Melyiket olvasta a legtöbbször?
A Werfelt. Azt úgy ötvenszer. És a József és testvéreit is legalább tízszer. Utóbbiba különösen a negyvenes-ötvenes életéveimben kapaszkodtam. Ha belefáradtam a munkába, ha úgy éreztem, mindjárt feladom, ebbe a regénybe menekültem kirándulni. És tényleg mintha a természetben jártam volna: felüdített, új és új részleteket fedeztem fel.
„Mélységes mély a múltnak kútja” – így kezdődik a József és testvérei. Mit jelent ez a mondat a nyolcvannyolc éves Csányi Vilmos etológusnak?
Azt, hogy az ember különös, gyarló lény. Egy ragadozó majom, aki szégyelli a ragadozóságát, aki képtelen kordában tartani a szaporodását, és aki képes elpusztítani az életterét. Az idő mélységes mély kútja ma már nem zuhanással fenyeget, hanem szétfoszlással, természetes eltűnéssel. De nyugi, a világban minden átmeneti, az ember is az, és addig kell becsülni, élvezni a létezést, amíg van.
Hogyan kell élvezni a létezést?
Egyszerű: szeretni kell.
Ezt diktálják az égi parancsok?
Nem, ezt a gének diktálják. Az emberi kultúra akkor kezdődött, amikor a csimpánz típusú viselkedés eljutott az összehangolt, együtt cselekvő, csoportos viselkedésig. Aminek az az alapja, hogy az emberek megosztották társaikkal a táplálékot, vagyis elkezdték szeretni egymást. Emberszeretet nélkül nem létezne emberi kultúra. Ahhoz, hogy harminc-negyven felnőtt egyed közösen elzavarjon egy nagyragadozót a zsákmányától, az kellett, hogy mindannyian a közösséghez akarjanak tartozni. Akkora erő rejlett ebben a kultúrában, hogy kétmillió éven át fegyverek, lándzsa, íj és beszéd nélkül is működött.
Hasonlóra van példa az állatvilágban?
Néhány. A kedvencem az afrikai vadkutya. Kishíján kiirtották, de újabban védett, a pesti állatkert is tart egy párt. Hasonlít a farkashoz, csak nagyobb a füle, és számos, amúgy az embert jellemző szociális tulajdonsággal rendelkezik. Állandó táborban él, vadászni csak a felnőtt, egészséges egyedek mennek, otthon maradnak a szoptató anyák, a kölykök és a sebesültek. A bivalyt is leteríti, hihetetlenül összehangoltan támad, a legsikeresebb vadászok közé tartozik: amíg az oroszlán, a tigris, a farkas tízből kétszer-háromszor eredményes, a vadkutya hatszor-hétszer. És innen igazán érdekes a dolog. A vadászok a zsákmányból telezabálják magukat, kétszer-háromszor annyit falnak be, mint amennyire szükségük van, aztán hazakocognak, és indul a táplálékmegosztás: forgolódnak egymás körül, és ha egy telihasú találkozik egy éhessel, akkor az előbbi felöklendez egy adagot a gyomrából, az utóbbi megeszi. Találkozik még egy éhessel, annak is felöklendez egy adagot. És a harmadiknak is. De közben az, aki már kapott egy vadásztól, nem elvonul, hanem amikor egy nálánál éhesebbel találkozik, ő is felöklendezi a hús egy részét, sőt aki ebből csillapította az éhségét, az is megosztja azt a keveset, ha nála éhesebbel találkozik. A folyamat fél óra alatt kiegyenlíti a falka tagjainak gyomortartalmát, és mindenki egyformán jóllakott, illetve egyformán kevésbé éhes lesz. Ugyanezt a hangyáknál is megfigyelhetjük. Ha két hangya találkozik, megállnak, és a csápjaikat összedugva „beszélgetnek”, de hogy miről, fogalmunk nincs. Az viszont tény, hogy nem csupán információt cserélnek. Amit onnan tudunk, hogy egy kutató sugárzó C14 izotópot tartalmazó cukorral etetett meg egy hangyát, majd visszaengedte a bolyba, és egy óra múlva az összes hangya egyformán sugárzott, vagyis minden egyes hangyában ugyanannyi volt a C14-es cukorból.
És legközelebbi rokonaink, a csimpánzok?
Ők nem osztoznak a táplálékon. Eleve nem elhatározásból vadásznak, hanem véletlenszerűen, nincs az, hogy na, gyerünk húsért, hanem üldögélnek, és ha véletlenül arra csámborog egy vadmalac, a hímek utána erednek, és aki elejti, azé a zsákmány, ő eszik, a többi nézi, majd odaoldalognak egy-egy cafatért, míg szép lassan elkopik a malacka, az etológusok ezt nevezik „potyatűrésnek”. És még ebben is kizárólag a hímek vesznek részt, a nőstények és a kölykök nem, esetleg, ha a rangsor tetején álló hím csípi el a malacot, dob pár finomfalatot a kedvenc nőstényének. E viselkedés oka az, hogy a csimpánzok nem szeretik egymást, nem esznek együtt, külön fákon alszanak, a közös tevékenység kimerül a területvédelemben, időnként körbejárnak,
ha idegen csimpánzra lelnek, megölik, de előbb persze jól megkínozzák, hogy üvöltsön a fájdalomtól, és a falkatársai hallják, hogy butaság bejönni ide.
Említette, hogy az ember olyan lény, aki képes lehet elpusztítani önnön életterét. Erről szól az ön listájának egy másik kötete: A jövő minisztériuma. Ami egy világvége sci-fi arról, hogy hirtelen bedurvul a klímaváltozás, és 2025-ben egy indiai hőhullámban lényegében megfő húszmillió ember. Ekkor az eljövendő nemzedékek érdekképviseletére és az összes élőlény védelmére alakul egy világszervezet, ez a „jövő minisztériuma”. A regény a baj mértékére rádöbbenő emberiség reakcióit mutatja be a következő ötven évben fiktív szemtanúk elbeszéléseivel. Miért választotta ezt a könyvet?
Azért, mert kivitelezhetőnek tűnő megoldásokat kínál a bioszféra megmentésére, a fogyasztás azonnali letörésére és a túlszaporodás visszafordítására. Hajszálra vagyunk az összeomlástól, a bioszféra az utolsókat rúgja, amiről az egyes emberek nem hajlandóak tudomást venni.
