Mióta két évvel ezelőtt a Farkasok birodalma című francia film végkifejletében megpillantottam először ezt a misztikus, holdbéli tájat, ahol a szuperprodukció szerint a Szürke Farkasok nevű fegyveres csoport rejtőzött, azóta odavágytam. Meg akartam fejteni a titkot: mi vonzó annyira a törökországi Kappadókiában.
Az isztambuli városnézés után két útitársammal nem nyugat, hanem kelet felé vettem az irányt, Törökország szívébe. Csábítottak az egyedülálló természeti képződmények, melyekben ki kéményeket, ki termeszek által épített homokvárakat, ki süvegcukrokat, ki pedig ég felé meredező hímvesszőket fedez fel, miközben az útikönyvek a „Tündérkémények” elnevezéshez ragaszkodnak. Az első kihívást a közel félnapos buszozás jelentette, azonban hála a török autóbuszok kényelmének, nyak-és lábfájások nélkül sikerült megúszni a több mint tizenegy órás távot.
Nem szabad megfeledkezni a repülőgépek légikisasszonyainak kiszolgálásával méltán vetekedő autóbuszstewardról sem, aki minden bizonnyal ébresztőre állította be az óráját, hiszen pontosan kétóránként jelent meg a frissítő rózsavizes üvegével és az elmaradhatatlan kávé-tea-keksz kínálatával. Az előbbiből pár cseppet a fáradt és kissé oroszlánszagú utazók tenyerébe öntött mosakodás céljából. Igaz, nem mindenki tudta először a pár csepp rózsavíz funkcióját, ezért kerülhetett sor arra, hogy egy amerikai turista a műanyagpoharát tartotta oda – valamilyen helyi italspecialitást remélve – a tenyere helyett.
Barlangtemplomok és Krisztus lábnyoma
Közel tizenkét órával és mínusz 5 fokkal később a busz Göremében tett le minket. Nem véletlenül szálltunk itt le, ugyanis ebben a kisvárosban található az UNESCO Világörökség listáján is szereplő Göremei Szabadtéri Múzeum, ahol az ember igazi holdbéli tájon érezheti magát: nincs más, csak ő és a számtalan, furcsa alakú, puha tufából álló kúpszerű képződmény, melyekkel az eróziós erők évmilliók során szépen eljátszadoztak. No, meg a IX-X. században itt élő, több tízezernyi üldözött bizánci keresztény, akik templomokat, kápolnákat, sőt még lakásokat is vájtak a sziklákba napjaink hátizsákos turistáinak a legnagyobb örömére, akiknek ennek köszönhetően még kollégiumra sem kell költeniük. A térség mai lakói sem hazudtolták meg Kappadókia korábbi „tulajdonosait”: egyesek még manapság is formálják a tufaoszlopokat, s szállodai szobákat alakítanak ki belőlük az autentikus élményekre vágyó, módosabb külföldiek számára.
Alma, Kígyó, Sötét, Szent Barbara, Rontó Szem, Elrejtett – hogy csak néhányat említsünk a csodálatos bizánci freskókkal díszített – az Ó- és Újszövetségből vett jelenteket, elsősorban Krisztus életét és a szentek cselekedeteit ábrázoló –, néhol többszintes, sziklába vájt, ókeresztény templomok és kápolnák közül, melyek a nevüket egy-egy jellemző motívumról kapták. Egyedül a Szandál nevet viselő barlangtemplom jelent kivételt, amelynek elnevezése – a hagyomány szerint – Krisztus lábnyomára eredeztethető vissza.
Ezt az emléket mindenképpen lencsevégre akartam kapni, ha már megvan a virtuális gyűjteményemben Mohamed prófétáé Isztambulból és Ahmed el-Badawi sejké az alsó-egyiptomi Tantából. Miután már tízszer végigjártam az igencsak kisméretű kápolnát a várakozó japán és olasz turisták nem kis bosszúságára (csak kis csoportokban engedik be ugyanis a látogatókat), és zseblámpával kutattam a padlót, a török jegyszedő már értetlenkedve jött felém. Mikor megtudta, hogy mit is keresgélek Indiana Jones-módjára, két pici lyuk elé vezetett engem, mondván ez Krisztus saruja sarkának a lenyomata. Mit tehettem volna, elfogadtam a nem túl meggyőző magyarázatot.
