Élet-Stílus

Úszó szigetmatracok a Titicaca-tavon

admin
admin

2006. 09. 25. 15:48

Darabokra tépett, kiszáradt nádat szórnak hetente a sziget járószintjére, ugyanis a vízben alul található rész szépen lassan rohad, így fentről kell újra és újra pótolni a „talajszintet”, hogy megmaradjon az 50 cm és 1 m közötti magasság. Ezeken a nádszigeteken állnak szintén nádból a kunyhócskáik, még mini templomuk is van.

Titicaca-tó

• Területe: 8560 km2
• Hosszúsága: 176 km
• Szélessége: 70 km (legszélesebb pont)
• Mélysége: 283 m (legmélyebb pont)
36 sziget található rajta (legnagyobbak: Taquile, Amantaní, Anapia Peruban, Nap- és Hold-sziget Bolíviában)

Bedöcögünk a földúton Juliaca városába, ami a maga pár tízezer lakosával a Titicaca-tó környékén majdhogynem metropolisznak számít. A perui buszsofőrök nem arról híresek, hogy elrettentené őket a földutak kevéssé biztos volta, ám vemhescsiga-tempónk oka most az, hogy a magasabb rendű földútról az alacsonyabb rendűre tereltek minket. Az első számú út helyén ugyanis látszólag műutat építenek, bár ennek egyelőre se híre, se hamva, viszont a semmi közepén már ott feketéllik nagy büszkén egy aszfaltozott körforgalom.

Rajta egy úthenger körözget, benne a sofőr integet kifelé a nézőseregnek – ugyanis e jeles eseményt a város spontán piknikkel ünnepli meg, aki él és mozog kitelepült ide. Három biliárdasztal és számtalan csocsóasztal áll a puszta földrögökön szabad ég alatt, komoly bajnokságok folynak. A felállított padokon ülve és tátott szájjal lehet az úthengerben gyönyörködni, vagy éppen traccspartizni, és bombaüzletet bonyolítanak a kukorica- és italárusok is.

Tó a fellegekben

Punóban, a Titicaca-tó „fővárosában” már hemzsegnek az aszfaltozott utak, viszont az utca embere fele annyira sem jó kedélyű. Bár lehet, hogy ezt az időközben begyűjtött gyomorrontás miatt látom csak ilyen negatívan. Hogy vigasztalódjak, reggel gyorsan hajókirándulásra indulok a világ legmagasabban fekvő, hajózható taván (tengerszint feletti magassága 3850 m) a Kepes András műsorában gyerekfejjel megcsodált úszó szigetek és Taquile szigete felé, de sajnos ezúttal a tömegturizmus legdurvább formájába sikerül beleszaladnom. Rikító vörös pulóveres idegenvezetőnkben egy félresikerült színész veszett el mesés humorral – mesés, úgymint hol van, hol nincs, de inkább ez utóbbi. Hatalmas poénjainak egyikét mindjárt nyitásként elsüti: úticélunk Taquile-szigete, ami nem összekeverendő a tequilával…

Miután kifutunk az öbölből, megcélozzuk a messzeségben felsejlő, már Bolívia területén álló, 6000 méternél magasabb hófedte csúcsokat. A Titicaca-tó az inkák szent tava, amelyhez indián mesék és mondák tömkelege kötődik. A szájhagyomány szerint a környékén már akkor is laktak emberek, amikor a hold még nem ragyogott az égen. Aztán egyszer csak megjelent a hold, ám leesett, pontosan erre a helyre zuhant, hatalmas lyukat vájt és az megtelt vízzel – így keletkezett a tó. Az égen pedig hosszú idő múlva megjelent a most is látható hold.

Körülöttünk mindenfelé élénkzöld totoranádas, ami akár 4 méter magasra is megnőhet, hajónk a közötte kitisztított utcácskákon siklik. Egy óra után elérjük az urók (így hívják a nádi szigetlakókat) tóban úszkáló, pusztán totoranádból álló szigeteit – Kepesnek is alig hittem, de tényleg emberek élnek itt a víz kellős közepén, pusztán egy nádhalom tetején. Merthogy itt minden ebből készül: darabokra tépett, kiszáradt nádat szórnak hetente a sziget járószintjére, ugyanis a vízben alul található rész szépen lassan rohad, így fentről kell újra és újra pótolni a „talajszintet”, hogy megmaradjon az 50 cm és 1 m közötti magasság. Ezeken a nádszigeteken állnak – szintén nádból – a kunyhócskáik, még mini templomuk is van.

