Élet-Stílus

Benzinszörnyek Teheránban

Teherán mintha csak világunk szimbóluma lenne. Gazdag északból és szegény délből áll. Az Elborz lábánál hatalmas villák, követségek és vendégházak, kicsit lejjebb vas és üveg felhőkarcolóba bújt multik, európai belvárosi ingatlanárakkal. Az alatta menő kétszer ötsávos út kettévágja a várost, ezután következik a betondzsungel és a forgalom káosza.

Vannak városok, amelyeket valahogy mindenki ismer hallomásból, de a legtöbb ember számára nem jelent többet elvont helynél, ahol „valamikor történt valami, a negyedikes törikönyvben olvastam egyszer”. Teherán nem szerepel az utazási irodák katalógusaiban, pedig látnivaló van bőven. Mint rendesen, ma is a politikától függ elsősorban, hogy merre jár a nyugati ember.

Első ránézésre sokkoló tud lenni egy ilyen város. Az utóbbi 25 évben Teherán lakosainak száma körülbelül a háromszorosára nőtt. A Bécset, Koppenhágát, esetleg Damaszkuszt vagy Miamit ismerő látogatót először a város mérete képeszti el. Aztán a zsúfoltsága. A teljes magyarság elférne benne „nagymagyarországostul”, emigránsostul. Mindezt körülbelül 700 négyzetkilométeren. A leghosszabb „utcája”, a Valiasr nagyjából 30 kilométeres. Naponta kocsik milliói égetik az alacsony oktánszámú benzint, amelynek 18 forint körüli összegért lehet megszerezni literjét. Ennek köszönhetően egy átlagosan szép nyári napon előfordulhat, hogy nem látszanak a város melletti hegyek, pedig alig több mint 3000 méterrel magasodik a város fölé a legközelebbi csúcs, az amúgy 4200 méteres Tocsal. Erről a jelenségről írta nemrég a BBC, hogy Teheránban élni kollektív öngyilkosság.

Mint a gyorsan túlnépesedett városok általában, Teherán sem szép abban az értelemben, ahogy mi a szép városokat definiáljuk. Történelmi épületei nem maradtak nagy számban – hogyan is maradtak volna, amikor 100 évvel ezelőtt százezres kisváros volt a hatalmas Elburz-hegység lábánál.

Traffic Jam

Amikor leszállok a buszról, kisebb tömeg vesz körbe, főleg taxisok, hogy rávegyenek arra, mindenképpen költsek el néhány dollárt taxira, miközben egy buszjegy 5 forintba kerül (ők nem tudják, hogy én tudom). Első ittjártamkor természetesen taxiztam, mert sokkolt a tömeg. Sokadik alkalomra szerencsére megjött a rutin, mindenkinek azt mondom, hogy egy barátom jön értem, közben szép lassan kislisszolok a buszpályaudvar felé, ahol egy dollárnyi riálért 45 buszjegyet kapok a kezembe, egy hétre megoldva a közlekedést ebben a 14 milliós városban.

Északra igyekszem, a „jobb környékre”, magyar barátaimhoz, akik a város legszélén tanyáznak egy villában. A központból alig 2 óra alatt kiérni oda metróval, busszal, taxival és gyalog. Pedig nincs is forgalom.

Benzinszörnyek Teheránban 1

KÉPGALÉRIA!

A közlekedés egy európai számára egyszerre horrorélmény és rácsodálkozás egy zseniális rendszerre. Horror abból a szempontból, hogy mindig az erősebbnek van elsőbbsége, és senki nem lassít. A trükk az, hogy csak át kell vágni az úttesten – hihetetlen manőverekkel és abban bízva, hogy úgyis kikerülnek vagy megállnak az utolsó pillanatban. Ez általában nem jön be, de ha már elindult az ember, akkor valahogy csak átér. Mindenesetre érdekes jelenség, hogy az amúgy nagyon udvarias és vendégszerető perzsák képesek bárkit elütni, csak hogy egyetlen másodperccel előbb érjenek valahová. A zsúfolt buszokat nem kell bemutatni, az itthon is természetes, a metró azonban megér egy kitérőt.

Szokták az iszlámot gyakorlatban alkalmazóknak a szemére vetni, hogy a férfiakat és a nőket elkülönítik egymástól. Nos, a teheráni nők szerencséjükre a metrón ennek kizárólag az előnyeit élvezik. Az első két – remek kínai gyártmányú – metrókocsi csak nekik van fönntartva, így amikor a férfinépek egymást közelről szagolják és érintik, a női szakaszban kényelmesen el lehet férni. Természetesen aki férjeurával utazik, bátran szállhat a férfiszakaszba, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket. A gyalogosokat terrorizáló autós-mentalitás itt is tetten érhető, a kocsikba mindenki elsőnek akar beszállni, miközben megy a közelharc kiszállókkal. Pedig az állomásokon plazmatévén mutatják be a helyes sorrendet, ami egyébként föl is van festve néhány metrókocsi oldalára.

Beszállhatok?

A rendszer zseniális része az iránytaxik hálózata. Nem merném megbecsülni, hogy hány taxis van Teheránban – valószínűleg több tízezres nagyságrendben működnek. Az iránytaxi gyakorlatilag a buszt váltja ki. Bárhol az út mellett állva le lehet inteni, és ha megegyezik a bent ülők úti célja a miénkkel, már be is lehet szállni a 4-6-8 ember közé az ötszemélyes Paykanba.

