– Nagy frankomán maga, András, ugye?
– Az vagyok.
– Úgy beszél franciául, mintha itt született volna.
– Képzelje, ezt néha még a franciákkal is el tudom hitetni, persze csak egy egy darabig.
– Úgy nézem, nagyon szeret ebben a városban élni.
– Montpellier isteni, tipikusan mediterrán hely. Nem túl nagy, nem is pici. XVI-VII. századi az egész történelmi belvárosa, tele kultúrával, zenével, történelemmel. Emellett a tengerhez akár villamossal is ki lehet jutni. Jómagam bringával járok oda. Nem véletlenül esett erre a városra a választásunk még 2010-ben.
– Akkor még volt munkája?
– Akkor és azután még tíz éven át, hogyne. A saját cégünket vittük a feleségemmel, Földes Anitával, itt Franciaországban. Aztán jött a Covid, és összeomlott minden. Még a lakbérünket se tudtuk rendesen fizetni. Totál csőd. De muszáj valahogy továbblépni, kell, hogy legyen az embernek valamiféle víziója. Különben vége. Nekem elhiheti: másfél évig tartó, mély, szürke depresszió után mondom ezt.
– Úgyhogy most vett egy innen 60 kilométerre fekvő vidéki kastélyt. Ez elég szürreálisan cseng a maga státuszában és anyagi helyzetében.
– Pontosítanék: vettük. Az ötlet, az inspiráció meg a felelősség java is az enyém, de végül tizenketten varázsolták össze a vételárat. Óriási terveim vannak vele. Ha az ember nagy bajban van, akkor előre kell menekülni, nem igaz?
– Lehet. De pont egy felújítandó kastélyba?
– Például abba.
*
Derdák András magas, göndör hajú, sportos alkatú férfi. 51 éves. Elképzelhető, hogy a sport tette ilyen eltökéltté, hiszen fiatal korában versenyszerűen vívott, sízett, lovagolt. De lehet, hogy ez nem számít. Az viszont, hogy 1990-ben, 18 évesen, a Fidesz lelkes tagjaként a főváros legfiatalabb önkormányzati képviselője, majd frakcióvezető lett, talán jelzi, hogy tettre és közéleti szerepvállalásra is hajlamos emberről van szó. Harcos, jobbításra kész, idealista srácról, akinek ráadásul az ígérettel teli rendszerváltó idők is kedveztek.
Aztán rögtön jött a Banán. Mármint a klubalapítás. Néhányan, tizen- és huszonévesek, Derdákkal az élen egy hajdani kommunista pártház helyén, szó szerint a semmiből csináltak egy ikonikus intézményt, ami idővel fiatalok tízezreit vonzotta alternatív zenei és sok más műfajú kulturális programjaival, új szellemiségű fesztiváljaival. Az akkor huszonéves Derdák András egyedülálló demokratikus vezetési módszerrel hagyta érvényesülni munkatársait. A brainstorming jelleggel kitalált ötletekből a működőképesnek ítélt elképzeléseket egy 4–5 tagú stáb valósította meg. Nagy alkotóterep volt a Banán, amit az ismert szófordulattal ellentétben nem unt meg senki. De ahogy ő fogalmazza, attól még végig egyfajta szegényház maradt, többnyire fogalmuk se volt, hogyan és miből fogják megcsinálni a következő rendezvényüket, pályázattól pályázatig éltek, ám a vízió annyira erőteljesen dübörgött, hogy az elsőre kivehetetlennek tűnő puzzle-kép végül mindig összeállt valahogy. Néhány évvel később el is nyerték „Az ország legjobb klubja” címet.
A Banán Klub évről évre saját jazz-színpadot állított fel a Sziget Fesztiválon, és voltaképpen a Banán-korszak hozta meg neki a nemzetközi, elsősorban a francia kulturális kapcsolatokat is. Akkortájt évente többször ellátogatott Franciaországba.
Ami a történet két helyszínét illeti, lassan összeérni látszik a dolog, de azért az ember sejti, hogy lesz itt még néhány váratlan kanyar.