Magasugró matrac tengerimalacokkal

Fogadásunkra totoranádból készült, elöl és hátul kunkorodó, csúcsban végződő csónak érkezik, ami egy napig tud a vízen maradni, majd ki kell szárítani a legközelebbi vízre bocsátás előtt és általában 8-9 hónapig használható, utána újat kell fonni. Legalábbis az idegenvezető és az útikönyv szerint, ám leleplezem, hogy ez már nagyon is újrahasznosítható és tartósított csónak, ugyanis a totoranád alatt átsejlik a kék nejlonfólia, ami feltehetőleg nem aymara- (a Titicaca-tó környéki indián őslakosság) találmány. Ahogy kiszállunk a hajóból, a szigetecske olyan, mintha egy magasugró matracra lépnénk, süppedős és kicsit ingoványos az egész, valahogy nagyon kellemes, csak arra kell vigyázni, hogy ha az ember valahol vizet lát, még véletlenül se lépjen oda, mert azonnal elsüllyed. Egy makkos cipős amerikai turistának sikerül is záros határidőn belül modelleznie, mi a figyelmetlenség eredménye, és az egyik uró kamaszgyerkőccel kajánul összevigyorgunk – alig mondták el háromszor, mire kell figyelni.

A sziget közepén leültetnek minket körben egy a Titicaca-tavat ábrázoló tábla előtt, mint a kisiskolásokat, ripacsunk pedig két szál totoranáddal hadonászva bősz magyarázásba kezd, újabb kínos poénok tömkelegével. Viszont egy érdekes információt is megoszt velünk a totoranád univerzális voltáról: nagyon magas az ásványi anyag tartalma, így a gyerekek ezt rágcsálják fogmosás gyanánt és a tápanyagok beszerzésére, és még ízlik is nekik, mert édes. Tényleg az, de maradok a fogkefénél és a fogkrémnél. Előttünk egy tálacskákban halacskák, mellettünk egy népviseletes néni sütöget valami lángosfélét – a kalapja nagyon tetszik, ez Peru minden vidékén más és más, itt kis fekete, hetyke mini csikóskalap, két kis fekete pomponnal az oldalán –, de egyfolytában a szívroham kerülget, hogy egy szikra kipattan és pillanatok alatt lángba borul minden. Félelmem nem alaptalan, ez sajnos gyakran megtörténik errefelé.

Kapunk 10 percet, hogy körülnézzünk a 20 négyzetméteren. Egy nádból (mi másból) készült, indiánsátorszerű mini házikó nagyon tetszik, pláne a benne rohangáló aranyos, tarka tengerimalacok, ám kiderül, hogy ők nem a gyerekek házi kedvencei, hanem a vacsora. Lehetőség van továbbá egy pórázra kötött mini szigeten történő fényképezkedésre, amit baksisért kicsit elúsztatnak a parttól, és így olyan, mintha a Lacoste-pólós és Rolex-órás házaspár tényleg ott élne pusztán a totoranádon a víz közepén. És itt még nincs vége… Felterelnek minket egy designos totoranád-katamaránra, hogy hajókázzunk egy kicsit a sziget körül. Van itt minden, mi turistának ingere, népviseletes evezősök, szutykos kétévesforma kisfiú és maszatos, éppenhogy totyogó kislány, akivel jó pénzért fényképeszkedni lehet, no meg irdatlan hamis pánsípos nótázás – mintha a német turistákkal lennék lovasbemutatón Bugacon… Megváltás, amikor továbbindulunk Taquile-re, és sajnálom, hogy ez is része marad az emléknek, pedig az urók víz közepén kialakított különleges életformája valóban egyedülálló.

Inka eredetmítosz

A monda szerint a Titicaca-tó egyik szigetén (ami azóta a Copacabana nevű félsziget lett) született a magasságos égből származó emberpár: a Nap fia, Manco Capac, valamint testvére és házastársa, a Hold leánya, Mama Ocllu. Mint a birodalom első uralkodópárja, ők alapították meg az Inkák dinasztiáját és az inkák birodalmát, és ők voltak Cusco első királyai. Azért jöttek a földre, hogy hasznos dolgokra tanítsák az embereket – Manco Capac a férfiakat halászatra, vadászatra, tűzgerjesztésre és harcolásra, Mama Ocllu pedig a nőket szőni, fonni, főzni és a földet művelni. Fiúk, Viracocha, az Isten unokája felnőtté válva az első Inka lett, és miután elfoglalta a trónt, szülei örökre visszaszálltak a mennybe.