A ma a Földön élő állatok tömegének csupán húsz százalékát adják a vadállatok, a többi nyolcvan százalék az ember és az általa tartott jószágok. Nyolcvan százalék mi vagyunk és az, amit megeszünk! Borzalmas. Akinek van fogalma a biológiáról, tudja, hogy ezen nem lehet eléggé szörnyülködni. Haladéktalanul ki kell vonuljunk a bioszféra legalább feléből, vagyis a Föld felét vissza kell adni a bolygónak, hogy ott regenerálhassa magát.
Mit jelent az, hogy visszaadni?
Azt, hogy mars ki az őserdőkből, mars ki a szavannákról, mars ki a sivatagokból, ne építsünk oda se utat, se vasutat, pláne ne lakóparkot!
Ma nyolcmilliárd ember lakja a Földet. Ön pár éve még szerény létszámcsökkentéssel is kiegyezett volna, most meg azt olvasom, másfél-kétmilliárdot tart üdvösnek. Minél kevesebben vagyunk, annál jobb? Nincs alsó határ?
Követem a nemzetközi szakirodalom adatait. Természetesen van egy minimumlétszám, ami ahhoz kell, hogy fenntartsuk az emberiség technológiai potenciálját.
Mire kell fenntartani azt a technológiai potenciált?
Egyebek mellett arra, hogy legyen tudásunk és erőnk kivédeni olyan globális csapásokat, mint például egy becsapódással fenyegető aszteroida érkezése.
A konteók szerint a létszám legegyszerűbben háborúval és járványokkal csökkenthető.
Egyiket sem támogatom.
Vagy hozható törvény, hogy páronként egy gyerek a maximum. Ahogy Kína tette a nyolcvanas évek elején.
Az elég balul sült el: az eltorzult korfa miatt most rengeteg nyugdíjaskorút kéne eltartson az egykék nemzedéke.
Hogyan nem számoltak ezzel a döntéshozók?
Úgy, hogy általában a politikus dönt, de nem ért hozzá, őt csak politikai szempontok vezérlik. Azt még megérti, hogy csökkenteni kell a létszámot, de a járulékos veszteséggel nem foglalkozik, a biológust meg se hallgatja, ha mégis, akkor kukacoskodónak tartja, aztán huszonévvel később, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a dolog el lett fuserálva, a tudós fejére olvassa, hogy rossz a korfa, bassza meg!
Ennyire hülye lenne a politika?
Ennyire.
Kína bő egymilliárdos nemzet.
Az egymilliárdos nemzetnek is politikusok ülnek a tetején. Ahogy a mi tízmilliós nemzetünk tetején is politikus ül, aki politikusi döntéseket hoz, melyek némelyike bizony tragédia a nemzet számára.
Például?
Felőlem újrateremthetnek régi társadalmi osztályokat, létrehozhatnak párthű újkapitalistákat és újgazdagokat. De közben érteni kéne, hogy egy ország jövője az oktatásától függ. Ez a rendszer nemcsak anyagi, hanem szellemi nyomorba is taszít három-négymillió embert. Nemcsak azért, mert kevés a pedagógusok fizetése, majd eltartja őket a családjuk, hanem mert alapvetően meg kellett volna változtatni az oktatási rendszer tartalmát, igazítani a huszonegyedik századhoz, de ez nem történt meg. Aminek egyetlen előnye, hogy a nyomorban élő tanulatlanok torkán könnyebb lenyomni a leegyszerűsítetett politikai kommunikációt.
Hazánk egyre jobban hasonlít a világháború utáni önmagára: van egy diktátora, és egyre több elbutult polgára lesz.
Egyre kevésbé a hozzáértés, sokkal inkább a lojalitás számít. Mint 1945 után, amikor kirúgták a régi mérnököket, és a vezető pozíciókba munkás-paraszt kádereket emeltek, akik egy része beleőrült a képességeit meghaladó feladatba, egy része meg iszonyú nehézségek árán belejött, csinálta, és nekik köszönhetően a hetvenes évekre egész normális ország kezdtünk lenni, leszámítva az egypártrendszert. Szóval a napnál világosabb, hogy az oktatás kulcskérdés. Ugyanis a rossz oktatás nem csupán azt jelenti, hogy nincs elég matektanár. A rossz oktatás azt is jelenti, hogy folyamatosan nő a bürokrácia, ma, a digitális korszakban több papírmunkával jár ügyeket intézni, mint ötven évvel ezelőtt. És azt is jelenti, hogy a hivatalban elkeverik a papírjaidat, hogy kátyúsodik a friss aszfalt, hogy képtelenek együttműködő állami- és magánorvosi ellátást kialakítani, noha ezt sok más országban megtették, s csak át kéne venni a szervezési elveket Ausztráliából vagy Hollandiából. És például azt is jelenti, hogy lehetetlen megrendszabályozni a magyar vasutat.
A sajtó tele a magyar vasút megrendszabályozásával.
A vasút izolált, meghatározott rítusokkal működő sajátos kultúra. A vasutat nem a vezetők működtetik, hanem az alkalmazottak, méghozzá százéves belső szabályok, viselkedési rítusok alapján. Fel kellene térképezni ezeket a működést szolgáló rítusokat, és megnézni, pontosan hol kell változtatni a szabályokon ahhoz, hogy az egész végre jól, pontosan, szépen működjön. A politika hol úgy próbálja modernizálni a vasutat, hogy önt bele némi pénzt, hol meg úgy, ez a gyakoribb, hogy lecseréli a vezért. Csakhogy az ilyen intézkedések meg se karcolják a vasúti kultúrát. Hogy a vasutat megváltoztasd, a kultúráját kell átalakítsd, a kultúrájában kell találj pontokat, melyeken keresztül beavatkozva, új szabályokat tanítva, úgy tíz-tizenöt év alatt érdemi javulást érhetsz el. Fel kellene fogni, hogy a rendszer oly bonyolult, azt kívülálló meg nem értheti, ezért a politikusnak hallgatnia kéne a megfelelő szakemberekre. De hogy egy politikus képes legyen kiválasztani a megfelelő szakembert és képes legyen hallgatni rá, ahhoz kéne neki elemi szociális műveltség, mert akinek nincs, az hülyeségeket dönt. Ezt látjuk a politikai oldalaktól függetlenül.
Visszatérhetünk a túlnépesedésre? A vágyott másfél-kétmilliárdos plafon a negyede-ötöde a jelenleginek, ráadásul egyre többen vagyunk, hiszen az egyént hajtja az evolúció: nyomot akar hagyni, biztonságban akarja érezni magát, minél több utódot szeretne, sok gyereket, több unokát, még több dédunokát. Mi a megoldás?