*
Délután van, szatyrokkal megpakolva érkezik haza András felesége, Anita ötéves kislányukkal együtt. Eszter már itt született, Montpellier-ben, csacsogva váltogatja a francia és a magyar nyelvet. Azonnal odarohan az apjához, és az ölébe bújik, mint egy kiscica. Aztán a nappaliban megjelenik egy fiatal spanyol lány is, akivel mindegyikük vált egy pár mondatot franciául. Mint kiderül, a lány átmeneti lakó náluk, egy pár hetes nyelvtanfolyam idejére tartózkodik a városban.
– Szerződtünk egy itteni nyelviskolával – meséli András –, egy-egy külföldi diákjuk nálunk lakik és étkezik. Az iskola koncepciója, hogy családi környezetben helyezi el a nyelvtanulóit. Van két hálószobánk, az egyiket ilyenkor átadjuk nekik, mi meg addig egy kicsit összehúzódunk. Ha az embernek nincs rendes jövedelme, muszáj valamit kitalálni. A diákok kedvesek, és színt hoznak a házba, az összeg pedig, amit a nyelviskolától kapunk, kicsit könnyít az életünkön. Például hozzájárul a lakbérünk fedezéséhez, mert az bizony jó sok pénz. Élt már velünk mindenféle nemzetiségű és korú tanuló. Anita mindenkit megkér, hogy tanítson Eszternek néhány szót a saját nyelvén.
– Nem először utal arra, hogy egy ideje munkanélküli, és szűkösen élnek. Említette azt is, hogy csődbe ment a francia cégük. Mivel foglalkozott ez a cég? És hogy történt a dolog?
– Azzal kezdődött, hogy 2005-ben kineveztek a párizsi Magyar Intézet igazgatójának. Kultúrattasé lettem. Vadonatúj közeg volt ez nekem, mármint a diplomata szerep, mégsem idegen: lényegében azonos azzal, amit egész korábbi életemben műveltem, és amit a legszívesebben úgy definiálok: kultúraszervezés vagy kultúraközvetítés. Csak ezúttal más szinten, más jelmezben. Farmer helyett jöhetett az öltöny.
*
Itt egy pici kitérőt kell tennünk, hogy jobban megértsük a dolgokat. Derdák a kiküldetése idején feltehetőleg ugyanazt művelte, mint elődjei, de egészen más stílusban. Mintegy ügynökségként, producerként lépett fel a francia piacon, a magyar kultúrát egyfajta brandként kezelte, amit népszerűsítenie kell. Új magyar tehetségeket vitt ki óriási látogatottságú francia fesztiválokra, a Zene Ünnepe pályázattal 800 művészt ért el, munkatársaival együtt francia nyelvű magyar irodalmi oldalt indított el a világhálón, a nemzetközi gimnáziumban magyar szekció létrehozását kezdeményezte. Kinyittatta a Magyar Intézet korábban a nagyközönség elől elzárt tetőteraszát, és megcsinálta ott a Silent Cinema intézményét. A kint tanuló magyar diákok és a francia ifjúság körében szájról szájra járt a romantikus nyár esti program, vagyis a szabadtéri mozi Párizs tetői felett, ahol fülhallgatóval a fején, borozgatás közepette remek magyar filmeket nézhetett a közönség anélkül, hogy a szomszéd lakókat zavarta volna. A magyar nemzeti ünnepeket olykor a Sorbonne-on, az óriási Saint-Sulpice templomban vagy a párizsi városházán szervezte. Munkatársaival magyar jazz énekeseket hívott a Louvre-ba magyar festmények előtt énekelni, közparkok oldalán szervezett ’56-os fotókiállítást, a rendszerváltás évfordulója alkalmából kollégáival felépített egy kiállítással körbevett 20 méteres vasfüggönyt a szenátus nyilvánosan látogatható kertjében, és Trabant-felvonulást tartott a Champs-Élysées-n.
Talán arra született, hogy kinézzen magának egy teret, és megtöltse azt olyan tartalommal, ami mágnesként vonzza az embereket.
*
De vissza az alaphelyzethez, András befuccsolt cégéhez.
