„Amikor megismertem, nem volt lába.”

Riportunk első hősére, Pali boncmesterre mondja ezt a felesége, Tündi.

A berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórház Patológiai Osztálya által szervezett huszadik, kétnapos Országos Boncmesteri és Asszisztensi Találkozón, az OBAT-on vagyunk. Ez az a rendezvény, amelynek programfüzetében mások mellett a „komplett bonctermi és halotthűtő felújítások, bonctermi berendezések, terem és cellás hűtők” forgalmazója, valamint a Mennyei Temetkezés nevű kegyeleti cég hirdet.

Švejki.

A lelábatlanozott Pál egy vidéki kórház boncmestere; főállásban testeket szed szét, munkaidőn túl pedig testet épít, a sajátját.

Az asszony megjegyzése arra vonatkozott, hogy hét-nyolc éve, amikor megismerkedtek, Pál még a hasra, karra, mellre, hátra koncentrált, az alsó végtagjait hanyagolta – ezt interpretálta úgy kissé elnagyoltan a szintén testépítő Tündi, hogy „Palinak nem volt lába”. De ma már van neki, ugyanis a nej combilag és vádliilag is kézbe vette urát, aki ma már 280 kilóval guggol.

Az még Paliból is több mint két és fél.

Mielőtt tovább lépnénk, és belefeledkeznénk a boncvilágba, tennünk kell egy kanyart: riportunkat megjelenés előtt megmutattuk mind a négy főszereplőnek, mindannyian köszönték és leokézták a kéziratot, ám közülük ketten az utolsó pillanatban közölték, hogy mégsem járulnak hozzá a publikáláshoz. Minthogy jelentős közérdek nem fűződik bemutatásukhoz, ahogyan e kontextusban közszereplőknek sem mondhatók, a cikkben kettejük nevét megváltoztatjuk, vagyis Pali a valóságban nem Pali, és majd alább Korner doki nem Korner doki; mi több, a visszakozó urak fotóját sem mutatjuk; a többi szereplő viszont, aki nem tiltott le semmit, természetesen a cikkben is megőrizte nevét, arcát, munkahelyét, beosztását. (Hogy magáról az eljárásról mit tudunk és mit gondolunk, egy külön jegyzetben tesszük közzé.)

Na, hát akkor folytassuk Palival. Aki negyvenes fickó, falun nőtt fel. Az olajszagtól hányt, a vértől viszont nem félt, így a kortársaival ellentétben nem ipariba ment, hanem egészségügyibe. A szakközép után ápolónak jelentkezett egy vidéki belgyógyászatra, „infúziót kötöttem be, pelenkáztam”. Egy év múltán igazolt át boncsegédnek a patológiára, „az fogott meg, hogy nem három-, hanem csak egyműszakban kell dolgozni”. Új kollégái leficsúrozták, próbálták elüldözni, „naponta háromszor mosatták fel velem a bonctermet, vidéki hullaházban rég rothadó halotthoz kesztyű és kötény nélkül küldtek boncolni, de mindent megoldottam, és bebizonyítottam, nem vagyok ficsúr”.

Tanfolyamokat végzett, „mindet jelessel, az anatómiát különösen vágom, egyszer még az Egészségügyi Közlönyben is megjelent a nevem”: mester lett, boncmester.

Boncoláson a patológus a főnök, ő az orvos, ő irányít, ő darálja diktafonra, amit lát, csontfűrészt nem fog kézbe, csak szikét, azzal is kizárólag az elébe helyezett szervekhez nyúl. Az izzadós munka a boncmesteré, aki az utasítások szerint vág, kivesz, betesz, összevarr, mosdat, öltöztet. „De a betegségeket is tudom. Huszonöt év után olyan vagyok, mint egy öreg autószerelő szaki, csak én nem az olajfoltokból azonosítom be a hibát, hanem például abból, hogy ha lila a páciens feje, az tüdőembólia.”

Pali két lábbal áll a földön (mert igenis van neki), ok-okozatokban látja a világot: hogy például vérrögből embólia lesz, sok edzésből nagy izom, rengeteg edzésből hatalmas izom, rengeteg edzésből és teljesítményfokozóból pedig díjnyertes izom.

Tizennyolc éves korára az átlagmagasságához egészen szerény korpusz tartozott, értsd, kockahasú, ám kákabélű gizda volt. Húsz évvel később viszont már jóval mázsa fölé ugrott a szobamérleg mutatója, amikor páli test nehezedett reá. Akkoriban fekvenyomásban utazott, a súlycsoportjában országos bajnokságot nyert, „viszont úgy néztem ki, mint egy malac, az a sport egész más izomminőséget kíván, simán belefért a pocakosság, de úgy voltam vele, mindegy, mit csinálsz, csak tűnj ki”.

A kitűnés magasabb fokát a testépítés és a sarkos tudatosság hozta el.

Pál heti hatszor edz, tréningenként egy óra kardió a taposógépen, aztán másfélóra súlyzózás – ez adja popejség első harmadát. A második harmad a kaja, „diétázom, ami nem koplalás, nem fogyókúra, de megnézem, mit eszem, cukor és alkohol nuku, a hús csirke, paszta kizárólag rizstésztából, süti zablisztből”. A harmadik harmad pedig a pihenés, az alvás, „anélkül minden hiába”.

