A kormány a gazdaság 2023-as katasztrofális teljesítménye (technikai recesszió, rekord infláció, a fogyasztás és a beruházások bezuhanása) ellenére a gazdaság újraélesztésében elért minden részsikert nagy győzelemként értékel, és ahogy az várható volt, az év elején folytatódott is a sikerkommunikációs hadjárat. Aki átfutja a kormánypárti lapok gazdasági rovatait, az „sikereket”, „megnyugtató híreket”, és „várva várt fordulatokat” ígérő szalagcímek sorával szembesül az utóbbi hetekből, hónapokból. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter is egy publicisztikával kezdte az évet az Indexen, amiben meghirdette, hogy „2024-ben a gazdaságban boldogabb és sikeresebb év következik”.

Az nem vitás, hogy a válságból való kilábalásnak valóban fontos lépése volt, hogy a sokáig Európa-rekorder infláció ősszel egy számjegyűre csökkent – az éves infláció így is 17,6 százalék volt –, és hogy akkortájt a reálbérek is növekedésnek indultak hosszú idő után. Ha viszont nem kizárólag azokon a technikai mutatókon, például az infláción, a reálbéreken vagy a foglalkoztatottságon keresztül nézzük az ország helyzetét, amelyekkel a kormány láttatja azt, akkor egy másik realitással is szembesülünk:

az idén télen a magyar emberek fele nem tudja megkeresni a szűkös megélhetéshez szükséges összeget

az Egyensúly Intézet szegénységkutatása szerint.

A kutatás arra irányult, hogy a magyar embereknek saját bevallásuk szerint mekkora jövedelemre van szükségük

• a szűkös (ezen a télen 250 ezer forint),
• az átlagos (350 ezer forint),
• illetve a gondtalan (600 ezer forint) élethez,

majd a válaszok alapján összeállítják, hogy milyen életszínvonalhoz elegendő a keresetük.

A kutatás szerint jelenleg a válaszadók 3 százalékának nincsen semmilyen jövedelme, miközben 47 százalékot tesznek ki, akik nettó negyedmillió forint alatti jövedelemből gazdálkodnak havonta. A magyar társadalom fele tehát nem tudná szűkös színvonalon sem vezetni életét, további negyede (24 százalék) pedig nem sokkal e feletti színvonalon élne, ha egyedül, házastársi vagy rokoni támogatás nélkül kellene boldogulnia.

Boros Tamás politológus, az Egyensúly Intézet alapító igazgatója szerint már az is alapvető probléma, hogy rendkívül kevés adat áll rendelkezésre a szegénységről. Ez azért van, mert sok felmérés nem azt vizsgálja, hogy az emberek mekkora része küzd anyagi nehézségekkel valójában, hanem az egyének jövedelmi helyzetét a társadalom egészéhez viszonyítja, amit relatív szegénységnek nevezünk. A szakértő szerint ez pedig félrevezető lehet,

hiszen a magyar társadalomban a közhiedelemmel ellentétben nem a jövedelmi különbségek kirívóak, hanem az ország összességében számít szegénynek.

Azaz még a gazdagokat is beleértve élünk jóval alacsonyabb színvonalon, mint az Európai Unió szinte összes országának lakosai. Ez a kép úgy áll össze, hogy az Eurostat kutatásai szerint Magyarországon kicsinek számítanak az anyagi egyenlőtlenségek (a gazdagok és a szegények anyagi helyzete közötti különbség) európai összehasonlításban, és a jóléti állam hazájának számító skandináv országokkal vannak egy szinten, eközben viszont hazánkhoz képest csak Romániában, Bulgáriában, és Görögországban érint többeket a súlyos anyagi szegénység az EU-ban.

Ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk a szegénységről, több mutatót kell megnéznünk, melyek különböző módon próbálják megragadni a kérdést, ugyanis egy-egy adatból nem feltétlenül lehet levonni a következtetést, hogy ki számít szegénynek. Ennek megfelelően az intézet kutatása azt mutatja, hogy

• a megkérdezettek bő egyharmadának (34 százalék) nem lesz annyi pénze télen, hogy minden második napon húst vagy halat egyen;
• nagyjából ugyanekkora arányban (35 százalék) okoz gondot a rezsiszámlák kifizetése, ezzel az otthon melegen tartása;
• a társadalom 25 százaléka gondolja úgy, hogy nem tudna megbirkózni egy hirtelen jelentkező 100 ezer forintos kiadással,
• a magyar háztartások szintén 25 százaléka nagy vagy közepes nehézségek árán tudja fedezni, kétharmaduk (67 százalék) pedig kisebb-nagyobb nehézségek árán képes kigazdálkodni a szokásos hétköznapi kiadásokat a válaszok alapján.

Az eredményeket együtt értékelve Boros becslése szerint

a magyar társadalom negyede és harmada közé esik a szegények aránya, az emberek több mint fele pedig köztes állapotba tartozik, tehát nem szegények, de megélhetési gondjaik vannak a hétköznapokban.

