellyel négy évre stabilizálná működését a gyár, esetleg szerény növekedési pályára is tudna állni” – vélekedik Komor István.
A felújított épületek újra referenciaként is szolgálhatnak majd az idelátogatók számára, csakúgy, mint száz évvel ezelőtt. A gyárudvar megnyitásával a tervek szerint évente 250-300 ezer látogató kerül majd kézzelfogható közelségbe a Zsolnay márkával.
KULTÚRA, TURIZMUS. Bár a funkciók körül még mindig vannak viták, az biztosnak tűnik, hogy lesz itt egy, a Pécs-baranyai térség iparának történetét bemutató interaktív kiállítás, amelynek megtekintését az érdeklődők vélhetően összekapcsolják majd gyárlátogatással, a porcelánfestő-műhely megtekintésével is. A Zsolnay Miklós építtette, eredetileg a család otthonának szánt, úgynevezett Zöld Házba a Bóbita bábszínház költözne.
A gyárterületen helyet kapnának profitorientált vállalkozások is: szálloda, vendéglátóhelyek, bérbe adható üzletek, irodák, parkolók. A jelenlegi tervek szerint befogadnának egy számítógépes animációs filmstúdiót is, valamint működtetnének egy művészeti inkubátorházat. Ez utóbbi a pécsi egyetem által kibocsátott vizuális szakembereknek nyújtana segítséget műtermekkel, illetve a piacinál alacsonyabb árú menedzseri szolgáltatásokkal.
„A kulturális funkciók esetében mindig az a veszély, hogy amikor tervezzük, építjük, nagy a lendület, nagy a lelkesedés, még az első néhány évben sincs probléma a működtetéssel, aztán szépen lassan elfogy a pénz, eltűnik a lelkesedés. Nyilván nem szeretnénk öngólt rúgni, a hosszú távú fenntarthatóságnak nagyon fontos gazdasági kritériumnak kell lennie” – hangsúlyozza a Zsolnay Örökségkezelő Kht. ügyvezetője. A tervek szerint egyébként a kulturális negyed nonprofit funkcióinak finanszírozását részben a szolgáltató övezet állná.
KI FEJEZI BE? Komor István szerint nehéz most megmondani, hogy jól állnak-e vagy rosszul. Habár a forrásokra még várni kell, folyik a munka. A Zsolnay-mauzóleum felújításával kapcsolatos engedélyezési tervek például elkészültek. Az építészeti munkálatok terén a mauzóleum felújítása a legnagyobb feladat.
Egyelőre az sincs eldöntve, hogy a projektgazda az eddigi munkálatokat végző Zsolnay Örökségkezelő Kht. lesz, vagy a város alapít e célból külön céget. „Természetesen jó lenne, ha 2010. január elsején a kapuk előtt tolongó tömegek előtt meg tudnánk nyitni a Zsolnay kulturális negyedet – mondja Komor István -, de ha erre tavasszal vagy nyáron kerül sor, én akkor sem leszek elkeseredve. Szerintem a pécsiek sem.”
Kezdet – és folytatás
A történet tulajdonképpen 1868-ban kezdődik: Zsolnay Vilmos ekkor vásárolja ki bátyját a családi kőedény-manufaktúrából, amelyből néhány évtized alatt külföldi megrendelések sorát kiszolgáló, világhírű kerámiagyárat épít fel.
Középkori reneszánsz mesteremberekhez hasonlítható, szenvedélyesen kutató-kísérletező egyéniség volt Zsolnay Vilmos. Nevéhez fűződik többek között a porcelánfajansz feltalálása, a szecessziós épületek színes épületkerámiájának tömeges gyártása, a szintén épületdíszítéshez alkalmazott fagyálló pirogránit felfedezése. Wartha Vince budapesti professzorral ő kísérletezte ki a középkor után a feledés homályába veszett, speciális redukciós égetéssel készülő, a felületeken szivárványos színváltó hatást keltő eozintechnológiát.
Felfedezései híressé tették a Zsolnay-családot, a szecesszió építészete pedig gazdaggá. A gyár majolikái és pirogránit-díszítményei itthon leginkább az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet, a Mátyás-templom, a Műegyetem vagy a kecskeméti városháza révén ismertek.
A mostani gyár épületeinek kétharmada már állt Zsolnay Vilmos 1900-ban bekövetkezett halálakor. Az igazgatást fia, Miklós vette át, a rengeteg megrendelés kiszolgálása végett az ő vezetésével lépett át a gyár a mai hatos út túloldalára.
Az aranykor az 1920-as évekig tartott. Az üzletileg kínkeserves harmincas-negyvenes évek után jöhetett még roszszabb: 1948-ban államosították a gyárat. Hosszú évekig csak szigetelőporcelán-gyártás folyt, majd az ötvenes évek végén beindult a porcelán-tömegtermelés és ezzel a Zsolnay név devalválódása. A családot világhírűvé tevő technológiai újításokat, a magas színvonalat képviselő termékeket, valamint az épületkerámiákat mellőzték a termékszerkezetből.
A kapacitást tekintve a gyár a hetvenes években volt a csúcson, akkor durván évi hatezer tonna termék készült a gyárban, ma körülbelül 1300 tonna. A termelés látványos csökkenése a nyolcvanas években kezdődött, és viharos gyorsasággal zajlott. Akkor 1700 dolgozója volt a gyárnak, mára 300 maradt.
A legtöbb épület kiürülését az ipariporcelán-termelés visszaesése, gyakorlatilag megszűnése okozta, de rásegített a porcelánedény- és díszműgyártás piaci csökkenése is. A hatos út túloldalán fekvő déli területen teljesen megszűnt a termelő tevékenység, szűkült a szociális blokk (öltöző, fürdő) területe is.
Az épületek kiürítése a szükséges források híján többnyire tervszerűtlenül zajlott le. Ezzel is magyarázható, hogy bár a termelés jelenlegi volumenéhez elegendő lenne 10 ezer négyzetméter gyárterület is, foltokban elszórva még mindig 24 ezer négyzetmétert használ.
