– Gyönyörű ez a rétes! Kívül a ropogós kis hártyák, belül meg az édes alma… Biztos fahéjat is tetszett bele tenni. Utoljára a nővéremnél ettem ilyet, amikor még Magyarországon éltem. Annak is már 25 éve. Tetszik tudni, ezeknek a franciáknak, a fene megette a híres konyhájukat, fogalmuk sincs a mi édességeinkről. Még a húsételeket se tudják rendesen elkészíteni. Nem az én szájam íze, na.
Nem először készítek és viszek Mózesnek ilyen-olyan magyaros ételt, mindig megteszem, amikor úgy évente egyszer Montpellierbe látogatok. Ilyenkor Józsinak is jut mindig belőle. Jól esik látni, mennyire örülnek a hazai ízeknek.
Józsi is itt él, ebben a dél-franciaországi városkában, a Szegények Kisnővérei rend öregotthonában, egy csomó francia között, a rend meg a helyi önkormányzat oltalmában és finanszírozásában. Pedig ennek a két magyarnak semmi köze a franciákhoz, az egyházhoz se sok, nem dolgoztak, nem adóztak ebben az országban, ráadásul nem is olyan idősek még: Mózes 67, Józsi 63 éves.
Mielőtt idekeveredtek, nemigen ismerték egymást, más-más úton jártak, bolyongtak, sodródtak, csavarogtak ide-oda Európában. Elsőre nem is érti az ember, hogy a fenébe kerülhettek éppen erre a helyre 3-4 évvel ezelőtt, és mit keresnek itt azóta is.
Józsinak, miután a felesége elvált tőle, a maffia pedig elcsaklizta a pesti lakását, szakmája meg éppen munkája se volt, jobb ötlet híján nyakába vette a világot, és nekiállt szobrozni különböző európai nagyvárosok sétálóutcáin. Azaz autodidakta módon kitanulta a mozdulatlanságot mint mutatványt. Ezüstre festett kalapjába potyogott az apró. Aztán pár év csavargás után, 59 évesen két szobrozás között utolérte az agyvérzés, és
Ami Mózest illeti, ő húsz éven át tartó bolyongása alatt az eredeti szakmáját gyakorolta: esztergált, hegesztett Belgiumtól Spanyolországig, mikor hol akadt építőipari munka, elszegődött, aztán ha jött egy jobbnak tűnő ajánlat, felmondott, és állt tovább. Így ment ez egészen addig, amíg el nem érte az infarktus.
A kórház, az utókezelés idején találkoztak egymással, akkor is csak futólag. Beszívta őket a francia egészségügy.
De a francia állam nem olyan, hogy hagyná elveszni az uniós állampolgárt, ha egyszer éppen náluk éri őt a baj, és nincs hová mennie.
A rehabilitáció vége felé jött Józsihoz a szociális munkás, hogy tudna egy lakhatási lehetőséget, ha az megfelel. Átmeneti jelleggel, szükségmegoldásként. Még hogy megfelel-e? Hogyne! Így lett ebből, úgy négy évvel ezelőtt ez az öregotthon. Mózes pár hónappal később követte őt. Aztán valahogy itt felejtették őket. Az átmenetiségből pedig, a jelek szerint, állandóság lett.
Nagy szerencse, az biztos. Legalább is az ő helyzetükben. Majdnem azt mondtam, „az ő státuszukban”, de az erős túlzás lenne, mert ennek a két embernek egyáltalán nincs státusza. Eltűntek, szépen, csendesen, ebben a zárt világban a szegény francia kisöregek és a rendbéli apácák között, még a fizikai jelenlétük is elég láthatatlan, hiszen a mindennapi létezésük jobbára erre az épületre meg a kertjére korlátozódik.
Évek óta egyikük sem jár ki sokat a városba. Miért tenné? Meg főleg miből?