Az egyén vágyait fölül kell írja a közösség érdeke. Az ősi halász-vadász közösségek szigorúan szabályozták a születésszámot, mert pontosan tudták, hány ember kell a megmaradáshoz. Vagy eleve olyan kultúrában éltek, hogy tíz gyerekből egy-kettő jutott el a felnőttkorig, vagy agyoncsapták a fölösleges újszülötteket, és éltek a természetes fogamzásgátlással, például az anyák sokáig szoptattak, addig se estek teherbe. Megjegyzem, a csimpánz nőstények hat évig nevelik a kölyküket, ezalatt szoptatnak, nem megtermékenyíthetők. Az emberi faj népességrobbanása a mezőgazdaság megjelenéséhez köthető, hiszen a földműveléshez több ember kell, mint a halászat-vadászathoz. Aztán jött az iparosodás, ami még több embert igényelt, mert a több ember többet termel és többet fogyaszt, több profitot állít elő, sőt miután kielégítette a valós szükségleteit, a rendszer új, elképesztő fogyasztási vágyakat gerjeszt, melyeket szintén kielégít. Manapság ezt nevezik fejlődésnek. Csak közben megtelt a bolygónk. De mi szaporodunk és fogyasztunk rendületlenül. Tán belénk van kódolva az önpusztítás, és lehet, azért nem ismerünk hozzánk hasonló civilizációkat, mert azok is felszámolták a bioszférájukat, benne önmagukat.
Meg kéne változtatni azt a hiedelmet, hogy kizárólag a te ügyed, hány gyereked lesz?
Alap! Ma az a hiedelem, hogy elemi jogod gyereket csinálni. Ez tévedés. Ahogy a szavazati jog is elemi jog, és az is vitatható, én képzettséghez kötném, pedig nem vagyok tagja annak a szélsőjobbos izének, na, mindegy. A lényeg, hogy az ember kinőtte az evolúciósan ráméretezett száz-százötven fős közösségeket, és a milliárdos létszámra más szabályok kell vonatkozzanak, amit, megértem, érzelmileg elfogadni nehéz.
Létezik nem embertelen megoldás a létszámcsökkentésre?
Egy holland demográfus kimutatta: ahol az átlagéletkor hetven év fölé emelkedik, ott meredeken csökken a szaporodási ráta. Más humánus megoldást nem látok.
A magas átlagéletkorhoz magas életszínvonal kell, jóltápláltság és hatékony egészségügy. Ezek a feltételek az emberiség lélekszámgyarapodásának zömét produkáló Afrikában sose fognak teljesülni.
Olyannyira nem, hogy Afrikában rettentő alacsony az átlagéletkor, a lélekszám belátható időn belül eléri a hatmilliárdot, ezzel párhuzamosan pusztul a földrész bioszférája. És eljön a pillanat, amikor valóban elindulnak a migránsok Európa felé, de nem százasával, hanem tízmilliósával.
Érthetően? Jogosan?
Érthetően és jogosan.
Ön beengedne egy afrikai fiatalt, aki amúgy éhen halna a saját tönkretett bioszférájában? És ha őt beengedi, mi alapján zárná ki a következő milliókat?
Nekem szerencsére nem kell döntenem sem az elsőről, sem a többiről. Döntenie a politikusnak kell.
Sajnálom a fekete fiatalembert, sajnálom a fekete feleségét és még jobban sajnálom a fekete gyerekeiket, és természetesen beengedném őket Európába. Viszont, ha miniszterelnök lennék, nemet mondanék. Már csak ezért sem szeretnék miniszterelnök lenni.
Iszonyú felelősség felvállalni egy a problémát megoldó, ám embertelen döntést. Egy kulcskérdésben egyetértek A jövő minisztériumának szerzőjével, Stanley Robinsonnal és Orbán Viktorral: nem szabad eltérő kultúrákat összekeverni. Amíg nem indul útnak egész Afrika, addig egyéni megoldásként működhet, hogy egyes emberek jöhetnek akár családostul, de csak ha megtanulják a nyelvet, munkát vállalnak és elfogadják, hogy nem alakítanak ki saját kultúrát, nem élnek a sajátjaik között. Vagyis tökéletesen asszimilálódnak. A németek ráfaragtak, hogy a több millió beengedett török nem olvadt be a németek közé, nem a német kultúrát gazdagítja, hanem török enklávékban él németföldön.
Nem mellesleg évtizedek óta elvégzi azt a melót, amihez a németnek nem fűlik a foga, és ami kellett ahhoz, hogy a német gazdaság és a német politika Európa tetejére röpüljön.
A török akkor is dolgozott és röpített volna, amennyiben csak akkor kap fizetést, ha az egész család jár nyelvórára és levizsgázik, és ha nem török tömbben, hanem németek között lakik. Ha tömbben vagy, nem asszimilálódsz, ha kiszakadsz a tömbből, asszimilálódsz. Ennyire egyszerű. Maradandó élményem, hogy a Nyugatiban utolsó utasként szállok le a gödi vonatról, hallom, kiabál egy vasutas, hogy „Jóska, Jóska, gyere már!”, és egyszer csak megjelenik a Jóska, aki egy koromfekete bőrű pályamunkás, aki tökéletes magyarsággal odabaszdmegezik a kollégájának. Na, Jóska beépült a magyar kultúrába, vele nem lesz baj. De ha másik ezer fekete menekülttel lakna közös tömbházban, akkor nem magyarul baszdmegezne, és abból baj lenne.
És akkor mi lesz itt, ha útnak indul egész Afrika?
A tengerszint évtizedeken belül hét méterrel emelkedik, és nyilván érkeznek majd a pusztító hőhullámok is. És akkor elindulnak, nem tehetnek mást. Itt pedig már most beszélni kell arról, hogy majd akkor mit kezdjünk velük.
Mit?
Civilként nincs jó válaszom.
Politikusi válasza van?
Politikusi válaszuk legyen a politikusoknak.
A szegénységben élő, sokgyermekes százmilliókat, milliárdokat, Afrikát, Dél-Amerikát kéne rábeszélni a termékenység csökkentésére, vagy az amúgy is csökkenő létszámú Európától és Észak-Amerikától is elvárható, hogy tovább mérsékelje a szaporulatot? Vagy utóbbi már a nyugati kultúra összeomlásával járna?
