Srí Lanka után Malajziába repültünk, hogy végre nekiálljunk felszeletelni a délkelet-ázsiai tortát. Kuala Lumpurban – a maláj fővárosban – épp csak szusszantunk és északnak vettük az irányt – ezúttal szárazföldön -, hogy félkört írva le végigutazzunk a Kínai-tenger partján.
Sungai Koloknal – csak a műfaj iránti tiszteletemnek eleget téve említem a határátkelőt – beléptünk Thaiföld területére. (Szegény magyarokat még mindig sújtja a vízumkényszer, hiába a sok ezer magyar turista, az unióhoz való csatlakozásunk nem változtatott a helyzeten. Vajon mit csinál a magyar diplomácia?)
|
Jól van, mondom, nézzük meg akkor ezt az álszent, mulatós, tombolós turizmust a valóságban. Első állomásunk Phuket lett. Hogy elérjük a szigetet, mely egyrészt a szexturizmus fellegváraként híresült el, legutóbb pedig a cunami miatt, kilenc órát kellett vonatoznunk, majd négyet buszozni. Ez nem is csoda, hiszen végig kell menni a több száz kilométeres Thai-öböl keleti partján, azon a hosszú gyökéren, melyet az egykori Sziám ereszt körülbelül a Maláj-félsziget közepéig. Az út – ezt mondanunk sem kell – gyönyörű. Egymást váltják a különféle ültetvények, és gumifaerdők, a fák törzsén a gumit felfogó kis csuporral, rizsföldek, melyek között a mindenütt gombamód növő kókuszpálmák jelentik a vizuális kapcsolatot. 
Phuket
A Maláj-félsziget nyugati részén fekvő sziget és város igazi Ninive. Kivált a decemberi apokalipszis nyomaival. Majdnem két hónap telt el, de még mindig jól lehet látni, merre és mekkorát harapott a cunami. A nyitott, teraszos éttermek álltak leggyorsabban talpra, zenével és sülő halak illatával hirdetve a feltámadást, az emeletes szállodák is a gyógyulás nyomait mutatják, de a kisebb boltok egy része, a bungalós üdülők még mindig halottak. A város azért nyüzsög. Nem kell a turistákat sem nagyítóval keresni.
A karéj alakú, majdnem fehér homokos tengerparton a napernyők és nyugágyak fogságában fekszenek a nyugatiak. Kókuszdióval és egyéb hűsítőkkel a kezükben szaladgálnak közöttük a thai felszolgálók. Így telik el a délelőtt. 
Az estét a két hosszú párhuzamos és az azokat összekötő utcák hálójában kell, illetve lehet eltölteni. Mulatók, éttermek, bárok, prostituáltak és boltok váltogatják egymást. Marihuána minden pincérnél kapható, az örömlányok mosolyogva szólítják meg a testi izgalomra vágyót. Mindkét, Thaiföldön egyébként illegális kikapcsolódási forma mélyen az európai ár alatt van. A számtalan bolt gúnyosan olcsón árusítja a nagy márkák logóit viselő termékeket, olyan izgalmas színben és fazonban, mely az “anyacégnek” eszébe sem jutna. Gyakorlatilag lehetetlen ellenállni a dömpingáru ruházati-, divat- és egyéb cikkek televényének. Legyünk kicsit gyarlók, és hagyjuk, hogy beszippantson minket – egy időre – a fogyasztói társadalom.
Ko Pha-Ngan 
A délre lenyúló földnyelv keleti partján ringatózik a tengerben Pha-ngan szigete. A hatvan-hetven kilométer kerületű sziget nem csak földrajzilag pandanja Phuketnak. Első pillantásra is látszik, hogy nem annyira modernizált. Itt sokkal inkább a Távol-Keleten érezheti magát az ember, de azért a komfortról sem kell lemondania. A többnyire vakítóan fehér – napszemüveg nélkül megközelíthetetlen – homokos parton mindenütt helyes kis bungalók állnak a kókuszpálmák árnyékában, a bejárat előtt kifeszített függőágyakkal. Mi magunk is meglepődtünk, mennyire meg tud minket szállni a semmittevés bűvös zenéje: órákig nem szálltunk ki a ringatózó függőágyból. Az ember ilyenkor annyira megérti Gauguint.
