Már a mozikban: Capote

Most már mindenki tudja, ki az a Philip Seymour Hoffman. Nemcsak az éjjeli műsorsáv-függő intellektuális baglyok – mint én – vannak tisztában a kilétével, akik most fölényesen ciccegnek a kocsmában, miszerint ők már jó előre látták, hogy a szerencsétlen pornófilm-asszisztenst (Boggie Nights), homokos énektanárt (Hibátlanok), túlérzékeny ápolót (Magnólia) – és így tovább – alakító pali átütően tehetséges és elismerésre érdemes. Amikor az idei (vérszegény) Oscaron átvette a legjobb férfiszínésznek járó szobrot, és nyökögött néhány szót, belopta magát a nézői szívekbe. Valószínűleg az a típus, aki az előkelő étteremben magára borítja a szervizt.

Kábítószer vagy drog

Truman Capote (1924-1984) a szöges ellentéte. A híres amerikai író előszeretettel ripacskodott, a társasági összejöveteleken előszeretettel „rúgott” abba, aki nem tartózkodott a helyszínen, ivott és drogozott (akad, aki szerint halálát a kábítószer, mások szerint a drog okozta), csak magát szerette, vagyis olyasféle ember volt, akit nagyon hamar szájon vágnának (például egy kricsmiben). Viszont kisujjában, még inkább: a vérében hordta az írás képességét. Ha valaki próbált már összerakni közszemle céljára egy mondatot, és találomra előkapja valamelyik alkotását, beleborzong, hogy mennyire.

Szörnyetegbőrben

Hoffman átalakuló-művész úr tehát belebújt a kiváló „szörnyeteg” bőrébe (még sajátos affektálását, éneklő hanghordozását is elsajátította), és előadja, hogyan született a korszakalkotó, műfajteremtő (úgyis, mint tényregény) mű, a Hidegvérrel. Bennett Miller rendező filmje ugyanis az 1959-es kansasi farmerfamília lemészárlása (két szülőt és két gyermeküket végezték ki az elkövetők) nyomán születő könyvről szól. Arról, ahogy Capote kínos és alapos részletességgel, ha kellett, szenvtelenséggel, vagy éppen érzelmeket mímelve gyűjtötte regényének adatait, hat évet szánva rá, és várva a végkifejletet, amikor a gyilkosokat kivégzik. A film elsősorban életrajzi jelleggel bír, és annyira ragaszkodik a mű születését feldolgozó Gerald Clarke-dokumentumkönyvhöz, hogy szó szerint idéz belőle (például az elítélt Perry Smith-nek és Richard Hickocknak Capote-hez intézett leveleiből). Hoffman alakításához (remekléséhez) képest minden másodlagos – a forgatókönyv, a többiek játéka –, neki köszönhetjük, hogy a Capote kimagaslik az átlagból.