A kis létszámú, csökkenő lélekszámú kultúrákat nyilvánvalóan már csak azért is békén kéne hagyni, hogy legyen, maradjon változatosság. A nagyokat kéne csökkenteni, de ahhoz globális egyezség szükséges.
A túlfogyasztás kapcsán említette, az a baj, hogy nem megy az egyes emberek fejébe, hogy a bioszféra az utolsókat rúgja. Hogyan érhető el, hogy autó helyett tömegközlekedjünk, hogy ne steakezzünk hetente, hogy ne cseréljük le évente a gardróbunkat, szóval hogy ne vásároljunk ész nélkül? Hogyan alakítható át a „fogyasztani jó és menő” hiedelem?
Nyilván nem úgy, hogy kinyilvánítjuk, hogy mostantól itt az új hiedelem, és aki nem engedelmeskedik, azt lenyakaljuk. De például annak nincs méltányolható akadálya, hogy Kim Stanley Robinson útmutatása alapján betiltsuk a hirdetéseket, hiszen azok nem a jogos igények kielégítését szolgálják, hanem fölösleges, a bioszféra szempontjából káros kulturális vágyakat keltenek, túltermelést serkentenek. És annak sincs méltányolható akadálya, hogy jelentős adóemelésekkel csökkentsük a jelenlegi szint töredékére a repülések, különösen az interkontinentális turistautak számát. Aztán érdekeltté tehetnénk a szénbányatulajdonosokat, hogy azonnal zárják be a bányáikat. Ez megoldható a kapitalizmuson belül is. A kereskedelmi televíziókat ösztönözhetnénk, hogy ne bugyuta műsorokat sugározzanak, hanem ismeretterjesztő produkciókat, vetélkedőket, amelyek nem luxusfeleségekből csinálnak sztárokat, hanem azokból, akik sokat tudnak a világról, matekból, irodalomból, növénynemesítésből, fodrászatból, bármi hasznosból. Hogy ne az legyen fontos, milyen autód van, hanem az, hogy mit tudsz az autókról. Az emberek zömének fogalma sincs az összefüggésekről, azt gondolják, ha sikerül visszacsökkenteni néhány tizeddel a Föld hőmérsékletét, minden probléma megoldódik. Csakhogy a hőmérséklet csupán egy paraméter, a fő baj a fejekben, a hiedelmekben, a viselkedésben lakik. Az igazi változáshoz, a bioszféra megmentéséhez át kell nevelni az emberiséget, ami hosszú, bonyolult folyamat, és az iskolában kell kezdeni.
Menyire hosszú ez a folyamat?
Száz év. Inkább százötven. Ennyi idő átnevelni előbb a tanárokat, aztán a diákokat. Ennyi idő alatt juthatunk el oda, hogy a gyerekek az iskolában közösségeket alkotnak, baráti kapcsolatokban szeretik egymást.
Változni csak generációról generációra lehet, ugyanis az egyén visszafordíthatatlanul fejlődik: gyerekkorodban mindent elfogadsz, felnőttként bezáródsz. Amit gyerekkorodban magadba szívtál, meghatározza, később mit választasz, mit és hogyan fogsz fel. Ha egy generáció valamilyenné vált, akkor az a valamilyen gondolkodásmód hatvan-hetven évig jelen lesz a közösségben.
A Kádár-rendszerben belenőttünk, beleszoktunk, hogy jár az állami gondoskodás, egyebek mellett az ingyenes orvosi ellátás. Olyan, amilyen, de jár. A hetvenes években dolgoztam Amerikában, és a kollégáim a laborban megkérdezték, van-e bankbetétem. Mondtam, hogy nincs. Összecsapták a kezüket. „És mi lesz, ha beteg leszel?” „Hát bemegyek a kórházba.” „Na de az rengeteg pénzbe kerül!” „Nálunk ingyenes.” „Az lehetetlen!” Két világ találkozott, és egész egyszerűen nem értették a miénket, ugyanis tök másban szocializálódtak. Nekik az öngondoskodás volt a normális, nekem, nekünk az atyáskodás.
Nem mellesleg Orbán erre érzett rá, amikor újra megcsinálta a Kádár-rendszert.
Ha elfogadjuk Kim Stanley Robinson prognózisát, akkor nincs száz-százötven évünk változni.
Ha nincs, pech. Sajnálom. Akkor viszlát, emberiség.
Robinsonnál a húszmillió halott okozta sokktól megmozdult a világ. A valódi világ is megmozdulna egy húszmilliós sokktól?
Nem tudjuk. Eleve mit értünk megmozdulás alatt? A regényben sem kizárólag szerethető módszerek tűnnek fel, hanem például az is, hogy egy ökoterrorista brigád levadássza, megöli a legkörnyezetszennyezőbb nagyvállalatok vezetőit.
Ez a valóságban is megeshet?
Miért ne? Ha elszabadul a pokol, akkor a világ kiszámíthatatlanná válik, ma még elképzelhetetlen ötletek köré szerveződhet az emberiség, új csoportok, új közösségek jönnek létre, melyek nyilván egymás ellen is fellépnek majd. Nagy kérdés, hogy föntről meddig tarthatóak kézben a folyamatok.
Káosz lesz, az biztos.
Miközben bolygónkon annyi az atomfegyver, amennyivel sokszorosan megsemmisítheti magát az emberiség.
Már eddig is megsemmisíthette volna, de nem tette. Egy korábbi interjúnkban már elmondtam, miért nem dobták le a mai napig a harmadik atombombát. Hihetetlen történet. Miképpen az is, hogy Hirosima után miért Nagaszaki, és miért nem Kiotó fölött robbant a második atombomba. De azt tán még nem meséltem, hogy a tudósok sokáig úgy hitték, hogy az atombomba kései hatásaként generációkon keresztül torzszülött utódok jönnek világra. Aztán kiderült, hogy ugyan a robbanásokban szörnyethalt több százezer ember, de aki túlélte, annak később egészséges gyereke született, mert az emberi és az állati szervezet is elég jó aránnyal csak egészséges petesejtet hagy fejlődésnek indulni. Az ötvenedik évfordulón genetikai konferenciát tartottak Japánban, nekem más dolgom volt, egyik kollégám utazott, ő mesélte, hogy csomó előadás elemezte az örömteli adatokat, ám a rendezvény végén az elnökség kérte a résztvevőket, ne beszéljenek a felfedezésről, ugyanis félő, hogy az atomhatalmak vezetői azt a következtetést vonnák le, hogy nyugodtan lehet atombombákat dobálni. És a tudósok hallgattak. Ez nagyszerű! Ráadásul megfelelő irányba befolyásolja a hiedelmeket.