– Öt évig éltünk Párizsban, 2010-ben járt le a mandátumom. A Fidesz-győzelem után biztos voltam benne, hogy Magyarországon nincs sok esélyem arra, hogy megfelelő munkát találjak magamnak. Ugyanis még ’93-ban, 21 éves koromban kiléptem a pártból. Ugyanakkor szakított velük Fodor Gábor, Hegedűs István, Ungár Klára meg még jó páran. Mi már akkor megtapasztaltuk, a Fidesz-elit mennyire csúszik az autokrata vezetés irányába, ellentmondva minden demokratikus alapeszménynek, amit néhány évvel korábban együtt álmodtunk meg.
Hatalmas törés volt ez számunkra, ezért más útra léptünk, és ezzel mint «árulók», rákerültünk a feketelistájukra. A mai napig is ott vagyunk.
Szóval 2010-ben jórészt praktikus és egzisztenciális okokból úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy maradunk, bár már akkor tudtuk, hogy nem Párizsban szeretnénk folytatni franciaországi életünket, hanem valahol délen, egy kisebb, olcsóbb helyen. Ezzel egy időben jött egy felkérés. Mintha a régi világom kezdene újra integetni nekem: szervezzek a Szigetre meg a Balaton Soundra francia fesztiválozókat. Szűz terület, óriási falatnak bizonyult, ezért rögtön az elején csináltunk rá egy céget, hat alkalmazottal, Anita – aki kommunikációs szakember – is aktívan beszállt. Komplett csomagot kínáltunk: reklámot, utazásszervezést, szállást, belépőket, programokat, francia újságírókat delegáltunk, partnerségeket építettünk, a marketing is a mi dolgunk volt. Ez tizenegy éven át zajlott, az utolsó időkben már 80 ezer francia fiatalt vittünk a Szigetre. Mivel az ilyesfajta munka nem teljesen helyhez kötött, közben afféle kétlaki családként jöttünk-mentünk Pest és Montpellier között. Fél év itt, fél év ott. Aztán beütött a Covid, és két évre bezárt Európa egyik legnagyobb nyári fesztiválja is. Nem tudtunk tovább várni, le kellett húznunk a rolót, kénytelenek voltunk elküldeni az alkalmazottakat. Vége lett az egésznek. Ahogy a mi egzisztenciánknak is. Mintha elvágták volna.
Bár a francia államnak köszönhetően minden ottani Covid-sújtotta cég alkalmazottja, köztük András felesége is, még jó darabig kapta a fizetése 80 százalékát, ez csak az alkalmazotti státuszra vonatkozott, az ügyvezető igazgatókra nem. Így a család rendszeres jövedelmét Anita munkanélkülije jelentette. Ezen kívül kaptak még az államtól néhány ezer eurót az infrastruktúra fenntartására, hátha egyszer újra életre kel a vállalkozás. De nem így történt.
Ekkor jött a kastély ötlete. Vagy legalábbis egy óriási vidéki házé, ami lakhatást is nyújt a családjának, egyben munkahely és közösségi tér is. Mellesleg képes megtermelni annyit, hogy élni tudjanak belőle. Mondjuk úgy, hogy az egyik szárnyából egy 5–6 szobás vendégházat is ki lehet alakítani, ahová fizető vendégek jönnek. Ez a kombináció kavargott és kavarog most is a fejében.
A Cévennes vidéke gyönyörű, vadregényes, legalább annyira, mint a szomszédos Provence, csak nincs annyira felkapva. Régi kúria, kastély is akad benne eladó. Öt-hatszázezer eurónál kezdődnek az árak, és mennek fel, a csillagos égig.
Derdák András mintha újra életre kelt volna. Hiszen arrafelé készült indulni, ahol mindig is otthonosan mozgott. És elkezdődött élete legnagyobb puzzle-játéka.