Mediterrán sziget az Andokban

Útközben megkérdezem ripacsunkat, hogy van-e arra lehetőség, hogy megérkezés után egyedül fedezzem fel a szigetet és visszautazás előtt csatlakozzam a csoporthoz. Látom, itt végleg belegyalogoltam az önérzetébe, hiába igyekszem biztosítani, hogy egyáltalán nem miatta, de mivel művészettörténész vagyok, kicsit jobban érdekelnek a sziget preinka és inka romjai, mint a kiválasztott és betanított helyi lakosok kunsztjai, no meg túrabakancsban kicsit gyorsabb is vagyok, mint a néni a pántos szandiban. Kikötéskor kérem, hogy mutassa meg a térképemen, hová érkeztünk és honnan és mikor indulunk vissza, de kicsit furcsán néz, majd a baseballsapkájából megformázza a hosszúkás szigetet, azon szemléltetve a két kikötőt – szerintem csak nem ismerte a térképet. Abban a pillanatban kereket oldok és rohanok, nehogy utánam szóljon valaki, pedig majdnem kiköpöm a tüdőm, mert 4000 méteren kell ismét dombra felfelé menni, mit menni: futni, menekülni…

Taquile nagyon klassz kis sziget. Van benne valami mediterrános hangulat, még a helyiek népviselete is kicsit görögös – és ez elég meglepő itt az Andok közepén, úgy 12 ezer kilométerre az Égei-tengertől. Az egész sziget mezőgazdasági művelés alatt áll, a teraszosan kialakított parcellák és az utak átlagosan egy méter magas kőfalakkal vannak egymástól elválasztva, ezeken pedig mindenhol Stonhange-et idéző mini kőkapuk, keresztek, és időnként a semmiből preinka kis kőépületek bukkannak elő.

Buster Keaton és a kőfalak

A kerítéseken átszűrődő fény döbbent rá, hogy ezek a kőfalak kártyavárként gondosan és rögzítés nélkül egymásra illesztett kövekből állnak. Ezt ügyesen ki is próbálom, miután belegabalyodom egy labirintusba és a végre megtalált utacskára csak úgy tudok visszajutni, ha átmászom egy ilyen kőfalon, a gonosz kövek viszont mászás közben a gravitáció összes törvényei szerint potyognak lefelé. A szigetnek ezen a részén nem sűrűn járnak turisták, így narancssárga pólóban és Surda-sapkában amúgy is elég nagy feltűnést keltek a szomszéd kertben tetőt fedő munkások körében. Hát még Buster Keatont megszégyenítő burleszkfilmemmel. Egy kő ugyanis természetesen a kerítés másik oldalára esik, és amikor áthajolok, hogy illedelmesen visszapakoljam, sikerül további kettőt ledöntenem, majd azokat felszedve újabbakat… a végén ketten lemásznak a tetőről és sűrű vigyorgások közepette együttesen meggyógyítjuk a kerítést.

Időre befutok a kikötőbe, ripacsunk legnagyobb meglepetésére, aki nem hiszi el, hogy tényleg körbejártam az 5,5 km hosszú szigetet, ezért dedós módon elkezd tesztkérdéseket feltenni. Megelégelem, így „corpus delicti”-ként előhúzom a fényképezőmet és a kijelzőn megmutatom neki a bizonyítékokat. De már nem nagyon tud kihozni a sodromból, mert tátott szájjal figyelem, hogy egy szinte teljesen más tavon indulunk vissza Punóba, mint amilyenen délelőtt ideértünk: a szikrázó napsütésben a víz a délelőtti tompa zöldeskékből csillogó mélykékre váltott, amihez hasonlót még sosem láttam, benne a sárgás-zöldes nádasok, távolban a havas csúcsok. Ebben a pillanatban simán elhiszem, hogy valóban ezekből a habokból emelkedtek ki csak úgy az ősistenségek.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Megszólalt Havas Henrik

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.