Báron György: Tarr/Berlin/Európa
Sokáig a megszokott módon csordogált az Európai Filmakadémia díjkiosztó ünnepsége a berlini Arénában. Hosszan vonulgattak az ünneplőbe öltözött celebritások a vörös szőnyegen, ámuló rajongóktól körülvéve a komoran szemerkélő esőben. Hozzászokhattunk, hogy az ilyesfajta gálák inkább emlékeztetnek divatbemutatóra, mint művészeti eseményre.
Így telt el vagy két bő óra, amíg Tarr Béla a színpadra nem lépett – s akkor felrobbant az aréna. Már a kivételes Honorary Awardot – amit idáig öten kaptak meg, s amely nem tévesztendő össze az évenkénti életműdíjjal – felvezető Mike Downey laudációja komolyabb volt, mint az addigi formális udvariaskodások. „Az európai filmművészet legendás alkotója” – mondta, utalva arra a kultuszra, amely a magyar rendezőt a világban körülveszi, s amely a kortárs filmesek közül egyedül az ő sajátja.
Ezt a kivételes státuszt tükrözte a brit producer méltatása, majd ugyanezt jelezte az a szűnni nem akaró standing ovation, amellyel a színpadra lépő Tarrt köszöntötte a többezres publikum. Ilyesfajta ünneplést rajta kívül senki nem kapott aznap este – még az életműdíját otthonában átvevő nagy színésznő, Vanessa Redgrave sem.
Kezdetben arról, hogy az ember mi a fenéért csinál filmet, majd, ezzel összefüggésben, hogy mit tanácsol a fiataloknak. Legyenek önmaguk, találják meg a saját útjukat. Csak ez számít, nem a pénz, elvégre mobillal is lehet forgatni, az otthoni komputeren is vágni, a világhálón is eljutni a nézőkhöz. Fuck off the industry! mondta, egy olyan eseményen, amely természeténél fogva, sokkal inkább az iparról és az üzletről szólt, mint a művészetről. A mai válsághelyzetben arra emlékeztette a black tie-ban, kis- és nagyestélyiben feszengő publikumot, ami a film lényege, s ami mostanában elhalványulni látszik: hogy valaha művészet volt, s ebből nem szabadna engedni. Legyetek szabadok! – fejezte be beszédét a képírástudók felelősségéről, amit még az elsőnél is hosszabb standing ovation követett. Ebben a röpke három percben valamit megérzett az önmagát ünneplő filmes közösség, s vele a pokolba kívánt tisztes ipar, abból a hajdani nagyságból, amelyre valaha ők is fölesküdtek, s amelyet a vörös szőnyegen maguk mögött hagytak.
Gadó Gábor: Épít vagy bont?
A címben feltett kérdésre, mint oly sokszor az Orbán-rendszer különös világában, nem könnyű válaszolni. Megtörténhet, hogy ami távolról egy új palota építésének látszik, az közelebb érve nem több egyszerű jövőrombolásnál. Számolnunk kell azzal is, hogy tartós veszélyhelyzet idején a kormány a tényeket rendeletekkel helyettesíti: egy határozott kijelentő mondat a Magyar Közlönyben egy sor bizonyítéknál nagyobb súllyal esik latba. Ami döntő, hogy a kabinet sose lép az „igazság csapdájába”, a politikai család céljait követi, nem elvont ideáknak próbál megfelelni. Miközben mi a valóság útvesztőiben botladozunk, ő könnyű kézzel átírja a valóságot. „Ki épít, ki bont?” – hiába is próbálnánk a regnáló hatalmat megzavarni efféle kérdésekkel.
A híreket követő olvasó bizonyára hallott már az egykori Magyar Rádió épülettömbje körüli botrányról. Az óriás projekt közvetlen kedvezményezettje könnyen beazonosítható: a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (Püspöki Konferencia) kapta meg az államtól 2020 tavaszán – a piliscsabai ingatlanok fejében – a Palotanegyed kilenc épületét. (Lásd az ingatlanok ingyenes átruházásáról szóló 2020. évi XVI. törvényt.) Fenntartóként ő határozott úgy, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) költözzön be a fővárosba, és a Nemzeti Múzeum mögött épüljön fel az új „Pázmány Campus”. A minimálisan is kétszázmilliárd forintra becsült óriásberuházásból azonban nemcsak az építtető profitál. Az adományozónak is előnyös a klérus értékes közvagyonból való támogatása. És akkor még nem beszéltünk azokról a vállalkozásokról, amelyek a lefolytatandó közbeszerzés eredményeként a Szentkirályi utca – Múzeum utca – Pollack Mihály tér és Bródy Sándor utca által határolt területen álló épületeket elbontva vagy átalakítva – a „liberális” Budapest szívében – egy „keresztény városközpontot” építhetnek.
Az elmúlt évtizedben megszokhattuk, hogy ha a kormány fölkarol egy beruházást, első teendője, hogy az illetékes (rendszerint ellenzéki) önkormányzatot megfossza a helyi közérdek és a szakmai követelmények érvényesítését szolgáló közhatalmi és hatósági jogosítványoktól. A „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházás” minősítésről a kormány rendeletben határoz.