És van egy negyedik harmad is: az imént emlegetett teljesítményfokozó.

„Egy idő után az edzés kevés ahhoz, hogy átléphesd a határaidat. Persze ésszel kell csinálni. Személyre szabottan, ellenőrzött, minőségi szert használva, orvosi kontrollal kicsi a rizikó. Bajba azok a húszéves titánok kerülnek, akiknek bár épp elég lenne a maguk csúcson lévő tesztoszterontermelése, mégis minden szart magukba tolnak, és pikk-pakk agyonvágják a májukat, a veséjüket, a vérnyomásukat, a pulzusukat, a hormonháztartásukat. Ha meg szólok nekik, hogy srácok, nem véletlenül hullott ám ki a hajatok, elzavarnak a francba, hogy majd ők tudják. Nem értik, hogy egykettőre a késem alá kerülhetnek. Sztoriznak egymás között, hogy az esti buli előtt lenyelnek egy pörgetőt, tánc, pia, felszedik az aznapi csajt, hazaviszik, de a speedtől nem áll a cerka, bekapnak egy Kemagrát, az olyan, mint a Viagra, csak jobb, lerendezik a nőt, akkor meg nem sikerül elaludni, arra bevesznek egy-két Rivotrilt, és snitt. Reggel irány a meló, aztán edzés, koksz, este megint buli, speed, Kemagra, Rivotril, és így tovább a végtelenségig. Tréningben is fogalmatlanok. Én be se viszem a mobilomat, hiszen a tökéletes mozdulatokra koncentrálok, ezek meg minden sorozat után szelfiznek, de a gyakorlatokban pontatlanok, aztán pár év alatt elfogy a térdük, lépni nem tudnak, és én, a vénember guggolásban agyonverem őket.”

Az ok-okozati világképből fakad, hogy Pali nem hisz.

Se Jóistenben, se túlvilágban, se abban, hogy a halálunk után kutyaként, medveként vagy hangyaként visszatérünk a Földre. Egyetlen dologban hiszek, a sorsban, az egyensúlyban, abban, hogy amit adok, azt kapom. Ha bántalak, mástól visszakapom, ha kedves vagyok veled, hozzám is kedvesség áramlik vissza.

(Vitatkozhatnánk, hogy a Jóistent nevezhetjük Sorsnak is, de hát ki merne kötözködni egy boncnokkal; jó, jó, mire a keze alá kerülsz, már semmi se fáj, de azért csak nem mindegy, hogy mit vág föl és le és ki rajtad, rólad, belőled lelked távoztával egy idegen óriás.)

Az adok-kapok jegyében Pali úgy autózik, hogy a pirosnál ad egy ezrest a kéregetőnek. Minden pirosnál, minden kéregetőnek egy ezrest.

Mondjuk akkora kocsiból, amivel ő jár, bénán is nézne ki, ha érmét ejtene a fedéltelenek kezibe. Pali értelmezhetetlen méretű, erejű, pompájú vadállatot hajt: egy 3,6 literes, 320 lőerős, V6-os Porschét. Elvisz minket egy körre, hát, Farkas Berci óta magyar ember arca úgy el nem torzult, mint a miénk, ráadásul mi nem Bajkonurig, csupán Berettyóig utaztunk az extrém gyorsulásért és félszért.

De bármennyire is elkápráztatódunk, csak megkérdezzük: a boncmesteri fizuból hogy a túróba’ telik erre a szörnyetegre?

Nos, abból nem telne, ugyanis huszonsok év egészségügyi munkaviszony után Pali nettója 232 ezer forint. Ami nevetséges, drámai bér. Viszont van mellékes. Egészen 2001-ig az elhunytak hozzátartozói csúsztattak hálapénzt vagy micsodát a kötényzsebbe (mit is remélve?), ekképpen tetézve kölcsönös megalázódással a lelki fájdalmukat. Ám lehetőség nyílt tisztítani az üzletet: Pál és patológus főnöke kórházi jóváhagyással kiszervezte vállalkozásba a hűtést és a mosdatás-öltöztetést. Azóta nyilvános a tarifa (hűtés bő harmincezer, előkészítés huszonezer), feszengés nincs, számla van.

Vadiúj Porschéhoz persze így is karcsú lenne a jövedelem, de ez a kupé korosan és jutányosan került Palihoz, aki az első perctől polírozza acélszerelmét, jobban óvja, mint a boncfelszerelését. „Nyolcezer kilométerenként olajcsere, és sztrádán se gyilkolom, gurulok százhússzal, a fogyasztás olyankor csupán kilenc liter. Élvezem az utazást, a tájat, Tündi társaságát. Luxusnak látszik, de nem az.”

Pali tehát főállásban boncol, vállalkozásban hűt, mosdat és öltöztet, mindezen felül pedig még lemezlovas is: bulikat vezényel, fesztiválokon osztja a ritmust.

Természetesen ezen a berettyóújfalui összejövetelen is ő az esti eszem-iszom egyik zeneszolgáltatója.

Azért csak az egyik, mert a résztvevők között akad még egy mixelő boncmester: Rácz Sándor a karcagi patológiáról.