A hiedelem ugye ugyanaz a szisztéma, mint a hit, a vallás?
Egy az egyben. És mindkettő fontos. A hiedelemvilág minden emberi tudás alapja, van benne tudás, és van benne olyan hülyeség is, hogy gyártsunk és fogyasszunk minél több szart, mert boldogok leszünk tőle. A vallás pedig azért fontos, mert évezredeken át szervezte a társadalmat, a szerényebben ellátott területeken ma is szükség van rá.
Önnek volt valaha szüksége a hitre?
Gyerekkoromban azt mondták, és elhittem, hogy van egy őrangyalom. Szerettem volna beszélgetni vele, ezért megkérdeztem a gyóntató atyát, hogy tényleg van-e őrangyal. Szigorúan rám nézett és megrovón azt mondta, hogy persze, hogy van. És én abban a pillanatban tudtam, hogy nincs. Pedig olyan jó lett volna.
És már sose fog hinni?
Stabilan agnosztikus vagyok. Ami azt jelenti, hogy nem hiszek abban, hogy van Isten, és abban sem hiszek, hogy nincs Isten. Vagyis nem vagyok se vallásos, se ateista. Egész egyszerűen nem hiszek olyanban, ami nincs bizonyítva. De azzal tisztában vagyok, hogy attól, hogy nem hiszek valamiben, még létezhet, hiszen elképesztően keveset tudunk a világról. Annyi mindenben lehet hinni!
Miben még?
Például a tökéletes dalban.
Van olyan?
Hát ez az! Ha be lenne bizonyítva, hogy van, akkor hinnék benne. De hát nincs bebizonyítva.
Kik énekelhetik a tökéletes dalt?
A bálnák. Már ha van tökéletes dal. Azt biztosan tudjuk, hogy a bálnáknak kilenc-tízkilós agyuk van, ami hatszor-hétszer nagyobb, mint az emberé, amiből arra következtetünk, hogy rendkívül komplex szellemi életet élnek, hiszen mi a fenét csinálnának ekkora aggyal?! És azt is tudjuk, hogy egyes bálnafajok hímei a fiatal éveik alatt apránként összeraknak egy félórás egyedi dalt, közben évente találkoznak a társaikkal, bemutatják, hol tartanak, egyes motívumokat elhagynak, másokat átvesznek egymástól. Vagyis a bálnák szociális világában az az ifjúság célja, hogy megszülessen a tökéletes dal, a tökéletes hódítóének. A bálnánál ez az élet értelme. Talán. De nincs bizonyítva. Azért hinni lehet benne.
Szóval önből sose lesz hívő?
Alighanem sose.
Csak azért kérdem, mert a nyugdíjkorhatáron túl sokan a legnagyobb ateista koponyák közül is a vallás felé fordulnak.
Honnan is kezdjem a választ…
Messziről, ahogy szokta, úgy szeretjük.
Hát jó. A múlt században egy Lee nevű amerikai antropológus éveket töltött a korai társadalmak szabályai szerint élő busmanokkal. A busmanok egyebek mellett abban különlegesek, hogy az ébren töltött óráik zömét beszélgetésre fordítják, így mindenki mindenkiről mindent tud. Lee feljegyezte a következő történetet. Egy öregember reggeltől estig nyílhegyeket kalapál egy üllőn. Mellette játszik egy egészen kis gyerek, még járni sem tud. Egyszer csak a gyerek odateszi az ujját a nyílhegyre. Az öreg kezében megáll a kalapács. Lee nézi az óráját, tizenhét perc telik el, mire a gyerek visszahúzza az ujját. Ekkor az öreg néhányat kalapál, ám a kisgyerek megint odateszi az ujját. A kalapács újra a levegőben marad. További húsz perc telik el, mire a gyerek végleg elveszi az ujját, új játék után néz. Az öreg pedig kalapál tovább. Közben csönd. Egyetlen hangos szó nincs, az öreg nem kiabál a gyerek anyjának, hogy vidd innen a kölködet a fenébe, nekem nyílhegyet kell kalapálnom. Ugyanis a nyílhegy ráér. Holnap is jó lesz kalapálni. Most ott a gyerek, akivel kontaktusban vagyok, ő az első, várok, nézem, ő néz engem, van idő. Fantasztikus jelenet, mutatja a régi és a mostani közti különbséget.
Mi a különbség? Mármint a nyílon túl.
Az, hogy összeomlott a szociális világunk. Az, hogy nem úgy viselkedünk, ahogy a szociális képességeink megkívánnák, a legtöbb családban félreteszik a gyereket, tévé, számítógép elé ültetik, csak hogy ne zavarja a szülők értelmes és értelmetlen tevékenységeit.
Ez a válasz arra, hogy az életkor haladtával miért fordulnak egyre többen a vallás felé?
Ez. Kapaszkodnának, de nincs mibe. A vallás pedig kéznél van.
Önnek hogyhogy nem kell kapaszkodó?
Úgy, hogy nincs rá szükségem, mert én nem várok örök életet. Nem akarom a végtelen időkig hallgatni az angyalok énekét, pláne nem akarok énekelni az égi karban. Isten ments! Borzalmas lenne.
Nekem csak az élet számít. Ami úgy gyönyörű, ahogy van. Minden elismerés és minden jutalom a halálomig érdekel. Még az sem foglalkoztat, mi lesz utánam. Miért foglalkoztatna? Számomra az életnek addig van értelme, amíg élek, és ha majd nem élek, akkor számomra nem lesz értelme az életnek. De ezen nem bánkódom. És az emberiség jövőjén sem bánkódom.
Százezer év múlva vélhetően nem lesz emberiség. Szomorkodnom kéne ezen? Ugyan az ember szociális tudatának része, hogy nemcsak ő maga fontos, hanem a barátai, a családja és a nagy egész, az emberiség is, de ebben nincs logika, csak érzelmek, ugyanis a te életedet egész más szempontok szabályozzák, mint az emberiség életét. Mondjuk mindkettő véges. A dolgok keletkeznek, aztán elmúlnak. Az egyes ember él, aztán elmúlik. Az emberiség is ilyen: él egy darabig, aztán a saját hülyesége miatt elmúlik.
Az eleve elrendelésről mit gondol?
Ki rendel eleve? Az orvosok rendelnek eleve. Nincs olyan, hogy eleve elrendelés, könyörgöm. Mi az, hogy eleve elrendelés?
