A szex tabu téma, de a »nem szabad lefeküdni egy fiúval sem«, az napirendi pont. Otthon senki nem beszél ezekről, csak arról, hogy »megöllek, ha bekapod a legyet«. Rengeteg kérdésem van, és szeretném tudni, hogy hányszor szabad magad istenien érezni. Amikor más lányok erőtlenek?
Korábban nem volt szó a feminizmusra a romani nyelvben. Aztán jött Mihaela Dragan. Ez lett a Giuvlipen. Ezt a nevet kapta az első roma feminista formáció Európában 2014-ben.
Most, közel tíz évvel később a romániai társulat hazánkba is ellátogatott, hogy a Független Színház Magyarország szervezésében teltház előtt bemutassák egyik darabjukat a Roma hősök – Nemzetközi Roma Színházi Fesztiválon. A Giuvlipen előadásainak témái sokfélék, de egy közös bennük: nyíltan beszélnek olyan témákról, amelyeket a történelem, a társadalom vagy a politikai szereplők tendenciózusan igyekeznek elhallgatni.
A Viral on TikTok című előadásuk – amelyből a fenti idézet is származik – középpontjában a romániai szexuális felvilágosítás hiányainak hatása áll, kiváltképpen a roma közösségekben. A főszereplő két roma tinilány,
Végsősoron két fiatal lány kéz a kézben száll harcba évszázadok destruktívabbnál destruktívabb hagyományaival. És mi lehet erősebb két dühös tinilánynál?
A két főszereplő lánynak így eleinte egyetlen vágya van: híressé válni a közösségi médiában. A TikTok segítségével szeretnének forradalmat kirobbantani a szexualitást övező tudatlanság ellen, ami születésük óta körülveszi őket. Ráeszméltek azonban arra, hogy generációjuk élete felett egyre nagyobb befolyást szerez a TikTok, így a változást is itt idéznék elő. Csakhogy, ahogy a videóik egyre népszerűbbé, barátságuk annyival sebezhetőbbé válik.
Az előadást egy két hónapig tartó kutatómunka előzte meg, amit Mihaela Dragan rendezőnő egy közegészségügyi szakember és egy szexuális felvilágosító anyagokat készítő egyesület elnökével közösen végzett. A kutatás során interjúkat készítettek romániai városi és vidéki fiatal roma nőkkel. Az ebből készült dokumentáció adta az előadás alapját.
A darab kiindulópontja az, hogy a hagyományos közösségekből származó roma lányoknak már sokszor 14 évesen vagy még fiatalabb korukban férjhez kell menni. A szüzességük az egész család becsületét jelenti, a házasságkötés után pedig ott kell hagyniuk az iskolát, és teherbe kell esniük. A szüzesség bizonyítékaként szolgáló véres lepedő bemutatása a mai napig jelen van a közösségek mindennapjaiban.
Narcisa (Bianca Mihai) és Aida (Nicoleta Ghita) párbeszédeiben a drámai történetek mellett jócskán helyet kap a nevetés is, az éppen boncolgatott problémakörökhöz pontos kiegészítést adnak a különböző dalok és kivetített videók. A színpadon semmi sem esetleges, az először kivetített neonszívek például később a lányok ruháin köszönnek vissza – már összetörve.
Amíg Aida hajlandó beadni a derekát a generációk óta bármiféle kritika nélkül továbbadott hagyományoknak, addig Narcisának van elég bátorsága ahhoz, hogy ellenálljon, és kimondja a mondatokat, amik miatt évtizedek óta csak lepisszegést kapnak a kortársai.
A barátságukra így immár az jelenti a legfőbb fenyegetést, hogy napirendre tudnak-e térni olyan kényelmetlen kérdések felett, mint például: miért kellene elfogadniuk, hogy hiába másról sem hallanak folyamatosan, ők nem beszélhetnek a szexről? Vagy hogy beléjük nevelték ugyan, de biztosan kevesebbet ér-e egy lány, aki már nem szűz?
Kiráz a hideg a szüzesség szótól. Legszívesebben leönteném benzinnel
– mondja az előadás egyik jelenetében Aida. A szűnni nem akaró visszataps után egy kerekasztal-beszélgetés keretében a rendező és a színészek egyaránt megosztottak gondolataikat a közönséggel. Kiderült többek között, hogy a főszereplő lányok saját bőrükön is megtapasztalták a darabban boncolgatott problémákat, a Narcisát játszó Bianca például elmondta, hogy a szülei ugyan nyitott, széles látókörű emberek, ennek ellenére egész gyerekkorában tilos volt bármilyen, szexhez köthető témáról beszélni otthon.