Kalandozások földfelszín felett…
Túrázási lehetőségekben Kappadókia igazi Kánaán, ám jobban járunk, ha nem naplemente előtt pár órával vágunk neki a látványos sziklaképződmények által övezett, hangzatos nevű kanyonoknak. A bájos elnevezésű kirándulóhelyeken, mint például a Galamb, a Szerelem, a Méz, avagy a Rózsa-völgyben való barangolás játszi könnyedséggel kellemetlen élményekbe torkollhat, hiszen néha komoly képzelőerőre van szükség ahhoz, hogy az ember kiderítse, éppen hol is folytatódik a turistajelzés. Ha pedig nem aratnánk sikert az újabb nyíl felfedezésében, akkor vagy a csillagos ég alatt folytathatjuk a célig a trekkinget, vagy pedig visszagyalogolhatunk a kiindulópontig.
Miután pár óra tekergés, többszöri eltévedés és egy-egy arra tévedő, kecskéket terelgető helyitől remélt eligazítás után – és legfőképpen Allahnak hála – csodák csodája kikeveredtünk a Rózsa-kanyonból, nem sokkal sötétedés előtt befutottunk szállásadónk, Mahmut kondérja elé, aki csicseriborsós bárányvelővel várta a „mádzsár” szállásvendégeit.
… és alatt
Míg a felszínen izgalmas sziklaképződmények csábítanak, addig a föld alá leereszkedve többszintes városokat (mint például Derinkuyu, Kaymakli) járhatunk be, melyek a cukorsüvegek mellett az anatóliai táj második legérdekesebb látnivalóit szolgáltatják. Az eddig feltárt mintegy 36 darab hét-, nyolcszintes földalatti város a kora keresztények búvóhelye volt a VI-IX. század folyamán. Miután a szemünk már hozzászokott a gyenge kivilágításhoz, és a kezdődő klausztrofóbiánkat is legyőztük, Thészeusz és a Minotaurusz nyomdokába lépve tekeregtünk a földalatti labirintusban (természetesen a nyilak mentén), s lakberendező szemmel megpróbáltuk kitalálni, mire is szolgálhattak az egyes helységek, hogyan oldották meg a szellőzést és a vízellátást, hány ember kellett ahhoz, hogy a hatalmas, mintegy 200 kilogramm súlyú, malomkőméretű ajtót a helyére gördítsék.
A felszínre kiérve azonban a napfény annyira elvakított engem és útitársaimat, hogy pár perccel később már arra ocsúdtam fel: lelkesen alkudozom egy ágytakaróra egy török kereskedővel. Közben álmomban sem gondoltam arra, hogy bármilyen szőttessel a hátamon utazzam végig Törökországot.
Végül a helyi minibuszokkal visszakeveredtünk Mahmuthoz – miközben teknősökre figyelmeztető közlekedési táblákkal bővült az eddigi KRESZ-ismeretünk -, aki újabb adag csicseriborsóval és joghurtos itallal várt minket. Mialatt a teraszon majszoltam a vacsorát, a lemenő nap fényében ismét más megvilágításban tündököltek a cukorsüvegek, mint ahogy kora reggel hívogatják az ásítozó turistát. Mahmud szerint azonban Kappadókia talán télen a legszebb, amikor hó borítja a holdbéli tájat, s a helyiek felcsatolják síléceiket is. Talán egyszer azt az arcát is megismerhetem – gondoltam, s arra lettem figyelmes, már egyáltalán nem bosszant, hogy a taxis aranyárban számolta a tízperces utat a térség szimbólumának számító, ám mindössze három cukorsüveggel büszkélkedő Ürgüpig.
