„Fénykorában ez maga volt a csoda. Imádtam ezt a gyárat, szőröstül-bőröstül! Drága, magának mennyi ideje van? Csak mert én napokig tudok beszélni róla, elkezdem, és mindjárt este lesz. Bármennyi? Az jó, mert még mindig csordultig vagyok vele, üljön csak le, tessék. Kér valamit inni?”
Kiss Anna nappalijából bármerre nézünk, az egykori romhányi csempegyár épületeit látjuk. Tucatnyit, amelyekről meg nem mondanánk, hogy valami jelentősnek voltak évtizedekig tanúi: a romhányi csempelegendának.
„Fáj, hogy vége. Fáj, hogy a falun kívül alig van emléke annak, ami itt történt. Pedig ez történelem volt. Egy magyar csoda. Megszúrja a szívem, ami most van a gyárral, ami lett belőle” – mondja vendéglátónk.
*
Még be se érünk a kétezer fős faluba, a Cserhát lankái előtt már feltűnnek a csempegyár nagyobb épületei. Nehéz ma elképzelni, de így volt: Hihetetlenül hangzik? Pedig így volt. „Romhányból nem ingázott senki. Ide ingáztak” – halljuk többször a településen. Egy összesítés szerint 33 településről jöttek dolgozni Romhányba.
Ez a palóc falu Nógrád megye nyugati részén fekszik, a fővárosból valamivel több mint egy óra alatt lehet kocsival ideérni. A faluba, ahol ez a gyár volt minden. Aminek ma sem kiállítása, sem múzeuma, sőt kézzel fogható emlékezete sincs, noha jegyzett iparművészek alkottak itt olyan csempéket, amelyek magyar háztartások százezreibe kerültek, és bizonyára ma is sokak lakásában van a falon romhányi termék. Az utazás apropója nem vidám: Romhányban nemrég megszűnt a csempegyártás, ezzel pedig lezárult a magyar ipartörténet egyik szép fejezete – amit ez a riport szeretne feleleveníteni.