Kérdezze Thomas Mannt. A József és testvérei egyebek mellett azt üzeni, hogy indulsz valahonnan, aztán ficánkolhatsz, kacskaringózhatsz bármerre, de a vége az, ami már az eleje előtt elhatároztatott. A fivéreid kútba vetnek, eladnak rabszolgának, a sértett Potifárné átver, tömlöcbe zárat, de ha az van megírva neked, hogy kormányzó légy, az leszel. Ha meg az, hogy etológus professzor, akkor pedig az.
Ez most komoly?
Igazából nem. Csak a beszélgetés végére próbáltam visszahozni Józsefet és testvéreit. Mert nekem meg az az egyik a hiedelmem, hogy a hosszú interjúnak jót tesz az ismétlődés, a ritmus – hadd kapaszkodjék valamibe az olvasó.
Így már érthető. De amire ön azt mondja, hogy eleve elrendelés, az szerintem maga a kiszámíthatatlan, változatos élet.
És annak akkor mi is az értelme?
Az élet értelme az élet megélése. Nem az számít, hogy a végére valami legyen belőled, hanem az, hogy megéld a pillanatokat, és ha visszagondolsz rájuk, ne azt mondd, hogy milyen hülyeség volt azt csinálni, amit csináltál, hanem azt, hogy ezt is érdemes volt megtenni. Kizárólag az emberek fontosak.
Sok fontos ember van az életében?
Alaposan megválogatom a barátaimat.
Mi alapján?
Alapvető, hogy megbízzam benne, és ő is megbízzon bennem, hogy mindent megtegyek érte, és ő is mindent megtegyen értem, és ne kelljen aggódnom, hogy amit tesz, szívességből teszi, amiért hálásnak kell lennem. Volt egy barátom, Tamás, együtt jártunk technikumba, ő a November 7. téren lakott, én Zuglóban, hétvégente kétszer fordultunk oda-vissza, oly sok megbeszélnivalónk volt mindig. Aztán ’56-ban kiköltözött Ausztráliába, maradt a levelezés, de mivel mindent nem tudsz megírni, és ha nem írsz meg mindent, akkor elkopnak az összefüggések, idővel menthetetlenül karácsonyi üdvözletekké silányult a kommunikáció. Harminc év után jött haza először, addigra lelassult az egykor hebrencs srác, ekkoriban már főmérnök egy ausztrál gázszolgáltatónál, beletelt egy órába, míg megszoktam az új tempóját, de aztán ismét úgy tudtunk beszélni, mint annak idején. Attól kezdve évente jött két-két hétre a feleségével, csak hogy beszélgessünk, engem meg egyszer kihurcolt Ausztráliába ugyanezért. Csodaként éltem meg a barátságunkat. Amikor hetvenöt éves lett, kapott egy gyors lefolyású betegséget, mondták neki, ebbe három hónap alatt halnak meg az emberek, de ő épp költözést szervezett, Sydney-ből tartott a feleségével a jobb klímájú Brisbane-be, és Tamás a halálával nem kívánta félbeszakítani a procedúrát, ami fél évig húzódott. Az átköltözés után még egy hétig élt.
Tanulság?
A tanulság az, hogy a barátság, az emberszeretet és a feladat életben tart: ez is az élet értelme.
Hány barátja van?
Négy-öt él még, mind igazán mély kapcsolat. Egy másrészük már nincs, mert én túl sokáig élek, de a maga idején mind csodálatos volt, közös gondolkodás, őszinte érzelmek. Tényleg nincs más értelme az életnek. Mi más lehetne?
Karrier? Teljesítmény? Hatni a világra?
Sose akartam miniszterelnök lenni. És Nobel-díjas se akartam lenni. Egyik sem érdekelt. Ha érdekelt volna, nyilván próbálkozom.
Az írásnak van értelme?
Évekig írtam a Népszabadság Kentaur rovatába. Egyszer végigolvastam a reakciókat, legalább ötvenen kommentelték, hogy ó, a professzor úr megint milyen nagyszerű ideákat osztott meg velünk, ami persze legyezte a hiúságomat, és azt gondoltam, hogy nahát, van értelme írni. Ám az oldal alján szembe jött a legütősebb hozzászólás:
Papa, szar az egész.
Nagyon röhögtem, és megértettem, hogy az írásaim igazán csak nekem fontosak, és az egyetlen értelmük az, hogy megírom őket.
Ennek mi a tanulsága?
Az, hogy azóta nem olvasok kommentet.
Felzaklatta a leszarozás?
Legkevésbé sem. Csak egész egyszerűen számomra nincs értelme más emberek kommentjeinek, hiszen rengetegen vagyunk, ami rengeteg vélemény, és a rengeteg véleményben mindenről van mindenféle. Ezért csak a barátaim véleményére adok.
Ki a legjobb barátja?
A fiam.
Az apjaként saját magát látja benne?
Ugyan.
Nekem nem sokat jelent, hogy valakinek a DNS-éből egy darabka hasonlít az én DNS-em egy darabkájára. A fiamat sem a DNS-éért szeretem.
A kapcsolatunk szoros. Gábor a családjával Angliában él, de minden hétvégén telefonálunk félórát a neten, plusz évente négyszer-ötször hazajön, és rengeteget beszélgetünk. Nincsenek előttem titkai és nekem sincsenek titkaim előtte. Mint a busmanoknál: mindent tudunk egymásról, mert fontos nekünk, hogy tökéletesen képben legyünk a másikról. Ilyen egy igazi emberi kapcsolat.
Az ön top5 könyvének egyike Danyi Zoltántól A rózsákról, amiben a rózsakertészetet felépítő apa azt szeretné, hogy a fia tovább vigye a vállalkozást, de a gyerek a saját életét akarja élni. Ön mennyire szólt, szól bele a fia életébe?
Mivel tudom, hogy minden szülő rá akarja kényszeríteni a dolgait a gyerekeire, tudatosan igyekeztem nem ilyen apa lenni. Ezzel együtt vágytam rá, hogy biológus legyen, de amikor rájöttem, hogy nincs hozzá érzéke, azonnal letettem a tervről.
Hogyan derült ki, hogy a gyereknek nincs érzéke a biológiához?