Józsi amúgy se beszél vagy ért franciául. Meg semmilyen idegen nyelven. Valahogy ennyi éven át is ellenállt neki az agya, mit csináljon. Így hát Mózesen kívül gyakorlatilag senkivel sem kommunikál, de ha nagyon muszáj, akkor azért ott van az ember keze meg a lába. Elmutogatja, amit kell. Elvan, mint a befőtt, kicsit ugyan némán és süketen, de biztonságban. Mindenki szereti itt. Az agyvérzése óta ugyan biceg az egyik lábára, de arra azért képes, hogy a tolószékes francia mamikat megsétáltassa a kertben. A séta után mindig rámosolyognak, hálásak neki. A tavaly karácsonyi betlehemezésen pedig őt jelölték ki József szerepére. Ha már ugyanaz a neve, ugye. Nem kellett beszélni, azt úgyse tudna, csak a kis Jézus-bábut tartani a karjában, és mosolyogni hozzá. Ez igazán nem esett nehezére, meg is tapsolták, odakiabáltak neki, hogy bravó. Megbecsülik itt, úgy, ahogy azelőtt máshol soha.
Ha nincs ez az intézmény, most ki tudja, melyik ország melyik városának utcáin, parkjaiban tengődne, talán hajléktalanként. Ha ugyan még életben lenne. Itt meg mindenkinek külön apartmanja van, teljes az ellátás, az ételhez, francia módra, borocska is jár, a nővérek aranyosak, ha valami hiányzik, legyen az egy új szemüveg, fogászati kezelés, gyógyszer, járókeret, elektromos kocsi, akármi, megkapják, térítés nélkül.
Merthogy annyira nincstelenek. A többi lakónak, a francia öregeknek csak-csak van valami jövedelme, kicsike nyugdíja, amiből telik zsebpénzre, miután leadják az intézménynek a járulékuk felét. De nekik semmi. Az első két évben egy centnyi zsebpénzük se volt – meséli Mózes. Mintha óvodás gyerekek lennének. Viszont éppen erre alakultak a Kisnővérek: a legszegényebbek feltétel nélküli támogatására. Fajra, életkorra, vallásra tekintet nélkül. Összekoldulják, összepályázzák azt a körülbelül 1500 eurót, amibe egy otthonbéli lakó havonta kerül. Legalább is Mózes így értesült.
Tény, hogy jó kis helyre pottyantotta le őket a véletlen. Ide még egy francia kisnyugdíjasnak is nehéz bejutnia, olyan hosszú a várólista.
Jelenleg éppen az a kivételes helyzet áll fenn, hogy Józsi távol van. Egy kirándulásra ment reggel. Pontosabban vitték a Kisnővérek, a többi, jelentkező otthonlakóval együtt, tíz napra, busszal, szállodával, étkezéssel, ingyen. Hadd mozduljanak ki egy kicsit, hadd lássanak egy kis világot. Tavaly Bretagne-ban jártak, óriási élmény volt az is a Józsinak.
Mózesnek nem volt kedve velük tartani se akkor, se most.
Akkor mi lenne a kerttel, ki gondozza addig az intézmény kecskéit, ki etetné az díszhalakat? Ki tisztítaná a vizet, a szűrőt az akváriumban? A palántáiról nem is beszélve. Neki itt van dolga. Meg felelőssége. Ő nem olyan, mint a Józsi, vagy más, hogy kibírná munka vagy bármilyen értelmes tevékenység nélkül, átlötyögve az éveket, hogy csak úgy elmúljon az élet. Nem flangálhat el mindenféle kirándulásra. Különben se nagyon szereti a társaságot, nem vágyik ki a házból, mindig is egy kicsit emberkerülő volt, nem barátkozós, ilyen a természete. Pedig ő aztán jól tud franciául.
Mózes székely ember. Amolyan tipikus, kevés beszédű, furfangos agyú. És aranykezű.
Brassóban már hatéves korától besegített a családnak: művelték a hatalmas kertet. Jó, zsíros, fekete föld az, nincs párja a világon. Termeltek maguknak, a rokonoknak meg eladásra is: virág, zöldség, gyümölcs, minden volt ott. Higgyem el, ha igazán ért valamihez, az a föld. De az építkezésben is otthon van. Mert a gyönyörű, 150 négyzetméteres házukat is a két kezükkel húzták fel, maguk rakták a falakat. Az volt a magyar kerület közepe, úgy is mondták: székely házak. Egy kupacban éltek a brassói székelyek, akárcsak a csángók meg a moldáviaiak a maguk negyedében. De aztán ‘87-ben Ceausescu rendeletére ki kellett költözniük ebből a paradicsomból, a szépséges, épp elkészült családi házukból, ezek meg leromboltak mindent, hogy lakóblokkokat építhessenek a helyükön, és oda románokat telepítsenek be.