Arra a kérdésre, hogy a kormány miért nem beszél szegénységről, sokféle válasz létezik. Boros abból a gazdaságpolitikai irányból közelít a témához, hogy a gazdasági jobboldalon, ahová a kormány is tartozik, ideológiailag az az alapelv uralkodik, hogy az általános gazdasági növekedés a teljes társadalmat „automatikusan” felemeli: ha az egész ország gazdagodik, azzal minden állampolgár jobban jár, és nem kell külön a társadalom megélhetési problémákkal küzdő tagjaira fókuszálni. „Azért nem beszélnek szegénységről, mert szerintük nem kell beszélni róla. Ehelyett gazdasági növekedésről beszélnek, melynek eredménye majd minden társadalmi réteghez lecsorog. És valóban lecsorog, csak messze nem megfelelő ütemben és elegendő mértékben” – mondta a szakértő, aki szerint egy politikai erő minél eredményorientáltabb, minél kevésbé ideológiai alapon hoz döntéseket, és minél inkább hosszabb távon gondolkozik az ország jövőjéről, annál gyorsabban veszi észre, hogy miért kell foglalkozni a szegénység csökkentésével.

Amikor a politikusok úgy döntenek, hogy nem segítünk 2–2,5 millió embernek abban, hogy méltó életet éljenek, akkor arról is lemondanak, hogy ez a rengeteg honfitársunk a társadalom és a munkaerőpiac teljes értékű, termékeny tagja legyenek

– fogalmazott Boros. És ha szigorúan a gazdasági szempontoknál maradunk is, ez hihetetlen mértékű erőforrás-pazarlásnak számít egy csökkenő népességű országban, ahol egyre nagyobb problémát jelent, hogy nincsen elég munkaerő.

Éber Márk Áron szociológus azzal magyarázza a kormány, illetve a magyar politika közömbösségét a szegénységgel szemben, hogy egyszerűen nincsen a prioritásaik között a téma, a társadalom pedig nem is követeli meg tőlük, hogy foglalkozzanak azzal.

A tagolt politikai elit a saját dolgával, a belső versengésével, pozícióinak javításával van elfoglalva. Ez az ő játszmájuk.

Mint mondta, a kormányzaton belül néhány kivételesen befolyásos személy dönthet csak gazdaság- és társadalompolitikáról, őket pedig nem a megélhetéssel küszködő emberek mindennapi nehézségei foglalkoztatják, hanem választásokon akarnak nyerni, a hatalmukat megőrizni és bővíteni. „Ehhez – ma úgy tűnik – egyáltalán nem kell érdemben foglalkozniuk a megélhetés nehézségeivel, ehhez mérten pedig nem is sokat törődnek ezzel” – fogalmazott.

A szakértő arról is beszélt lapunknak, hogy melyek a legfontosabb tényezők, amelyek az emberek lehetőségeit meghatározzák, a szegénységgel érintettekét pedig egyenesen korlátozzák az életben. „Mindenekelőtt fent tudja-e tartani magát, illetve miből tudja fenntartani magát és a vele egy családban, háztartásban élőket? Van-e olyan képzettsége, amiből bevétele származik? Tulajdonosa-e vállalkozásnak, cégnek, ingatlannak? Örökölt ilyeneket? Mindezt az osztályhelyzete határozza meg, vagyis az, hogy milyen módon tud szert tenni élete újratermeléséhez szükséges bevételekre” – mondta a szociológus.

Szerinte a széles körű szegénység legfőbb oka a kapitalizmus természete, ahogyan a tőke tőkét vonz, úgy a társadalmi előnyök is hozzásegítenek további előnyökhöz, például kapcsolatokhoz vagy a minőségi oktatáshoz való hozzáféréshez. A gazdagabbak és szegényebbek lehetőségei között tátongó szakadékot pedig Magyarországon nem kezeli, de még csak nem is szabályozza kellőképpen sem helyi, sem pedig állami újraelosztás, számos példa közül mondjuk az egyik legkézenfekvőbb módon, többkulcsos adórendszeren keresztül sem. „Ezek hiányában felül a tőkefelhalmozás játékát játsszák jólétben és szabadon, alul pedig a túlélés, az ön- és létfenntartás kényszereivel küzdenek nap mint nap”, folytatta Éber.

Boros Tamás szerint a 2010-es éveket történelmi távlatban is kiemelkedő világgazdasági fellendülés jellemezte, és a 2013 és 2019 közötti időszakban a jelentős gazdasági növekedéssel a szegénység szintje csökkent Magyarországon is, azonban hozzánk képest szinte az összes uniós ország sokkal nagyobb fejlődésen ment keresztül ez idő alatt. Majd a világválság következtében a kiszolgáltatott magyar gazdaság mutatói beestek, ami a magyar társadalom szintén kiszolgáltatott többségét kimondottan fájdalmasan érintette, és láthatóan növekedett a szegénység mértéke is.

Az elmúlt évtized általános életszínvonal-növekedésével párhuzamosan a hazai szegénységről szóló viták az utóbbi években megfogyatkoztak, írta az Egyensúly Intézet kutatása, mely szerint azonban az utóbbi időszakban

• az elszabadult infláció,
• az energiaválság,
• a költségvetési kiigazítások,
• az uniós források befagyasztása,
• valamint a magyar gazdasági növekedés várható stagnálása

ismét a szegénység növekedéséhez vezet.

Az intézet igazgatója szerint mindez rámutat arra, hogy mennyire káros az az ideologikus gondolatmenet, hogy „kizárólag a gazdasági növekedés képes volna megoldani minden problémát”, kiváltképp a szegénységet: fontos a gazdasági növekedés, mert alapvetően a munkaerőpiaci fellendülés és a bérek emelkedése emelhet ki valakit a szegénységből, azzal viszont súlyos hibát követünk el, hogy nem segítjük az embereket abban, hogy eljussanak a munkaerőpiachoz, majd azt, hogy azon belül minél jobb helyet töltsenek be.