 |
Vulcanus titkai |
Pliniusi és szubpli-niusi kitörések
A pliniusi típusú vul-kánkitörés az ókori íróról, politikusról, tudósról, ifjabb Plini-usról kapta a nevét, aki feljegyezte a Vezúv időszámítá-sunk szerint 79-ben lezajlott kitörését, amelynek nagybáty-ja, idősebb Plinius is áldozatává vált.
A pliniusi típusú vul-kánoknál a nagy ere-jű kitörés miatt a vul-kán krátere könnyen beszakadhat, az így keletkező nagyobb átmérőjű kráter (kal-déra) miatt viszont lecsökken a kiáramló anyag energiája, ami pedig a kitörési felhő összeomlásához ve-zet.
A pliniusi kitöréseknél jellemző 4-600 m/se-cundum sebességű kitörési oszlop pár perctől akár 1-2 nap-ig is „élhet”. A nagy sebesség miatt a magassága elérheti a 45 kilométert is.
Századunk legjelen-tősebb pliniusi típusú kitörései a következő vulkánokhoz fűződ-nek: 1947-ben az izlandi Hekla, 1980-ban az amerikai Mt. St. Helens, 1991-ben pedig a fülöp-szige-teki Pinotub, ahol a kitörési oszlop ma-gassága 30 kilométer volt.
A szubpliniusi hason-ló, de valamivel kisebb méretű kitörés. Ilyen jelen-ség játszódott le a Krakataunál és a Fujinál. |
|
|
|
|
A Szumátra és Jáva között található Krakatau négy hónapi időszakos működést követő, 1887. augusztus 27-ei hatalmas erejű kitörése szinte teljesen megsemmisítette a három vulkánból álló szigetet. A kitörés okozta rengés és a tengervízbe jutó, gázban gazdag magma nagy erejű cunamit idézett elő, és mintegy 40 ezer ember halálát okozta.
A kitörés kiváltotta hanghatás állítólag az emberiség történetének legerősebb természeti hangja volt. A kitörés végére a sziget mintegy háromnegyede eltűnt. Ma az egykori szigetnek három darabkája emelkedik ki a tengerből, többek között az aktív, folyamatosan növekvő lávakúp, az Anak Krakatau (Krakatau fia).
Mitől tűnt el a sziget háromnegyede?
A hatalmas pusztítás ellenére a Krakatau esete az átlagos kitörések közé tartozik – a felszínre került magma nagyságát tekintve. Becslések szerint ugyanis csak alig 12 köbkilométer anyag robbant ki, ellentétben például a másik indonéziai vulkánnal a Tamborával, amely 1815. évi kitörésekor 50 köbkilométer magmát hozott a felszínre.
Viszont ma is rejtély, hogy hogyan pusztult el a vulkán és egyben a sziget jelentős része a kitörés utolsó rövid szakaszában. A legtöbb, amit ma tudunk a jelenségről, az a holland geológus és mérnök, Roger Verbeek munkájának köszönhető. Ő ugyanis nem sokkal a kitörést követően a térségbe látogatott tanulmányútra, és 1885-ben holland nyelven tudományos értekezést adott ki a Krakatau kitöréséről. A tanulmány azonban az elkövetkező száz év során homályba veszett, és csak 1983-ban, – az amerikai Mount St. Helens katasztrofális kitörése kapcsán -, két amerikai geológus könyvtári kutatómunkája nyomán került újra a figyelem középpontjába. A Tom Simkin és Richard Fiske által kiadott első széleskörű tanulmány a Krakatau kitöréséről egyben tartalmazta a holland geológus egykori leírásainak angol nyelvű fordítását is.
Az eddigi kutatások alapján minden kétséget kizár, hogy a nagy erejű robbanással végződő kitörés (szub)pliniusi típusú volt, amely során nagy mennyiségű vulkáni por és hamu került a légkörbe. Viszont a két kutató sem tudott választ adni arra, hogy a sziget északi felén lévő, a három közül a legnagyobb vulkánkúp mikor és hogyan omlott össze, és került víz alá.
Továbbá elfogadott tény még, hogy piroklaszt ár tengervízbe érve hatalmas víztömeget képes mozgásra késztetni, így az 1883. évi kitörés is nagy erejű cunamihoz vezetett. A folyamatot erősítette az összeroskadó vulkán tengerbe omlása is.
Földcsuszamlás rendezte át a szigetet?
Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a magmából feltörő gázok feszítő erejének hatására a vulkán elveszítette stabilitását, a feszítő erőt tovább növelte a tengervíz felforrása során keletkező gőz, ami a vulkán belsejébe került.
„Feltételezésünk szerint a végső nagy robbanás oka egy földcsuszamlás volt, amely a sziget nagy részét „átrendezte”, és a vulkán belsejében lévő magma nagy erejű kirobbanásához vezetett. De ahhoz, hogy ez végbemenjen, nélkülözhetetlen volt, hogy a vulkáni kúp ne kemény kőzetből, hanem homokhoz hasonló, lazább kőzetből álljon” – véli Nick Petford, londoni Kingston Egyetem kutatója.
Nem minden vulkanológus ért egyet elméletével, de Petford szerint érdemes elgondolkodni ezen a lehetséges megoldáson, ugyanis ennek elfogadása segíthet a jövőben a minél pontosabb számítógépes modellek megalkotásában.
„A tenger alatti vulkánok morfológiájáról való ismereteket, amelyek felszínén gyakoriak a nagy kiterjedésű csuszamlások, mint például Tenerife vagy Hawaii, valamint a tengerfenékre süllyedt üledék becsült mennyiségével kapcsolatos adatokat felhasználva, talán lehetővé válik, hogy rekonstruáljuk a folyamatot, és az ehhez szükséges feltételeket” – nyilatkozta Nick Petford a BBC-nek. „Ennek ismeretében a jövőben a szakemberek képesek lehetnek arra, hogy előrejelzéseket adjanak a vulkánkitörés nyomán várható csuszamlásokról, valamint cunamikról.”