Az Aidát játszó Nicoleta 13 évesen ment férjhez. Nem a családja erőltette, szerelmes lett, mondta. A néhány bekezdéssel feljebb ismertetett véreslepedős tradíciót az ő családja is szerette volna megvalósítva látni, ám ő ellenkezett, nem volt hajlandó megcsinálni. A férje idén hunyt el, tíz évig voltak együtt.
Apukám azt mondta, ezt az előadást minden szülőnek látnia kellene. Anyukám szerint kicsit sok volt
– hangoztatta Bianca annak kapcsán, saját családja hogyan értékelte a látottakat. Hozzátette: valamit biztosan megértettek az előadás üzenetéből, és ebből erőt merítve próbálják magukat fejleszteni. Nicoleta csak annyit mondott: a nővérei látták. Mindannyian sírtak.
Ezt követően lehetőségünk nyílt Mihaelával is beszélgetni a látottakról – és persze a produkció előzményeiről. A 37 éves rendezőnő a romániai Buzau megye egyik kis falujából, Candestiből származik. Szülei egy olajfinomítóban dolgoztak, nagyjából félnapi autóútra otthonuktól, ezért gyakorlatilag a nagyszülei mellett nőtt fel.
Emlékei szerint a családban mindig is nagymamája volt a központi női karakter, nagypapája tisztelte őt, sőt, mindig tett azért, hogy ő hozhasson döntéseket a családban. „Nem volt analfabéta, de talán összesen négy évet járt iskolába. Ettől még egy nagyon okos nő volt, tele erővel” – meséli a nagymamájáról.
Mihaela ezt a példát látva nőtt fel, emellett mindig a nők voltak a többségben a családban. Negatív példák is akadtak bőven, hiszen az évek során sok válást végignézett. Mint mondja:
amikor a családom próbál meggyőzni a házasodásról és a gyerekvállalásról, mindig csak azt mondom nekik, hogy dehát én sosem láttam egy boldog családot sem, csak férfiak után síró nőket.
Már bőven a húszas éveiben járt, amikor a feminizmus komolyabb szerepet kezdett el betölteni az életében. Egy ideig félig Berlinben, félig Bukaresten élt, az új környezetben megismert új arcok újabb perspektívákat nyitottak ki számára. A társulat 2014-es alapítása óta több darab is született – a mostani Mihaela első rendezése, a korábbiaknak írója és szereplője volt – ehhez hasonló témákról, de sosem álltak a fókuszban tinédzserek. Egészen mostanáig.
Az elvégzett kutatómunka rengeteg beszélgetése során azon döbbent meg leginkább, hogy még mindig az a meghatározó irányvonal, hogy hiába hallanak rengeteg, kontrollálatlanul rájuk zúduló információt a szexről, ezzel párhuzamosan a lányoknak szóló tiltás – ne szexeljenek – állandó.
„Folyamatosan azt hallják a fiatalok, hogy ha lefekszenek valakivel, az apjuk megöli mindkettőjüket, mindenféle fenyegetésekkel próbálják megijeszteni őket azért, hogy ne veszítsék el a szüzességüket” – hangsúlyozza Mihaela.
Emellett azonban a fiatal lányoknak fogalmuk sincs, mi az a szexuális beleegyezés, mit jelent, hogy valakihez a beleegyezése nélkül érnek hozzá, csak azt látják, hogy a szüzességük nélkül nem érnek többé semmit. Az iskolában szintén nem esik szó a témáról, a szükséges információk és tudás hiányában pedig kezdetét is veszi a különböző típusú zaklatás.
Mihaelának a saját gyerekkorából nincs meghatározó élménye bármiféle felvilágosítással kapcsolatban. Egyetlen előadás volt mindössze a falujában, ahol főleg a menstruációról beszéltek, ami egyébként rendkívül hasznos volt a számára, mivel már 12 éves volt, és még nem jött meg az első vérzése, így legalább valaki elmagyarázta neki, hogy ez teljesen normális.
Egy teljesen új világ nyílt ki előttem.
Szexuális felvilágosításban már nem volt része, aminek a hatásait később, sajnos, bőven érzékelte is magán.
Középiskolás koromban kellett volna ezeknek a beszélgetéseknek megtörténnie. Nekem már túl késő volt. Túl sokáig fogalmam sem volt, hogy lányként mondhatok nemet. Senki sem mondta, hogy visszautasíthatok fiúkat anélkül, hogy szégyent éljek meg közben.