Csináltam neki egy nagy akváriumot, az ő feladata volt etetni a halakat, de időnként elfeledkezett róluk, én pedig elmagyaráztam neki, hogy szegény halak nem tudnak beszélni, éheznek, néznek kifele, hogy jön-e már a kaja, keseregnek miattad, és ez nem szép dolog. Megértette, fogadkozott. Három nap múlva sírást hallok a szobájából. Berohanok, hogy mi van. „Apa, apa, megint éheznek ezek a szerencsétlen halak, mert már két napja nem adtam nekik, és azért sírok, mert sajnálom őket.” Volt ötéves. Abban a pillanatban föladtam, hogy biológia felé tereljem őt. Nagyon kemény munkával, tehetséggel fizika professzor lett Cambridge-ben. Tudományterületének egyik vezetője. Így helyes.
Meggyőződésem, hogy tilos olyanra kényszeríteni a gyereket, amit nem szeretne. Az én életmódomban a szabadság a legfontosabb érték. Nem tudom elviselni a kényszert. Nem kényszerítek és nem hagyom, hogy kényszerítsenek.
Harcolós?
Nem. Nem lázadok, nem rántok kést, inkább megkerülöm az akadályt. És mindig azt teszem, amit jónak látok.
Miért emelte Danyi könyvét a top5-be?
Mert ez a legegyenletesebben jó szövegek egyike mindazok közül, amiket valaha olvastam. Danyi ír az apáról, ír a rózsákról, ír nőkről, akikről nem tudjuk eldönteni, hogy valósak vagy csak elképzeltek, és rájövünk, hogy mindegy is.
Hiszen a belső világunkban nemcsak azok léteznek, akik ott vannak személyesen, hanem azok is, akik csak a képzeletünkben léteznek. A képzelet is a részünk.
Amúgy azért is érdemes élni, hogy Danyit olvasson az ember. Pontosabban: azért is érdemes élni, hogy olvasson az ember. Danyit különösen azért érdemes olvasni, mert tökéletes természetességgel ír bármiről.
Például a férfi farkáról és benne egy húgycsődaganatról.
A faroknak ebben a regényben semmi köze a szexualitáshoz, csupán az emberi test része, és baj van vele hosszan, visszatérően. Lehetne láb, fül, bármi. Hogy Danyi mégis a farokról ír egy súlyos betegség kapcsán, és valaki ezen csodálkozik, annak tán az az oka, hogy a modern idők embere szégyelli bizonyos testrészeit. Ráadásul nemcsak más előtt szégyelli, az valamennyire érthető, de otthon is szégyelli, még akkor is, amikor egyedül van. Emberek szégyellik magukat a tükörben! Elképesztő és nevetséges.
Ön flangál itthon meztelenül, ha épp olyanja van?
Nyári melegben? Hogyne! Kizárólag hőmérsékletfüggő a dolog.
És ha vendég érkezik?
Engem mások előtt se zavarna a saját meztelenségem, de senkit nem akarok fölháborítani, pláne zavarba hozni, ezért olyankor belebújok az ötvenéves fecskémbe, szakadt ugyan, de takar.
Úgy nőttek fel a gyerekei, hogy apáék odahaza kánikulában pucéran mászkáltak?
Abszolút. A legtermészetesebb dolog, hogy a gyerek mindent tudjon, mindent lásson.
Mindent?
Jó, a szexuális aktust nem.
És olyankor?
Olyankor azt mondtuk, hogy most elvonulunk szeretni egymást, légy szíves, egy időre hagyj minket békén.
Tudta a gyerek, mi történik a csukott ajtó mögött?
Persze.
Jé.
Nincs ebben semmi jé. Mindig mindent megosztottunk, mindent megbeszéltünk, és mindig tiszteletben tartottuk egymás döntéseit, akaratát. Volt hozzá alap. Csecsemőkorától a lehető legtöbb időt szántam a fiamra, az élete első öt évében nagyon sokat voltam vele, a munkámat hátrébb soroltam, alig jelent meg tudományos közleményem. Mindent megtettem, hogy értsen, tanuljon, együttműködjünk, azt csináljuk, amit ő szeretne. Feltehetőleg ez is segítette, hogy a világ felé nyitott, teljes emberré, váljon. Na de még az előzőről: mivel manapság a szülők nem mutatkoznak pucéran a gyerekek előtt, így azok meztelen testet először pornóban látnak. A pornóval nem az a baj, hogy mutatja a szexuális aktust, hanem az, hogy nem mutatja se azt, ami előtte, se azt, ami utána történik. Egy szerelmi aktus akkor sem pornó, ha mindent látni, pornó attól lesz, hogy levágod az elejét és a végét. Mint amikor krémes helyett kockacukrot kapsz, hogy nesze, süti. A szénhidráttartalom egyforma, mégis óriási a különbség: a kockacukor káros, a krémes értelmes, élvezetes étel.
Semmi érthetetlen tapasztalás nem zavarja össze a gyereket?
A gyerek agya úgy működik, hogy amit nem ért, azt elraktározza mindaddig, míg az elméjében meg nem születik a megértés. Ezért van, hogy csak felnőttként jössz rá, mennyi érdekes dolog történt gyerekkorodban, mint például, amikor Joli néni kacérkodott az apával…, de apa nyilván ártatlan volt a dologban. Amúgy a regények is ilyenek: elolvasod, megértesz belőlük valamennyit, de a többi is elraktározódik, és esetleg évek múlva, amikor megint előveszed, akkor jössz rá, mi és miért úgy történt, ahogy.
Az ön öt legkedvesebb könyvében a József és testvérein kívül van még egy Thomas Mann mű: A kiválasztott. Ezt a regényt ma azzal a kattintós címmel lehetne kitenni a Matiné rovatunkba, hogy „Egy ikerpár vérfertőzésben született fia felnőttként teherbe ejtette az anyját, majd tizenhét évre kiült egy sziklára, s végül pápává választották.” A regény 1951-ben jelent meg Németországban. Hogy nem koncolták föl a szerzőt a felháborodott olvasók?
Úgy, hogy zseniálisan írta meg a regényt. A történet elbeszélője egy pap, aki nem minősít, csak mesél, de azért érezni a véleményét, plusz idézi a szereplőket, papokat, halászokat, parasztokat, hercegeket, mindenkit a saját nyelvén és mindenkinek van saját véleménye. Vagyis egyetlen mondatban akár három világ, három nyelv szólal meg. Fantasztikus írói teljesítmény. Thomas Mann a világirodalom legnagyobbjainak egyike, mi, magyarok, különösen magas polcra helyezzük őt, helyesen, dacára annak, hogy tudjuk, milyen volt.
Hatgyermekes apa, emellett meleg. Erre utal?