Sándor idén tölti az ötvenet. Szerszámkészítőnek tanult, de ő sem vágyott az iparba, inkább felvonatozott Pestre börtönőrnek. Hogy miért? „Mert a sitten jó idő van télen-nyáron, vár a Kozma tizenhárom.”

Három évig smasszerkodott, de amikor egy lány képében foglyul ejtette (lebilincselte) a szerelem (és a házasság), hazaköltözött kisvárosába. Az asszony ápolónő, az urának is szerzett állást a kórházban, a patológián. Sándor nem bánta, már hatévesen látott halottat, „a szomszéd bácsit felakasztva, nem hatott meg, gyerekfejjel is egyértelmű volt, hogy az a test már nem az az ember, akit ismertem”.

Szóval a halál hidegen hagyja. Az agónia viszont megviseli. „Ápolóként látni, ahogy a betegből elszáll az élet, az durva, ahhoz nem vagyok elég kemény.” A holttest viszont számára csupán munkadarab. És néha történet. Sose feledi azt a testet, melyet gömbvillám égetett át.

Itt be, ott ki. Csak a két égésnyom. Haláli halálsztorik vannak. Bekerült elém egy férfi, rákkal diagnosztizálták, nem kért a szenvedésből, inkább fejbe lőtte magát, és a boncasztalomon derült ki, hogy téves volt a diagnózis. Nem szabad kapkodni.

Vezérelve a precizitás. „Én és a kolléganőm a lehető legalaposabban boncolunk, tisztességesen meghúzzuk a cérnát, odafigyelünk a tisztaságra, nálunk egyetlen apró vérfolt sem maradhat a testen. És korrektül felöltöztetjük az összes elhunytat, mindenkit abba, amit hoznak neki, előkészítettem én gazdag embert, akihez egy szál lepedőt adtak, és szegényt is, akihez még nagykabát is járt.”

Sándor dömpingben boncol. „A karcagi kórház kicsi, nincs saját patológusunk, szegedi vállalkozó orvos jár ki heti egyszer. Hajnali háromkor kezdünk, reggel hétre megvagyunk a húsz-huszonöt halottal, de azért nincs ám mindenki boncolva, bele se férne az időbe. A doktor úr ugrik az autóba, hogy nyolcra beérjen a munkahelyére, én meg intézem szépen többit, az én dolgom a vegyszerek szétöntése, mozgatása, a halottkiadás, a hozzátartozói tájékoztatás, a gyászreakciókezelés.”

Sanyi táncban se rossz. A diszkós vizsgát huszonhárom évesen tette le, akkortól keveri bulik alá a zenét.

Plusz kölökkora óta trombitál. Mindig is vágyott egy családi bandára, aztán hogy három lánya született, létrejött a kvintett: a legnagyobb gyerek szintizik, a két kisebb hegedül, apa fúj, anya áriázik. „A Covid alatt teljesen bekattantam, vettem egy vadiúj trombitát, minden áldott reggel azzal keltettem a családot, és egytől egyig szemvillanás alatt ugrottak ki az asztráltestükből.”

Sanyi a faviccek mamutfenyője, komolyan; az oviban tutira tüzelő volt a jele, Reccs a beceneve. Odahaza annak idején már a bölcsis gyerek is azt felelte, amikor a szomszéd érdeklődött, hogy „hol van apukátok?”, hogy „boncizik”. Vagyis Sanyi lényegében egy élő Hahota – ami előtt a magunkfajta, Nagy Bandón, Markos–Nádason, Maksa Híradón és (bocs) Boncz Gézán felnőtt lakótelepi versenyző térdre borul. Ráadásul abszurdban és feketehumorban is otthonosan mozog Sanyi, értsd, egy igazi vicces ember.

Felkészültek a bizonyításra? (Mindenki befújta magát Fa dezodorral? És van a kezük ügyében Fa testápoló, vagyis bézbólütő?)

„A múltkor becsengetett két hölgy, hogy bibliai témájú beszélgetésük volna velem a feltámadásról, mondtam nekik, hogy én boncmester vagyok, évi ezer halott fordul meg a kezem alatt, szorozzuk ezt föl huszonévvel, az elég sok, és nem lennék túl boldog, ha egyszerre mind beállítana.”

Jöhet még?

Beszéltük az asszonnyal, ha egyszer feldobom a talpam, hamvasztasson el… Másnap jött, hogy keddre szerzett időpontot.

Még?

„Azzal talált meg egy természetgyógyász, hogy hideg aurát lát rajtam, de tizenötezer forintért leszedi. Mondtam, ne fáradjon, hajnalban boncolok, attól rám fagy másik két tucat jeges burok.”

Egy levegővel darálja: „Két hulla úszik a folyón. Mi az? Holtverseny!… És azt ismered, hogy ha feldobod, vénember, és nem esik le? Na, mi az? Jóska bácsi megfogta az Isten lábát… Mi hajtja Hamupipőke tökből készült hintaját? Tökmagfúzió!… Mi az a zabigyerek? Takarmánynövénytáblában létesített utód, lásd Zabszem Jankó és Kukorica Jancsi… Mi az idegdúc? Hibbant galambok szanatóriuma… Három paradicsom közül melyik a politikus? A legrohadtabb!… Mi a különbség abban, ha az ember az elsőről vagy a tizedikről zuhan ki? Ha az elsőről, akkor az úgy hangzik, hogy püff-áááá, ha a tizedikről, akkor meg úgy, hogy áááá-püff.”