Első körben olyan barátaival, ismerőseivel vette fel a kapcsolatot, akikről tudta, hogy van pénzük. Érdekes módon ők nem mutattak érdeklődést, nem is igazán értették, mit akar. Gondolt arra is, hogy egyfajta modern kommuna mintájára működtethetne egy ilyen helyet, tehát a befektetők tartósan ott is élnének a jövendőbeli házban. Ez se jött össze. Közben rendületlenül járta a vidéket, keresett legalább 500-600 négyzetméteres ingatlanokat. Egy év telt így el, amíg egyszer csak úgy érezte: megvan! A ház négyszáz éves kastélyszerű kúria, egy méter vastag falakkal, oszlopokkal, dekoratív lépcsősorral, a parkja közvetlen szomszédságában duruzsol a Hérault folyó. A tulaj egy francia asszony volt, még az azóta elhunyt férjével vette a házat. Régóta árulta, sokan nézték meg, az 1500 fős falu legnagyobb, legszebb épületéről van szó. A néni több ízben is meggondolta magát, azt mondta, mégse adja el, ezalatt elfogyasztottak két ingatlanost, de végül vevő és eladó nagy nehezen egymás tenyerébe csapott, és a hetekben András átvehette a kulcsokat.
Ehhez persze az kellett, hogy megszülessen az anyagi fedezet. Mert közben András mégis meggyőzött egy csomó embert, amíg végül egy 12 családból, illetve cégből álló csoport hivatalosan is részvénytársasággá alakult. Nem feltétlenül tehetős emberek, mindegyiküknek más-más a motivációja, különböző összegekkel szálltak be, de mind bíznak abban, hogy András ötlete működni fog, és idővel megtérül a befektetésük. Addig meg lehet odajárni nyaralni, vagy onnan távmunkát végezni, vagy bázisul használni egy dél-franciaországi túrához. Már ha egyszer sikerül rendbe hozni ezt a patinás, de persze avítt épületet.
– Kialakult már, hogy konkrétan mit csinálna ebben a házban, miféle élettel töltené meg?
– Még gomolyog a fejemben a dolog. Először is sűrűn ki fogok járni a helyszínre: az álmok megvalósításához fontos a fizikai tér, a helyiségek, a folyosók elrendezése előbb-utóbb megsúgja az embernek, hogy mire lesznek alkalmasak. Anno így kezdtük el a Banán Klubot is. Lehet benne bármi: kávézó, fesztivál, workshop, konferenciaterem, varró- vagy képzőművészeti kör, idegenforgalmi központ, kiállítótermek, lehetnek gyerekprogramok vagy akár a helyi gazdakör találkozóinak helyszíne, majd kialakul. A vendégház funkció az egyetlen biztos: igényes apartmanokat szeretnék kialakítani meg egy nagy közös hálótermet is a kispénzű turisták számára. Az ökoturizmus már most is nagyon megy ezen a vidéken. A gazdasági alapokat nem szabad a kultúrára bízni, az egy másik érték. Nagyon jóba lettem a falucska polgármesterével meg az összes lakójával is, persze villámgyorsan hírünk ment ezen a picike helyen. Például a helyi étteremben a tulaj első ebédünk alkalmával a Himnusszal köszöntött minket. Majd mindenki felállt és elénekeltek néhány taktust a Marseillaise-ből is. Nagyszerű érzés, hogy ekkora szeretettel fogadnak, és mindenki örül nekünk. Vagyis annak, hogy éppen mi vásároltuk meg ezt az épületet, és valamit akarunk belőle csinálni, ami biztosan a falu javára is szolgál.
– Ez egy régi, korszerűtlen épület, amihez talán száz éve hozzá se nyúltak hozzá. Hogy kerül pénz a felújítására?
– A kirakós játékban itt egyelőre komoly lyuk tátong. Miután félmillió euróért megvásároltuk az ingatlant, nem sok maradt az összeadott összegből. Megjegyzem, manapság ezért a pénzért talán Szentendrén lehet egy közepes házat kapni. Vagy egy balatoni nyaralót. A korszerűsítés is cirka ugyanennyibe kerül majd. Tehát hiányzik még hozzá minimum 300–400 ezer eurónk. Csak banki hitelben tudunk gondolkodni. Pechünkre a francia bankok már nem adnak 1 százalékos kamatozású kölcsönt. Ez nemrégiben még rutinszerűen ment, de épp kicsúsztunk a lehetőségből. Némelyik pénzintézet be is zárta a hitelező osztályát. Már legalább a huszadik bank ajtaján kopogtatok, de azért bizakodó vagyok. Nemrégiben találtam egy bankár srácot, aki itt született, elfogult a környék iránt, szóval talán pislákol valami remény. Nem szabad türelmetlennek lennem. A befektetőink se azok, a lényeg, hogy a víziónknak már megvannak a keretei. És ha nem most, akkor majd két hét múlva biztosan megtalálom a puzzle odaillő darabkáját. Amúgy pedig nagyon számítok az önkéntes munkára. A befektetők, azok barátai, családtagjai, akik már most nyártól idelátogatnak, meg persze az én itteni és otthoni barátaim – velem együtt – kezükbe veszik a pemzlit vagy a fúrót, a kalapácsot, mert egyelőre alapjáraton kell lakhatóvá tenni ezt a teret.