Kártalanították őket, persze, de hogy? Kaptak 90 ezer lejt, és joguk lett egy ötven négyzetméteres panellakást vásárolni, 160 ezerért. A különbözetet össze kellett kaparni.
Az apjának volt válasza erre a helyzetre: ‘92-ben belehalt, a panelből vitték a temetőbe szegényt.
Mózes akkor már két éve Pesten élt, mert ő eljött arról az elátkozott helyről az első alkalommal, amikor lehetett.
Rögtön szerzett is magának munkát Magyarországon, nem volt nehéz, hiszen addigra három szakmát is kitanult Erdélyben, esztergályos, marós, hegesztő, és a jó szakmunkás kelendő volt Pesten is, vett magának egy lakótelepi egyszobást Káposztásmegyeren. Onnan járt naponta Soroksárra, Pestlőrincre, ide-oda. Tíz év telt el így, megpróbálta elviselni a nagyvárosi káoszt, a tömeget, a napi három óra közlekedést, az asszonynélküliséget.
Az utóbbi nem szükségszerű, de Mózes mindig is fura, magának való férfi volt. Ki tudja, az is lehet, hogy olyan ember, aki egy kicsit lusta szeretni. Talán túl komplikáltnak tartja a szeretést.
Aztán jött egy építési vállalkozó, szakmunkásokat toborzott Belgiumba, és Mózes elhatározta, hogy velük tart. A negyvenötödik évében volt akkor. Gent meg Antwerpen elviselhetőbb hely volt, nem olyan zajos és kaotikus, mint Pest. Szépen keresett, a vállalkozó lakást bérelt a munkásainak, elvolt ő is pár évig, csak ne esett volna egyfolytában az eső! Egy idő után azon kapta magát, hogy éjszakánként egyre gyakrabban álmodik az ő jó zsíros fekete földjével. Nem pótolhatta azt semmiféle esztergapad.
– Jöjjön, mutatok valamit magának – mondja. Mózes a kert egyik elkerített részébe visz engem. – Ez az én kísérleti terepem – mutatja büszkén. A magaságyásokban mexikói paradicsomok, akkorák, mint egy-egy nagyobb ököl. Édesek, szaftosak, jut belőlük bőven az intézet konyhájának is.
Sokat bújja az internetet, mert az minden szoba tartozéka, akárcsak a laptop, és kutatja, hogy az egyes terményekhez milyen ásványi vagy egyéb szerves anyagokat tartalmazó föld meg trágya az ideális. Listát csinál a Kisnővéreknek, ők megrendelik, kifizetik, neki meg marad a munka. Meg itt vannak a kecskék is, igaz, semmi értelme a tartásuknak, mert tejet nem adnak, azért hozatták őket, hogy az öregeknek legyen mit simogatni. Ugyan ki más tudná szakszerűen gondozni ezeket az állatokat, mint ő?
– Szereti a nyers paradicsomot? – kérdezem Mózest.
– Nem, én azt nem eszem. De szépek, nem? Megmutatom a palántakeltetőmet is odafenn.
Mózes kikukázott és felvitt a szobájába egy nagy műanyag dobozt, abba szerkesztett egy többféle színű és funkciójú lámpát, ami mindig a megfelelő fényt szolgáltatja, az állandó hőmérsékletet, a páratartalmat is biztosította egy maga eszkábálta kis masinával, és ebben a dobozban próbálja kikeltetni, palántává nevelni a különböző fűszernövénymagokat. Naponta rájuk les, igazgatja a fényt, legalább nincs egyedül, ezek a kis magok vele vannak.