A sziget keleti partján található partizós települést, Hat Rint leszámítva a földdarab a lazulásnak, a relaxálásnak lett kitalálva. Olcsóbb is, mint Phuket, noha az árak még itt is lehúzósak Thaiföld többi részéhez képest. A szigetet – láthatólag – a szabad szerelem elkötelezettjei népesítik be, rézszínűre sült tetovált testükkel, kócosan, Bob Marley-s hangulatban.
A sziget amúgy igazi rezervátum. Félmeztelenül járkálhatunk bármerre, bukósisak, iratok és jogosítvány nélkül vezethetjük a mindenütt bérelhető motorkerékpárokat, és ha a parton felejtjük a búvárszemüvegünket, másnap ugyanott megtaláljuk.
Bangkok 
Bangkok, több más délkelet-ázsiai országhoz hasonlóan európai fogalmaink szerint nehezen értelmezhető városként. Kaotikus, elképzelhetetlenül zsúfolt és zajos, és mindenek felett építészetileg a formai gátlástalanság olyan televénye jellemzi, hogy az utazó először nem is érti hová került. A szűk, egyszintes épületből álló utcákat váratlanul töri meg a két üzlet közé bezsúfolt piros homlokzatú, lampionos templom. A legvalószinűtlenebb alakú toronyházak tövében koloniál stílusú épületeket láthatunk – különféle fantáziaszínekkel.
A vizuális kakofóniából csak a “tudatosabb” épületek rínak ki, például a magától értetődően kihagyhatatlan királyi palota vagy a gondolatébresztő látványt nyújtó Phra Kaew buddhista templom. Mégis nagyon jól érzem magam. Olyan a város, mint egy korallzátony, egy hihetetlenül gazdag, ingergazdag, nyüzsgő ekoszisztéma, ahol az ember akaratlanul is megáll az utca közepén, és elcsodálkozik, hogy mennyiféle módon lehet élni. A sarki, érkezését csengővel jelző mangóárustól, a motorkerékpáron gázpalackokat szállító fuvarostól kezdve, a halaskofán át egészen egy budapesti irodáig. 
A zajjal – szinte lehetetlen éjjelente aludni – és az illatok-szagok orgiájával lesz teljes a kép. Egymás mellett táborozik a sült gesztenye árus – nálunk hagyományosan téli hangulat – és a kókuszdiót, meg epret kínáló kofa. Odébb levest árulnak, és szétlapított kacsákat. Egész utca van, ahol szinte semmi mást nem lehet kapni, csak cápauszonyból készült ételeket. A kirakatok megdöbbentőek: félméteres cápauszonyok, döglött, feltekert kígyók. Aztán különféle rákok, halak, szárított tintahal, gombák, és az édességek garmadája, magyarul nevesincs gyümölcsök. Nem is kell ide bedekker.
De ha mégis elővesszük, akkor nézzük meg az említett hatalmas királyi palotát, a Pho templomot, a 46 méteres fekvő Buddhával, a kínai negyedet és az úszó piacot – az utóbbihoz nagyon korán kell kelni.
|
Ha van idő még egy harmadik típusú találkozásra, látogassuk meg a történelmi emlékekben gazdag, Bangkoktól északra fekvő antik városokat.
Az alcímben említett két ősi várost látva győződhetünk meg róla, hogy a Bangkokra jellemző zavaros külső ellenére a thai-oknak kiforrott esztétikai elképzeléseik voltak, vannak.
A domináns idom, a gúla, pontosabban a lótuszbimbóra, a szent virágra emlékeztető kúp. Ez nagyon tetszhetett a korabeli – 14. századi – építőmestereknek, ezért nem is szívesen szakadtak el tőle. Az amúgy figurákkal gazdagon díszített tornyok, templomok a fő látványosságai a “középkori” városoknak, melyeket, hogy végképp ne tudjuk kiverni fejünkből a látottakat, folyó vesz körül. Ma mindkét romváros a világörökség része.