És ezt bármeddig.

Agya szivacs. „A konfirmálásomon kihúztam a Heidelbergi Káté 21-es pontját. Mi az igaz hit? Nemcsak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot, megigazulást és életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.”

Szóba kerül a Galaxis útikalauz stopposoknak. Belekezd. Mármint a regénybe. Séróból. Hadarva, mint valami gyors esti imát, recitativót. „Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap. Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.” Imádja.

Kiváltképp foglalkoztatja a mű azon szakasza, melyben a fehérköpenyes orvosok úgy hiszik, ők kísérleteznek a fehéregereken, miközben valójában a fehéregerek kísérleteznek a fehérköpenyes orvosokon. „Lehet benne valami.”

Említettük, hogy Sándort a halál hidegen hagyja, az agónia viszont megviseli, mármint más halála, más agóniája. De a sajátját elmúlását se lihegi túl. „Ha menni kell, megyek. Csak ne szenvedjek. Addig is igyekszem úgy élni, mint a szamurájok: bármily váratlanul, netán bármennyire korán jön is el a vég, legyen kerek a földi pályafutásom, ne maradjon túl sok kérdőjel utánam, holtomban ne terheljem a családomat.”

A kerek földi pályafutás ma esti cikkelye a közös DJ-asztal mögött materializálódik: balra Pali, jobbján Sanyi, fél órán át az egyik, aztán a másik mixel, és csere, az épp inaktív dekkol.

Éles a kontraszt. Sanyi hüvelyke a szórakozni vágyók ütőerén nyugszik, hitvallása, hogy táncparkettre nem való kultúrmisszió, „nem magamnak játszom, hanem a közönségnek”, így aztán Induljon a banzáj, Bella ciao, Napfény járja át a szívem újra, Cheri, cheri lady, Mire vársz, új Babylon épül.

Pali egész más, ő a house muzsika evangélistája (doktor House!, újfent bocs), amit ád, az a tüc-tüc, a pörgős négynegyed, a gyomrot garatig lifteztető mechanikus lüktetés.

De most még Sanyié a terep. A sarokban sörhűtő világít zölden, az asztalokon hegyekben a francia sali, a fasírt, a sült csirkecomb, a rántott husi és a lakodalmas süti, a placcon az István a király Koppány-szólójára turullal tetovált félmeztelen szentesi boncmester hoz tűzbe decens radiológiai asszisztens asszonyokat, lányokat, és ölelkezik férfiasan hódmezővásárhelyi copfos kollégájával, mi pedig két Dreher után ordas közhelyet jegyezünk föl, mégpedig: tök mindegy, hogy gimnazisták, osztálytalálkozósok, nyugdíjas klubosok, vőfélyek, honfitársak, szurkolók, családtagok, kiszesek, cserkészek vagy fideszesek, sírásók, állatgondozók, csemegepultosok, fürdővendégek, tanárok vagy épp boncnokok közé keveredünk, mindegy, hogy ilyen zene szól, vagy olyan zene, himnusz vagy hajrá magyarok, hogy sok a pia vagy rengeteg, az eggyé válás mindig, mindenütt felemel.

És ekkor a bonctalálkozó éjfélén felhangzik az, hogy „zöld csillag kihunyt az égen, a csónak partot ért”, ami begyújtja elménkben az összes giccsrakétát, de mielőtt visszakönnyeznénk a kezünkben szorongatott palackba sörfogyasztásunk számottevő százalékát, Pali, aki eddig Tündi kezét simogatta elhivatottan, felpattan, és egy „na, most én jövök”-kel puccsolja a patinát.

Tüc, tüc, tüc-tüc-tüc-tüc-tü-tüc-tüc.

Palira komoly egzisztencia, de nála is van feljebb: Korner doktor, aki szintén egy vidéki patológián dolgozik, orvos, és ő sem hétköznapi arc.

Hatvan fölött is príma hosszútávfutó, és még prímább volt: eredetileg felsoroltuk itt az eredményeit, de aztán kihúztuk, legyen elég annyi, hogy kocogóként leesett az állunk (szerencsére nem Korner doktor gumikesztyűs kezibe, egyelőre).

Korner munkáscsalád sarja, szülei tanárképzőre, esetleg testnevelési főiskolára szánták a jó eszű, sportos kölköt, de valahogy az orvosi egyetem került a jelentkezési lapra, Imi meg az orvosira. Ötödévben előszerződést kapott egy nagyvárosi kórház pszichiátriájától, mondván, jók az antennái, vasból az idegei, helyén a szíve, az erkölcse, szóval príma lélekgyógyász alapanyag. „De az utolsó pillanatban elcsábított a patológia azzal, hogy ott nincs ügyelet, magam osztom be az időmet, és bármennyit edzhetek.”

Kipróbálta magát pár holttestes helyen, mígnem bő három évtizede kikötött abban a vidéki kórházban, ahol a mai napig boncol, citológiázik.

Ő meséli nekünk, hogy az OBAT-ot a kitalálói egyszeri bulinak szánták 2001-ben, de olyan sikert aratott, hogy a mostani immár a huszadik kör, csupán a három covidos évben maradt el a rendezvény.