Ő már sokkal többet igyekszik erről beszélgetni a családjával. Egyik unokaöccse 12 éves, „már most szerelmes, úgy érzem, hamarosan a szex is érdekelni fogja.” Így vele különösen fontosnak tartja, hogy beszélgessenek ezekről a témákról. Főleg, mivel akármikor hazamegy, azt érzi, semmi sem változott, még mindig olyan, mintha az előző századba csöppent volna.
De hogy került a szexuális felvilágosítás hiánya és a TikTok egy színpadra? Mihaelát mindig is érdekelte a közösségi média hatása az emberek életére, a mostani darabjában pedig különösen relevánsnak találta, hiszen tömegek fő információforrásává vált az internet az utóbbi évek során, a szexuális nevelés kérdését, ahogy az általa követett felhasználók tartalmaiból is látja, rengeteg dezinformáció övezi ezeken a platformokon.
Az előadásban persze saját magából is rengeteg mindent megjelenített a színpadon. Saját tapasztalatai miatt érezte például fontosnak, hogy a pick up artistok (a rosszabbnál rosszabb fordítások közül mondjuk válasszuk a „csajozóművészek” szót – azaz azok a férfiak, akik arra tanítanak más férfiakat, hogyan szedjenek fel nőket) is megjelenjenek a darabban.
Ez a karakter egy olyan férfin alapul, akivel találkoztam – és miután rájöttem, milyen veszélyes, amit csinál, érteni akartam, mi van a felszíne alatt. Hogy az a férfi, aki hetente ötször jár edzeni, és annyi nővel akar lefeküdni, amennyivel csak tud, igazából még mindig az a kisfiú, akit középiskolás korában visszautasítottak a lányok, mert túl vékony volt és nem elég jóképű.
Mihalea úgy véli, hogy nem teljes a párbeszéd, ha csupán a nőkről van szó, mivel „a patriarchátus nemcsak a nőkre, de a férfiakra is hatással van.”
Mindezek mellett azt mondja, hiába szeret felnőtt lenni, sok minden hiányzik neki a gyerekkorából. „Boldog gyerek voltam. Csak közben úgy éreztem, nem vigyáznak rám eléggé.” Édesanyja látta az előadást, tetszett neki. Ezt megnézhette, lánya egyik korábbi darabját azonban nem láthatta – abban Mihaela a saját gyerek- és tinédzserkori élményeiről beszél, ezért ez az egyetlen darabja, aminél nem hagyta, hogy a családja is megnézze. „Meg akartam óvni őket ezektől a történetekről. A családom támogató, de vannak dolgok, amiket nem szeretném, hogy lássanak. Nehéz úgy traumákról beszélni, hogy közben pontosan tudod, hogy a családodnak sem mondta el senki, hogyan kell ilyesmiről kommunikálni.”
Az előadást Bukaresten már többször is bemutatták, de láthatta már a római közönség is. A célközönség a fiatalok és a szülők, már csak azért is, mert utóbbiak közül sokaknak – még ha szeretnének is beszélgetést kezdeményezni az egyébként tabuként kezelt kérdésekről – fogalmuk sincs, hogyan kellene nekikezdeniük. A közönség soraiban látott már síró fiatal nőket,
ők valószínűleg meglátták egy részüket a színpadon.
A rendező a jövőben a saját lányával – akiről azt mondja, „biztosan egy forradalom vezére lenne” – két dologról szeretne mindenképpen beszélni. Az egyik a szexuális beleegyezés, amiről korábban elmondta, mivel neki nem beszélt erről senki, nem tudta, hogy létezik, ennek következtében pedig rengeteg negatív élményt kellett átélnie. A másik az, hogy tudja, a nők is megérdemlik az örömet. Hogy a szex nem csak a férfiakról szól. Nekik is ugyanúgy lehet élvezniük – és kell is.”
A legnehezebb feladat Mihaela számára a darab végének megírása volt. A próbák során több részt is átdolgoztak, ám a befejezés sokáig nem állt össze a fejében, csak két héttel a premier napja előtt lett kész. A nehézséget az okozta, hogy – bár számtalan traumatikus részletben bővelkedik az előadás – a rendezőnő szeretett volna olyan végkicsengést, ami mindezek ellenére képes megerősítést adni a nézőknek.
„Nem akartam, hogy a lányok, akik végignézik az előadást, azt érezzék, hogy semmi sem tud változni. Azt szerettem volna, hogy tudják, mindezek ellenére az erő náluk van” – fogalmaz Mihaela. A pozitív végszó végül biztosan sikerült, hiszen a darab utolsó két mondata a következő:
Ami összeköt minket lányokat, az lesz a lázadásunk, hiszen mi írjuk a történelmet.