Ádám Péter: Sajtószabadság – francia módra
A fiatal III. Köztársaság tíz jelentősebb törvénye közül alighanem a sajtószabadságot megalapozó 1881. július 29-i törvény a legismertebb (részben azért is, mert a plakátragasztást is szabályozó híres jogszöveg dátuma nagyon sok házfalon látható Franciaországban). A törvény hatvanöt paragrafusa közül az első így hangzik: L’imprimerie et la librairie sont libres. Azaz: „Minden sajtótermék szabadon kinyomtatható és szabadon terjeszthető.” A törvénynek három tartóoszlopa van. Első a sajtószabadsággal kapcsolatos jogok, második a sajtószabadsággal járó felelősség, harmadik pedig a sajtóvétségekkel kapcsolatos eljárások. Bár az 1881-es törvény egyben a sajtószabadság korlátjait is meghatározza, itt is tekintettel van az Emberi és honpolgári jogok 1789-es nyilatkozatának 11. cikkelyére. Megjegyzendő, hogy az 1881-es törvény az írott és elektronikus sajtó mellett minden nyilvánosság előtt elhangzó közlésre is vonatkozik.
Jóllehet a III. Köztársaságot a sedani vereség után, 1870. szeptember 4-én kiáltották ki, a hetvenes években (egészen Mac-Mahon államfő 1879-es lemondásáig) még a monarchisták meg a bonapartisták vannak többségben, és a hatalmon levő jobboldal minden módon korlátozza az ellenzéki sajtót. Sőt, az 1877-es választások után Mac-Mahon köztársasági elnök meg Albert de Broglie kormányfő, ahol csak lehetett, keresztbe tett a republikánusoknak; ez alatt az idő alatt újságokat tiltanak be, perek indulnak újságírók ellen (még a III. Köztársaság egyik alapító atyjának, Gambettának is pert akasztanak a nyakába). Hiába. A konzervatívok végül vereséget szenvednek, és a liberális politikához való visszatérésnek egyenes ágú következménye az 1881-es sajtótörvény. Amely egyszersmind mindazoknak az íróknak és gondolkodóknak is győzelme, akik – Benjamin Constant-tól Chateaubriand-ig, Tocqueville-tól Victor Hugóig – a XIX. században a szólásszabadságért való küzdelmet állították politikai tevékenységük középpontjába.
Kovács Zoltán: Vétóban profi
Akkor tehát a képlet világos: lapzártakori állás szerint az az ország tiltakozik Ukrajna tagfelvétele ellen, amelyiknek mostani jogállami helyzete és korrupciós állapota miatt ma aligha lenne esélye a fölvételre. Ez az ország a mi hazánk, Magyarország. Egy ideje irigykedve tekinthetünk örök barátunkra, Lengyelországra, ahol az új kormányfő, Donald Tusk néhány napja első beszédében bejelentette, hogy vége az ország lejáratásának: „Annál erősebbek és szuverénebbek vagyunk, minél erősebb nemcsak Lengyelország, hanem az egész európai közösség” – fogalmazott a Szejmben. Miről beszélt ezzel egy időben a magyar kormányfő? Nagyjából az ellenkezőjéről: Orbán úgy érzi, minél gyengébb az unió, annál erősebb és szuverénebb Magyarország. Korszakos gondolat innét, a hátsó szobából, egy füst alatt újabb botot nyom az unió kerekei közé: keddi hírek szerint megvétózza Ukrajna támogatását, ha Magyarország nem kapja meg a visszatartott pénzt. Fölvázolt egy nagyjából másfél évtizedes, vagy inkább húszéves kifutású, erősen homályos elképzelést, amiben Orbán számára kétségtelenül kedvező, hogy semmi olyat nem tartalmaz, ami számonkérhető: „Azzal a javaslattal fogunk élni, hogy a jogilag bonyolult tagság helyett az Európai Unió egy stratégiai partneri viszony kialakítását célozza meg Ukrajnával” – ezt írta Zubánics Lászlónak, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökének küldött levelében. Zubánics korábban az ukrajnai magyar kisebbség jelentős részének képviseletében kérte a magyar kormányt, hogy támogassa Ukrajna felvételét.
Széky János: A legkorruptabb
Amikor ezt írom, nem lehet tökéletes biztonsággal tudni, hogy Orbán a megkapott eurómilliárdokon ülve beváltja-e a vétóra tett ígéretét, és sikerül-e l az Ukrajnának szánt ötvenmilliárdos segély és a csatlakozási tárgyalások ügyét levetetnie a napirendről. Matematikailag az se biztos, hogy holnap nem kél-e nyugaton a nap. Az viszont nem jóslás kérdése, hanem befejezett tény, hogy Orbánon kívül egyetlen döntéshozó sem hiszi el, miszerint Orbán a magyar érdekeket védte, amikor a kárpátalji magyar kisebbség helyzetének javításához kötötte Ukrajna felvételének támogatását, és nem veszi komolyan, hogy a korrupciós állapotok miatt akadályozza Ukrajna felvételét, ellenben azt fogadják el ténynek, hogy Magyarország a vezetőjével együtt a Kreml trójai falova Európában.
Amivel nem néznek szembe – az intellektuális és egyéb bátorság talán megvolna, de az információk hiányosak vagy elsikkadnak –, az annyi, hogy Ukrajnában lehetne javítani a valóban szörnyű korrupciós helyzeten a csatlakozás távoli időpontjáig, éppen mert ez az állam (egyik) érdeke, mert ott demokrácia van, és mert ott az állam nincs egy darab teljhatalmú politikus-oligarcha kezében. Magyarországon ellenben – ami e pillanatban teljes jogú tagállam – semmilyen tárgyalással vagy nyomással nem lehet javítani, itt ugyanis nincs demokrácia, az unió szégyenére. S a korrupció nem az állam betegsége, hanem összetartó kötőanyaga, s ily módon létezésének feltétele.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