Mi több, a bonctalálkozókon barátságok, szerelmek szövődtek, frigyek köttettek, sőt a közelmúltban OBAT-bébi is született.

Ami pedig a szakmai pakk: kétszer félnapon előadnak és előadást hallgatnak az úgy százfőnyi boncbrigád (patológusok és boncmesterek és boncsegédek és citológiai-, valamint szövettani asszisztensek) tagjai, mindért pont jár, és a pontok elszámolhatóak a kötelező szakmai továbbképzés építőkockáiként.

Az idei kurzust mi is végig ültük, minek köszönhetően kettes alára simán levizsgáznánk mind boncolástörténetből, mind boncolási érdekességek tantárgyból. Alább néhány előadói mondat, gondolat a szemináriumi jegyzeteinkből:

• először is a kedvencünk: „sehol sincs kórházból a kerítés”,
• aztán egy szervi rivalizálás: „a mondás szerint a szem a lélek tükre, de ez nem igaz, mert a lélek tükre a máj, az aztán a boncasztalon mindent elárul rólunk”,
• majd egy esztétikai megállapításban oldódó iránymutatás: „a koponyanyitásnál tilos belefűrészelni az agyba… vagy legalábbis nem szép”,
• ugyanennek margójára: „az agy megérdemli, hogy mielőtt kivesszük, lemossuk neki a boncasztalt”,
• maradva az ízléstannál: „Szegeden kifejezetten hívogató a boncterem”,
• a humánerőforrás megújulásáról: „a boncmesteri karral való találkozások azt mutatják, hogy a régi, rosszemlékű, iszákos boncmester karaktere eltűnt a magyar patológiából, és immár egyenes tekintetű, erős karú, erős kézfogású emberekkel találkozni, akik büszkék a munkaterületükre”,
• a technikai fejlődésről: „a modern boncasztal egyben informatikai munkaállás”,
• a boncolás jelentőségéről: „sokan úgy vélik, boncolni nem fontos, hiszen a halotton segíteni már úgysem lehet, csakhogy a boncolás nemcsak az utolsó, hanem egyben a legalaposabb orvosi vizsgálat is, hiszen a testet felnyitva bármit megnézhetünk, felvághatunk, mintát vehetünk belőle, és kiderül, a páciensen előttünk dolgozó kollégák mit gondoltak helyesen, s miben tévedtek; mindezen információk segítséget nyújtanak abban, hogy a későbbi betegeket pontosabban diagnosztizálja és hatékonyabban gyógyítsa az orvostudomány”,
• helyünkről a boncvilágban: „nyugaton elkövetődik az a jogszabályi hiba, hogy nem szakmai kérdés a boncolások eldöntése, hanem privát ügy”, vagyis a patológus kizárólag hozzátartozói engedéllyel nyúlhat hozzá a halottakhoz, így „a korboncolások száma drámaian csökken”, a szakma információkat veszít; ezzel szemben Magyarországon „több évszázados, a barokk korból megörökölt orvosi hagyományunk, hogy rutinszerűen korboncolunk”, s erre a hagyományra vigyázni kell, hiszen „ha egyszer kidobjuk a post mortem diagnosztikát, azt a társadalmi ellenállás miatt visszahozni szinte lehetetlen”; így is gyakori, hogy „jön a hozzátartozó, hogy ő aztán nem egyezik bele a boncolásba, amire azt tudom mondani, hogy ágálhat, de míg a patológus nem nyomja rá a papírra a pecsétet, addig nincs temetés, és ez általában elég erős érv”,
• viszont a nyugat jóval előrébb tart technikában, ott már az a rutin, hogy boncolás helyett CT-felvétel készül a holttestről; például Sydneyben az évi ötezer halott mindegyikét „áttolják a patológiai CT-n, amivel rengeteg pénzt spórolnak, ugyanis ott egy boncolás ára ötezer ausztrál dollár, szemben a CT nyolcszáz dolláros költségével”; nálunk viszont az élőmunka az olcsóbb; CT magyar patológián sincs, az egyetlen bonctermi képalkotó berendezés egy 1971-es gyártmányú röntgengép; az egyik kiskórház főpatológusa meséli, hogy „egyszer majdnem összepályáztam egy ősrégi, használt CT-t, de mikor utánaszámoltam, hogy ha be se kapcsolom, már az havi egymillió forint költség, amit képtelenség előteremteni, inkább hagytam a fenébe az egészet”,
• csakhogy bűncselekmények áldozatai esetén olykor nincs alternatívája a CT-nek, „például a törött nyakcsigolyáját nem fogom felfedezni hagyományos boncolással, hiszen nem csontozzuk ki a beteget”, ilyenkor „szívességi CT-használatra nyílhat lehetőség”, de csak stikában, mert „lenne tüntetés, ha megtudná az élő beteg, hogy az éj leple alatt milyen zsákokat loptak be reneszánsz módon ahhoz a géphez, amire ő másnap felfekszik”, azon pedig pláne „kitörne a parasztgyalázat, hogy mi az, hogy a halottat CT-zik, miközben az élőnek hónapokig kell sorba állnia”,
• maradva a bűnügyeknél: az ismeretlen személyazonosságú holttestekből vett DNS-ek nemzetközi adatbázisba kerülnek, és az új mintákat a rendszer négyóránként összeveti a régi adatokkal,
• az eltűntek után nyomozó rendőrök olykor drámai körülmények között lelnek embermaradványokat: egy elégetett feleség után „néhány töpörtyű maradt”, egy másik asszony testét megfőzte a férj, „az abalevet egy gödörbe öntötte, ott találtuk meg azt a keveset, amit nem ettek meg a kutyák”,
• a szervi extremitásokról: „boncoltunk nőt, akinek két méhe és két vaginája volt, és négy gyereke, nem tudni, melyiket melyiken szülte”,
• egy állatpatológusi horror: a háziállatokban élősködő férgek rémes helyeken tudnak megtelepedni, elszaporodni, például a kutya szívében, tüdejében, veséjében; sőt embert is megfertőzhetnek, nemrégiben ötcentis férget operáltak ki egy gazdi szemhéjából,
• egy meglepő Biblia-magyarázat: lépfene lehetett a Szentírásban említett ötödik csapás, amit egy akár hetven évig fertőzőképes, oxigénre spórásodó, pálcika alakú baktérium okoz, s mely hatalmasra duzzadó lépet és a beteg vérének befeketedését okozza; e kór kilencven százalék fölötti mortalitással járt, „vagyis igen, igen komoly dögvész volt”,
• némi történelem: a hazai dokumentált bonchistória valahol ott kezdődik, hogy hullát sebészi vizsgálat nélkül a 17. század óta tilos eltemetni,
• maradva itthon: a 18. században „még nem voltak meg a halál kritériumai, több olyan esetet leírtak, mikor halottnak hitt embert kriptába tettek, és hosszú idő múlva úgy találták meg, hogy kimászott a koporsóból, és szegény a kriptában meghalt”, emiatt rendelet született arra, „hogy ki kell várni 48 órát, gyakorlatilag a késő hullajelenségeket, mert a finomabb dolgokat még nem nagyon ismerték abban az időszakban”,
• az első magyar nyelvű boncszakirodalom Flór Ferencé, a halottasházak felállításáért Széchenyi tett sokat,
• 1876-ban már törvény szabályozta a hullák körüli eljárásokat, a passzus még a bonctermi eszközöket is felsorolta,
• 1972 óta csak orvos láthatja el a halottkémlést, eztán hol szigorodott, hol enyhült a szakma törvényi háttere, a legutóbbi, 2007-es törvénymódosítás viszont oda vezetett, hogy „a jelenlegi halottvizsgálati rendszer inkább hasonlít egy kaotikus ad-hoc állapotra, mint egy jól szabályozott modellrendszerre”,
• és végül: a széleslátókörű patológus a képzőművészetben is megmerítkezik, régi festmények modelljein különleges betegségek fedezhetők fel, olyan kórok is, melyeket jóval később azonosított be a tudomány; például a nápolyi Jusepe de Ribera 1631-ben festett Egy szakállas asszony című alkotásán egy farkaskórban szenvedő anya szoptatja gyermekét; a modellről tudni, hogy 37 éves koráig három gyermeket hozott világra, ám ekkor rövid idő alatt megférfiasodott.