Mert a franciáknak fogalmuk sincs a fűszerekről. A spanyoloknak se. Ő csak tudja, mert miután elege lett a belgiumi esőkből, egy másik brigáddal továbbállt Spanyolországba. Ott már jó volt a klíma, de a kaja borzalmas. Idegen tőle. Aki nem szereti, nem tudja használni a finom, igazi fűszert, ami az étel lelke, az nem lehet jó ember, ez a véleménye. A hat év alatt, amit ott töltött, mindenesetre megtanult spanyolul, mert szakmunkás anélkül nem él meg, de barátnője, élettársa ott se akadt. Illetve mégis: de az már később történt, Barcelonában, ahol végre sikerült bérelnie egy darabka telket. Oda rohant ki mindig munka után meg az összes hétvégén, nagy boldogan, kapálgatni, ültetgetni, de a nő az nem osztotta az örömét, sose tartott vele.
Így aztán minek? Nem kell neki az ilyen asszony. Szakított.
Idővel azért észrevette, hogy mintha fáradni kezdene, gondolta, mi lenne, ha szakmát váltana. Beiratkozott egy taxisképző iskolába, teszteket irt, sok mindent kellett tanulni, vizsgázni folyton, és ez egy kicsit sok volt. Az a sok izgalom. Sose lett belőle taxis. Viszont megismerkedett egy vagány francia buszsofőrnővel, jó barátok lettek, más nem is sülhetett volna ki belőle, mert a nő a lányok iránt vonzódott. Ő csábította át: mit keresel itt Barcelonában, gyere át hozzánk Franciaországba?! Amíg munkát nem találsz, lakhatsz nálam.
Jött is Mózes, de munkát nem talált, a nő meg becsajozott, úgyhogy el kellett költöznie tőle. Akkor csapott le rá az infarktus.
Tavalyelőtt, amikor belépett a 65. évébe, és a nyugdíját intézte, erősen meglepődött azon, mennyi is az. Havonta 320 euró. Majdnem semmi. Megdöbbent, de nem volt nehéz rájönnie, hogy bizony túljártak azon a csavaros székely eszén: a legtöbb vállalkozó munkaadója nem jelentette be annak idején. Persze nem tarthatja meg még ezt az összeget sem, a felét neki is le kell adnia a Kisnővéreknek. Szóval marad havonta 160 euró zsebpénz. Nagyjából elcigizi, elfüstöli. Valamivel jutalmaznia kell magát, nem?
Miért kívánkozna kilépni ebből a házból, ahol tényleg mindent megkap, ami az életben maradáshoz kell? Megmutassa a színháztermet? Ott filmeket is szoktak vetíteni. Még saját kápolnájuk, papjuk is van. Igaz, ő sose jár le se a színházba, se a misékre, nem érdekli, nem is követelik ezt meg a nővérkék, pedig hát mégiscsak vallási rend ez, de neki, megmondja őszintén, más jelent az isten.
Hogy mit? Isten, az maga a mindent-tudás. Minden ki van találva általa. Itt van például a virág: ha hiszem, ha nem, egy növény, mindent lát, hozzá képest mi vakok vagyunk. Érzékeli a fényt, de úgy, ahogy mi soha. Lelke van, vérkeringése. Ő csak felcsipegeti, kitapasztalja azt, ami úgyis megvan, és létezik. És megpróbál kombinációkat találni. Kifundálta, hogy a konyhából elcsórt tálkába sót tesz. Körbeállít babérleveleket, teletölti vízzel, pár csepp alkohollal, tesz hozzá illóolajat, és vár, amíg kikristályosodik. A víz párolog, a sókristályok bevonják a babért, az edényt, mindent, és olyan illatot áraszt az egész, hogy még a legkitartóbb szúnyog is elriad tőle. A szobájába egy szúnyog se repült be még soha. De ehhez rá kellett jönni, hogy a só, az egy igazi generátor. Isten ezt előbb tudta persze.
Azért részt vesz ő szabályos misén is, fenn a szobájában, minden délután hat órától követi a csíkszeredai istentiszteletet az internetről. El nem mulasztaná. Az a csíki pap tud valamit, olyan szépen, olyan okosan beszél. És magyarul, az is fontos. Mert neki az a hazája, ahol magyarul beszélnek.
Most már mennie kell. Mindjárt vacsora, és a vacsoraáldásról nem illik elkésni. Nem tudja, mi lesz ma a kaja. De az biztos, hogy utána rétest eszik.