Erre, persze. De melegnek lenni nála egyfajta szeretet, a szép emberi test csodálata, ami a műveiben legföljebb annyiban mutatkozik, hogy amíg más írók regényei jobbára egy-egy szép nő köré épülnek, és a férfiak életének legfontosabb cselekménye a szép nő körüli forgolódás, Thomas Mannál szép férfiak és szép férfiak körül forgolódó szép nők is szerepelnek.
A top5-ben öt van még Werfeltől a Meg nem születettek csillaga, amit, mint az elején megtudtuk, ötvenszer olvasott. Mondhatom erre a műre, hogy sci-fi?
Hiba volna. Nem az.
A történet az egészen távoli jövőben, 112325-ben játszódik.
De ettől még a második világháború előtti és alatti Európáról szól, az európai értelmiségről, a zsidók és a katolikusok, a technika és a haladás, a vallás, a társadalom problémáiról. A kifinomulásról és a valós, zűrös életről. Arról, hogy lehetetlen igazságot tenni. Arról, hogy nincs megoldás. És arról, hogy
aki a háborút választja, az elpusztítja a tudást, a tudományt és az életet, vagyis a lehető legnagyobb bűnt követi el az emberiség ellen. Ugyanakkor megmutatja, hogy az agresszió mögött ott az igény a darabos életre, és amikor elégedetlenség van és vannak elnyomottak, szükségszerűen megjelenik egy, két, néhány extra képzelőerejű, agresszív szörnyeteg, hatalmas rábeszélőképességgel, és a legvadabbnak tűnő dolgokra, akár a világunk elpusztítására is rá tudja venni a társadalmakat.
Szörnyű, de ma is ez a fő problémánk, nézze meg a most folyó háborúkat. Vagyis Werfel ma elevenebb és időszerűbb, mint volt a világháború idején. Ez a könyv az apró célzásaiban is elképesztő sűrítmény ad az emberi életről. Amúgy Werfel zsidónak született, aztán áttért katolikusnak, így is megölték volna a nácik, de kijutott Amerikába, ott halt meg ’45-ben, az íróasztalfiókjában találták meg a regény kéziratát. Hatalmas szerencse. Ja, annyit még elárulok, hogy Werfelnél az általa elképzelt utolsó háborút az emberiség kiválasztott kétszer tízezer katonája vívta, és 3.2 másodperc alatt pusztították el egymást.
Hát vérfürdővel értünk az ötödik kötet végére. És van még egy ráadás! Amikor a minap hívtam interjúidőpontért, kérdezte, igazából miről is fogunk beszélni, én meg azt a megúszósat feleltem, hogy a könyvek és az ünnep kapcsán kábé az élet értelméről. Ekkor ön lelkesen felkiáltott, hogy de jó, a napokban fejezte be élete utolsó könyvét, az a címe, hogy Teremtő képzelet, és az egyik fejezet pont az élet értelméről szól.
Pont arról.
Egy vitális nyolcvanastól merészségnek tűnik utolsó könyvről beszélni.
Pontatlanul fogalmaztam: a Teremtő képzeletet csak az utolsó tudományos kötetemnek szánom.
Szépirodalom még lesz?
Tervezem.
Miről?
Titok.
Benne lesz az élet értelme?
Annyiban igen, hogy talán bibliai témájú.
Forgatja a Bibliát?
Elolvastam párszor. Gyönyörű történet. Bár lapozgatnák azok is, akik szeretnek hivatkozni rá.
Tudományos kötetből miért nem ír többet?
Mert szakkönyvet írni rettentő nehéz, én pedig már a nyolcvankilencedik évemet taposom, öregszem, szűkül az agyam, széles területet átfognia egyre megerőltetőbb. Ehhez a képzelet evolúciójáról szóló könyvhöz is másfél évig csak irodalmaztam, kész csoda, hogy elkészült, igaz, jobban lekötött, mint bármely korábbi munkám. De most egy darabig írás helyett inkább standupot nézek.
Ki a kedvence?
Bödőcs. Ő az új Hofi. Zseni.
Igen, a könyveit is olvastam, ígéretesek, bár szerintem ott a standupból kevesebb is elég lenne. De nem kell sietni, öt-tíz év és rátalál arra a formára, ami Bödőcs is, irodalom is. Lehet belőle nagyon nagy író.
Az ön könyve, a Teremtő képzeletet ajánlásában az áll, hogy: „Gábor fiamnak, hagyaték.”
Azt tán már megindokoltam, hogy miért.
A kötet vége pedig egy másik baráté, Juhász Ferencé, egy verset idéz tőle. Közeli barátja volt Juhász Ferenc?
Olyannyira közeli, hogy megkért, mondjak majd beszédet a temetésén.
És?
Mondtam. Egy református pap, aki akkoriban épp miniszterkedett, elkérte a szöveget, azzal, hogy egész érdekes volt.
Hogyan lett ön Juhász Ferenc barátja?
Találkoztunk valami rendezvényen, illedelmesen társalogtunk, és egyszer csak azt mondta, hogy szeretne kijönni a gödi tanszékre beszélgetni. Mondtam: „Rendben, mikor?” „Jövő héten.” „Jó, gyere!” A megbeszélt nap délelőttjén leparkolt egy taxi, kiszállt Juhász Ferenc, és estig etológiáról meg biológiáról beszéltünk. Aztán a másfél évvel később megjelent verseskötetében abszolút tudományos pontossággal jelenített meg etológiai tényeket. Egészen különleges képesség, amikor valaki tökéletesen befogad és megért egy számára idegen szöveget. Egyszer láttam az épp készülő kötetét: sorok, strófák, versszakok és komplett versek egymás után egyetlen javítás, egyetlen húzás nélkül. Amit leír, egy az egyben ment a nyomdába. Én a mainapig kezdő írónak tartom magam, és büszkeség, hogy Juhász Ferenc a haláláig átnézte a szövegeimet.
Felolvasom azt a strófát a Teremtő képzeletből, jó?
Tessék csak.
„Nagyon szeretek élni, felkelni, az utcán emberekkel lenni, / örülni mindennek, ami van. / Egyetlen mámorban, habzásban, teremtésben élek! / Szeretek vásárolni, könyvet venni, / a hozzám tartozóknak meglepetést okozni. Sokat. / Föloldódni, vigadni, dönteni, futni, tenni, / választani, cselekedni, örjöngeni, tombolni, / dolgozni, segíteni, / a halállal szembenézni, intézkedni, tervezni, félni, lenni.”
Ni, ez a pár sor is az élet értelméről szól.
