Már a mozikban: Levelek Ivo Dzsimáról

A Ryan közlegény megmentése óta (1998) újra különösen kelendő a második világháborús dráma. Hasonló fellángolásnak lehettek tanúi apáink az 1960-as években, némileg a hetvenesekben, amikor – Stanley Kubrick 1957-es „nyitófilmjét” (A dicsőség ösvényei) követően – sorra születtek az olyan opusok, mint a Navarone ágyúi (1961), A leghosszabb nap (1962), A halál ötven órája (1965), A piszkos tizenkettő (1967), a Kémek a sasfészekben (1969), Az angliai csata (1969), Kelly hősei (1970), A híd túl messze van (1977) és a többi hasonló alkotás, vagy némileg kilógva a sematizált tematikából a Tora! Tora! Tora! (1970) és A 22-es csapdája (1970).

Ám amíg ezek (kivéve az utóbbiakat) a heroikus küzdelmet viszonylagos idealizáltsággal tárták elénk – nem egyszer a kalandmotívumra helyezve a hangsúlyt –, addig Steven Spielberg és követői „előszeretettel” tapicskoltak a vérben és az ultrarealitásban. Megmutatva, hogy semmi szép és fölemelő nincs abban, amikor az ember, ha katona, homokkal telt szájjal kapaszkodik a parti fövenyen, és leginkább azért küzd, hogy a halálos taracktűzben, gránátesőben és golyózáporban valahogy mégiscsak életben maradjon. Spielberg – később személyes (és oscaros) jó barátjával, Tom Hanksszel közösen tévéfilmsorozattá bővítve a partraszállás harcait (Az elit alakulat) – érdeme ez a realitásában izgalmas prezentáció.

Clint Eastwoodnak, a Kémek a sasfészekben egykori nácikat (és női szíveket) célzó szépfiú-hősének, utóbb (oscaros) remek rendezővé érett filmes mesternek pedig az érdeme az, hogy megmutatja, a második – vagy általában véve: bármilyen – háborúban a szemközti árokból lődöző megsemmisítendő célpontnak (ellenségnek) szintén élete van. Amit félt. De feláldoz, ha megköveteli a hon (vagy annak ilyen-olyan vezetői). Vagyis a korábban oly könnyedén „lesárgázott” ellenfél ugyanúgy hús-vér ember, telve reményekkel, félelmekkel, vágyakkal. Csupa humán vonással. (Az egysíkú, sablonos ellenségkép árnyalására történtek már korábban próbálkozások, a Tora! Tora! Tora! című filmen kívül nagy hirtelen a német Joseph Vilsmaier Sztálingrád című (1993) filmje jut eszünkbe.)

A Levelek Ivo Dzsimáról a Dicsőség zászlaja pandanja, az utóbbi amerikai, az előbbi japán szemszögből dolgozza fel az 1945. február 19-ei véres eseményeket, amikor is a jenkik partra szálltak egyik kopár szegletén a Volcano-szigeteknek, ahol aztán nem várt ellenállásba ütköztek. A tét nagy: Ivo Dzsimától mindössze ezer kilométerre fekszik a távol-keleti anyaország, azaz innen már „könnyűszerrel” válhatnak a nagyvárosok az amerikai bombák célpontjává. A „japán verzióban” a szigetország katonáiból lesznek hősök. Eastwood – és szakavatott forgatókönyvírói: a „helyi értéket biztosító” japán Iris Yamashita és egy ideje Eastwood állandó scriptere és „szerencsebáránya”, Paul Haggis (akiben például az Oscar-díjas Millió dolláros bébi íróját és producerét, a Dicsőség zászlaja, illetve a Casino Royale és Az utolsó csók íróját és nem mellesleg a tavalyi Oscar-díjas Ütközések rendezőjét, Oscar-díjas íróját és producerét tisztelhetjük) – jó érzékkel a hadi hierarchia csúcsán és alján álló figurát helyez a középpontba. A végső győzelemben erősen kételkedő tábornokot (Ken Watanabe) és az irháját az összeomlásból menteni igyekvő, ám mégis a haza hősévé nemesedő közlegényt (Kazunari Ninomiya).

Eastwood képes olyan alapossággal elemezni és jellemezni figuráit, ábrázolni a földi poklot, hogy az előítéletek (az esetleges előzetes amerikai-szimpátia) felmorzsolódnak, és a néző azonosul a film szereplőivel, szenvedéseikkel, áldozatvállalásaikkal. Filmje ugyan „csak” az idei Golden Globe-ot nyerte meg (a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában), a három Oscar-jelöléséből (legjobb rendezés, legjobb film, legjobb forgatókönyv) egyet sem váltott valóra, mit sem von le az érdemeiből. Naturalista dráma, a szó mindkét értelmében: repeszek tépik a belsőségeket, ugyanakkor ragaszkodik az emberi szív valóságához is. Merthogy a szívnek, mint az éremnek, két oldala van.