De a Derdák családnak addig is élni, pontosabban megélni kell. A tartalékaik az elmúlt két évben elfogytak. Ami fixen a büdzséjükben marad, az Anita munkanélküli járuléka, az alkalmi, nyelviskolás vendégek meg a kiadott budapesti lakásuk bére. Olcsó arab piacon vásárolnak, és már az is meggondolandó, hogy hármasban hazautazzanak Pestre.
– Kerestem én már sok pénzt is életemben – meséli András –, amikor tényleg semminek nem kellett megnéznem az árát a boltban. De meggyőződésem, hogy az igazi szegénység nem feltétlenül a pénztelenségről szól. Hanem inkább a hozzáférés hiányát jelenti. Hogy rá tudsz-e keresni dolgokra, okosan, logikusan bánsz-e a lehetőségekkel, hogy megismerni és aztán értelmezni tudd az információkat meg a szabályokat, és képes legyél alkalmazni is őket. Mi például, amikor legutóbb Pestre látogattunk, ahol jelenleg nincs lakhatásunk, a számunkra megfizethetetlen szálloda helyett arra az időre egy vadidegen magyar család otthonában laktunk, ingyen. Előtte felmentem a netre, láttam, hogy létezik egy otthoncsere program, nem könnyen ugyan, de rátaláltam egy nagyon jófej magyar családra, amelyik éppen abban a két hétben a mi otthonunkat foglalta el Montpellier-ben.
Derdák András ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik a rendszerváltás eufóriájában joggal hihette, hogy Magyarország hamarosan olyan lesz, mint a többi nyugat-európai ország. 18 éve tartó franciaországi élete jó részében minden egyes napját a magyar sajtó olvasásával kezdte. Már nem teszi ezt ilyen rutinszerűen. Amikor hazalátogat, azt tapasztalja, hogy egyre rosszkedvűbbek és agresszívebbek az emberek.
– Ma már úgy gondolom, Kelet-Európa talán soha nem lesz képes a Nyugat része lenni. Objektív, történelmi-társadalompszichológiai okokból nem. Erre Bergenben, a norvégiai Hanza-városban járva jöttem rá. Tudjuk, mi volt a Hanza-szövetség hajdanán. Nagyon erős, befolyásos és szuverén nemzetközi, kereskedelmi társulás volt, főleg Észak-Európában, mégpedig 500 éven keresztül.
Az volt az élményük, hogy több nyelven is lehet együtt dolgozni, más kultúrákat is el lehet fogadni, és a kézfogás szent. Keleten ezzel ellentétben, hagyományosan nem a kézfogáskultúra dívik, a szövetség se ugyanazt jelenti, nálunk hatalomkultúra van. A végtelenül rugalmas alkalmazkodás, odasimulás minden aktuális hatalomhoz.
– Lehangoló, amit mond. Valamit talán mégis hátrahagyott, ha nem is örökre…
– A családomat. A legfontosabb gyerekkori barátaimat. Amit ebben az életkorban, egy új közegben lehetetlen reprodukálni. Ez a kultúrával is összefügg. Otthon félmondat is elég, amit a másik simán befejez. Otthon van kollektív emlékezet, itt számomra nincs. Nem itt voltam kamasz, nem tudom a rockzenekarok nevét, nem ismerem és nem is mindig értem a vicceket, nem itt néztem mesefilmeket, és ezért magyarázkodnom kell. Hiába beszélek jól franciául, sose leszek francia. Úgyhogy van ám ennek az egésznek ára.