Ez utóbbi Irán egyik szimbóluma, az iráni autógyártás remeke. Érdekes módon a Paykan jelentése „nyíl”, bár a kocsit nézve inkább faltörő kos, fehér tégla, kockalada vagy margarinos doboz jut róla az eszembe. A fiatalabb Reza sah idejében az volt a demagóg szlogen, hogy „mindenkinek legyen Paykanja”. Nos, ez a cél biztosan nem teljesült, de törekedtek az elérésére – 2,3 millió benzinszörny járja az országot. Az irániak szerint teljesen iráni jármű, de hozzáértők mesélték, hogy a brit Hillmannak és a Peugeot-nak is volt hozzá némi köze. Hatalmas, kényelmes, megbízható, mindenki ért hozzá – és 20 liter körül fogyaszt 100 kilométeren, garantálva ezzel, hogy Európa útjaira biztosan ne engedjenek rá egyet sem.

Taxi és személyautó között a határ elmosódott. Gyakorlatilag bármelyik kocsiba be lehet ülni, amelyik megáll. Ezzel mindenki jól jár: nekem gyorsan lesz taxim, a sofőr meg pénzt kap azért az útért, amit amúgy is megtenne.

Paradise City

34 kiló arany, több mint 51 ezer drágakő egyetlen tárgyban. Valószínűleg a világ legdrágább dísze. Ez is Teherán, a tárgy pedig egy 66 centis földgömb, amelyet a 19. század második felében készítettek Nasszer-ed-din sahnak. Az óceánok smaragdból, a szárazföldek rubinból készültek. A hosszúsági fokokat és szélességi köröket gyémántból rakták ki. A teheráni kincstárban állították ki a sah kincseit a Központi Bank földalatti bunkerében. Elég éles kontraszt ahhoz képest, hogy egy órával ezelőtt még afgán menekültek között reggeliztem egy eldugott szálláson a bazár mellett.

Teherán mintha csak világunk szimbóluma lenne. Gazdag északból és szegény délből áll. Az Elborz lábánál hatalmas villák, követségek és vendégházak, kicsit lejjebb vas és üveg felhőkarcolóba bújt multik, európai belvárosi ingatlanárakkal. Az alatta menő kétszer ötsávos út kettévágja a várost, ezután következik a betondzsungel és a forgalom káosza. A városnak több központja van, számomra azonban mindig az Emam Khomeini tér lesz a belváros. Ez az ő Deák terük, itt találkozik a két metró, erre található az egyik legnagyobb buszpályaudvar, ahol a rózsaszín Ikaruszok együtt parkolnak a lilákkal. Régebben lila Ikarusz volt a buszjegyre nyomtatva, mára sajnos mindez megváltozott, a jegy árát kivéve. A hírközlő hatóság kafkai tömbje adja hozzá a hátteret.

Benzinszörnyek Teheránban 2

KÉPGALÉRIA!

Péntek van. Ilyenkor meghal a város, már amennyire egy sokmilliós organizmus képes erre. A bazár mindenesetre zárva, a legtöbb bolt csak estefelé kezd kinyitni. Ez az alvás, a család, a mecset és a piknikezés napja. Teherániak tízezrei menekülnek el a városból – amekkora szerencsém volt, mintha mindenki a már említett Tocsalt szerette volna meghódítani. A legnagyobb napsütésben is fiatalok tömege áll sorba a sílifthez, hogy csúszhassanak egyet a négyezresek birodalmában. Ez ugyanis a világ leghosszabb telekabinja, majd’ 3000 métert emelkedik fél óra alatt. Mesélték, hogy egyszer majd összeköti a teheráni régiót a Kaszpi-tengerivel, keresztül az Elburzon.

Tilos az alkohol

Bármennyire is kedves számomra Teherán, mindig boldog vagyok, ha magam mögött hagyhatom. A szmog, a zaj, a folyamatos nyüzsgés, a hatalmas távolságok és a járdán motorozók enyhén ugyan, de állandóan nyomás alatt tartják az ehhez nem szokott külföldieket. Nincs olyan emlékem innen, hogy akár egyetlenegyszer is süket csönd vett volna körül, hogy lett volna olyan nap, amikor nem kapar a torkom, hogy tudtam volna nyugodtan pihenni. Illetve egyszer volt ilyen, amikor egy villában vendégeskedtem nagyon északon, de az egyszeri és megismételhetetlen szerencse volt. Még jó, hogy elvileg nem lehet alkoholt kapni. Tele lenne a teheráni temető azokkal, akik beleőrültek a másnaposságba.

Búcsúképpen veszek az útra némi igazi iranikumot: egy üveg Iranda márkájú szénsavas narancslevet, egy Pepsi-logós Parsi-kólát, valamint egy Bounty logóval ellátott Chak-Chak márkájú kókuszos csokit. Na meg ajándékba néhány szoftvert fél dollárért, amiről tudom, hogy Európában 1000 euró fölött mérik darabját. Amikor faarccal érdeklődtem a szerzői jogok iránt, csak mosolyogva megveregették a vállam: „Ez Irán. Itt minden olcsó és nincs lehúzás. Egyébként meg eredeti iráni kopi.”

Ajánlott videó

Olvasói sztorik