Igazán inspiráló ez a tükörmájtól a női szakállig húzódó eklektika, de mi térjünk vissza Korner doktorhoz, kinek nem csupán a múltja, hanem strukturált jelene is irigylésreméltó: hajnalban kel, irány az osztály, boncol, leletezik, utánanéz az eseteinek. „A szakmának csak az egyik fele boncolás, a másik fele a citológia. Annak aztán van tétje, amikor élő emberből vett metszet alapján mi mondjuk ki, hogy adott szövet egészséges vagy rákos. Gyakran operáció közben érkezik a minta, tíz percünk van a szakvéleményre, amin például az múlik, hogy leveszik-e egy nő mellét, vagy kiveszik-e a műtőasztalon altatott páciens valamely szervét.”

Az osztályos munka után edzés, majd’ mindennap fut és erősít, „mostanában rászoktam az ugrálókötélre is”, otthon pedig „újság, sör, zene, film, pihi, korai fekvés, valamikor aludni is kell”.

A hétvége az extrémsporté, olyankor egy nagyvárosban taxizik a főorvos. Nem utasként. Ő a sofőr.

„Nemigazán a pénz miatt csinálom, inkább csak hogy két lábon álljak. Attól biztonságban érzem magam. És szeretek vezetni, emberekkel találkozni.”

Korner dokin nincs manír, nem finomkodik, nyista kellemkedés, semmi szóvirág: rád néz és mondja pacekba. Ha veled van, tudsz róla, ha nincs, hát, arról is. (Mi nem tudnánk?!) Amilyen szikár a beszédben, épp oly sarkos fejben: a teret, ami az övé, becsülettel belakja, megszervezi, locsolja, gyomlálja, körbegondoskodja, de ami a falon túl van, nem foglalkoztatja, például, noha a halállal dolgozik, hogy mi a halál, nem érdekli. „Sose gondolkodom rajta, mert én mindig pozitívan gondolkodom, és a halál nem pozitív. Olyan vagyok, mint a vasasos Illovszky Rudi bácsi, akitől kérdezték, hány győzelmet tervez a harminc meccsből álló bajnokságban, mire azt felelte, harmincat. Akadékoskodott a riporter, hogy na de harmincból harmincat nyerni lehetetlen. Rudi bácsi leintette, hogy jó, lehet, húszat nyerünk, tízet meg nem, de én csak a húsz győzelmet tervezem, a vereségeket jönnek terv nélkül is. Illovszky a focival, én az élettel és a halállal vagyok így: az életet tervezem, a halál meg majd jön úgyis.”

Maratonista, ráadásul a célegyenesben: közel a nyugdíj, nem kockáztat, nem sprintel, csak szépen lekocogná a maradék távot, ahogy a főedző bá’ diktálja.

*

„Mert e hazában idelent zöld a fű, odafönt kék az ég, a kettő között lágy szellő fújdogál. Csodaszép!”

Ezt a Magyar Patológusok Társaságának elnöke, Glasz Tibor válaszolja apró, ironikus mosollyal arra a kérdésre, hogy mi tartja őt és az ország hetvenöt patológiáján dolgozó kollégáit Magyarországon, miközben évtizedek óta mesés fizetéssel csábítja őket a nyugat. Aztán komolyodva hozzáteszi: „Meg mert ez a hazánk.”

Glasz doktor filozofikus, reneszánsz alkat, nála nincsenek szellemi falak. Budai értelmiségi család sarja, jövőre tölti a hatvanat, és valahogy már óvodásnak is fehérköpenyesen képzeli őt az ember.

Pedig: „Kollégáktól hallani, hogy a születésüktől fogva az orvosi hivatásra készültek, én viszont utolsóperces orvos vagyok. Sokáig kerestem az utam, lehettem volna diplomata vagy biomérnök, végül azért jelentkeztem az orvosira, mert abból a végén bármi lehet, legalábbis nekem akkor így mondták.”

Vág az esze (igen, mint a szike), az egyetemen már harmadévesként sebészeti és patológiai alapozó kurzusokat tartott alsóbb évfolyamosoknak. „Úgy kezdődött, hogy épp boncoltam, amikor rám szólt a prof, hogy Tiborkám, a hátsó asztalnál vár a csoportod, leszel szíves foglalkozni a hallgatókkal.”

Kézügyes ember, a szervátültetés volt a gyengéje, erről kísérleti kutyák százai tudnának beszélni, már ha a kutya tudna beszélni, pláne, ha a májátültetett kutya tudna beszélni. Hasi sebész akart lenni, a budai János kórházat nézte ki magának, ám abban az évben, amikor végzett, épp nem fogadott rezidenst a kiszemelt osztály, ezért frissdiplomásan igent mondott patológus professzora hívására, azzal a feltétellel, hogy szakvizsga után megy sebésznek.

Tipikus patológus karrier, ugyanis patológus nem lesz az ember, hanem marad. Én is itt ragadtam, csöppet se bánom, a mi szakmánk olyan, mint egy detektívregény.

Ösztöndíjjal hónapokat, éveket töltött francia és német patológiákon, tanult és tankönyvet írt, az ábrákat maga rajzolta a jegyzetekbe. Világpolgárként keveredett haza harmincegyévesen a SOTE-ra. Két ciklusban vezetett kórházi patológiai osztályt, de ma már a tanítás az első, docens, három nyelven, magyarul, németül és angolul tart szemináriumokat, „ezeken a nyelveken kívül sajnos csak franciául tudogatok, annak édes a története, még gimi alatt jártam felolvasni egy vak franciatanárnőhöz, tőle szereztem az alapokat”.

A Magyar Patológusok Társaságát 2020 óta vezeti, pénzt nem kap érte, mégsem sumákol, az utóbbi egy évben félszáz patológián vizitált.

Az informatika és a mesterséges intelligencia támogatója, kutatója. „A patológiába is bezúdul a digitalizáció. Sok helyütt még kockás papíron zajlik a kommunikáció, de legföljebb tíz év, és egész más világban fogunk élni. A kórszövettani metszeteket értékelő patológus mindig is csúcsminőségű mintázatfelismerő célberendezéshez hasonlítottam, tolmácsnak, aki belenéz a mikroszkópba, felismeri a biológiai kódot, és emberi nyelven elmondja annak értelmét, például azt, hogy rák vagy nem rák. Na, ezt a melót veszi át a mesterséges intelligencia, minek következtében mi, patológusok fölöslegessé válunk.”

Glasz doktor intellektusa érdeklődve, de nem minden aggódás nélkül szemléli a mesterséges intelligenciát. „Részt veszek egy célzott szakterületi kutatásban, de közben nyugtalanít, hogy olyan ismeretlen terepen járunk, melyben az egyetlen hatalmas rendszerré kábelezett világban úgy áramlik az információ, hogy maguk az informatikusok sem értik, miről beszélgetnek a gépek. Sejtéseink sincsenek arról, mi történik, ha öntudatra ébred a mesterséges intelligencia, ha fölismeri önmagát, ha saját céljai lesznek. Ezekkel a tulajdonságokkal most még csak az ember rendelkezik, miközben a fizikai paraméterek tekintetében gyászos vereségre ítéltettünk: a mi idegsejtjeink néhány hertz frekvenciatartományban működnek, a jeltovábbítási sebességük másodpercenként négy-öt méter, míg a mikroprocesszorok sok gigahertzen pörögnek, és az optikai kábeleken fénysebességgel száguld az információ.”

Glasz hisz. Keresztény orvos.

Aminek csupán gyökere, hogy a nagyapja Monor lelkésze volt, és szülei is járták a templomot, miként ő maga is.

Sokan kérdezik, hogyan hihetem a Teremtőt, amikor évtizedek óta látom a szenvedést és a halált, az anyagi világ elporladását. A válaszom az, hogy pont ez a tapasztalás táplálja a hitemet.

A tudomány embereként a Földet csodának tartja. „Ez itt egy fantasztikus repülő laboratórium. Az intergalaktikus világban olyan extrém nyomás, hő, vibráció és sugárzás van, hogy azt ember szempillantásig nem bírná. És akkor itt a mi bolygónk, aminek van légköre, kenőanyagként vize, a hőmérséklete pont olyan, hogy a víz cseppfolyós, és van mágneses magja, ami forog, így lényegében egy dinamón ülünk, melynek mágneses tere pajzsként véd a Nap káros sugaraitól… Végtelenül izgalmas. És ha erre ránéz a hívő ember, annyit tud mondani, hogy Uram, köszönöm.”

Ahol ő áll, onnan nézve kap egy plusz árnyalatot (vajszínűt, nyilván) az, hogy tanítani, orvoslani: hivatás.

„Ha kaptál tálentumot, kötelességed használni, mert azzal szolgálsz, azzal töltöd be a szerepedet. Lehetsz okos, lehetsz buta, nem tőled függ. A butaság ajándék. Az okosság még nagyobb ajándék. De a legokosabb is azonnal brokkoli lesz, ha az Úr beküld az ő agyába egy parányi trombust. Büszke ne légy. Alázatos légy. És hűséges a feladathoz, amit kaptál.”

Alázat nélkül tényleg nem megy.

Megesett vele, hogy az auditóriumba lépve egyetlen diákot sem talált. „Német nyelvű patológia. Vizsgaidőszak kezdődött, másra tanultak, és egy se jött el a százhúszból. A gyakorlat kötelező, az előadás fakultatív, na de mégis. Tamáskodtam, mit tegyek. Aztán kiálltam a katedrára, és megtartottam az órát az üres padsoroknak. Merthogy az ember evilági működése egyszerre két síkon zajlik: az egyik a látható sík, melyben mindnyájan élünk, a hétköznapjaink, a ránk bízott emberek, például a diákság vagy a megbízást adó intézmény szolgálata, a másik a nem látható, mely ugyan sokaknak bolondság, de a hívőnek nem kevésbé valóság, az Úristen előtti. A teremben a katedrálisépítők becsületessége jutott eszembe. Ifjú orvosként föllépcsőztem a strasbourgi katedrális tetejére, és megdöbbentett, hogy ott is tökéletesre faragták a köveket, ahol csak a madarak és az Isten látja őket. Gondolkodtam, és rájöttem, hogy ennek egyetlen oka, hogy a kőfaragó imádsággal dolgozott. Az üres padsoroknak előadni ugyanez. Amikor a tanszéken elmeséltem a történetemet, néhányan mosolyogtak. Páran talán megértették.”

Amikor tanít, nem térít. „Azt viszont elmondom, a halállal hogyan viselkedjen az orvos. Határmezsgyén kell járnunk, se nem túl messze a betegtől, se nem túl közel hozzá. Mindannyian szerepeket játszunk, otthon apa vagyok és férj, az intézetben docens, a boltban vásárló, a patológián orvos, és hülyén veszi ki magát, ha például, ha a csemegepult előtt játszom a tanárt. Orvosnak lenni is szerep, amibe nem fér bele végig szenvedni a beteg betegségét, vagy épp a hozzátartozó fájdalmát, mert az az ő dolga. Legyek empatikus, legyek a fehérköpenyes oszlop, akibe kapaszkodhat a páciens, vegyem észre őt, viziten se beszéljek el felette latinul, hanem igazítsam meg a takaróját, fogjam meg a kezét, kérdezzem meg, hogy van, és csak utána nézzek föl a kollégákra. De ne haljak bele más kínjába. A patológián sincs ez másként.

Könnyezve lehetetlen boncolni. Azzal nem támasztod fel a fiatal halottat, ha megsiratod, és hozzátartozót sem azzal segítem, ha egymás nyakába borulva sírdogálunk, hanem azzal, ha korrektül eligazítom.

Mi a tetem?

„Hívő és nem hívő a halottat nézve abban egyetért, hogy aki életében volt, az már nincs ott. A nem hívő azt mondja, hogy a halott teljességgel megszűnt, a hívő meg azt, hogy hazaköltözött. A patológus pedig a régi bonctermek bejárata fölé függesztett szövegre gondol: Itt a halottak tanítják az élőket. Tegyük hozzá: az élőkért. Épp ezért a boncteremben tilos illetlenül viselkedni. Nem mesélünk vicceket, nem fütyörészünk, de nem is szomorkodunk. Természetesen vagyunk. Azt tanítom a diákságnak, hogy amit látunk, nem a borzongásvágyunkat, hanem a tudásszomjunkat hivatott kielégíteni. Nem a holttest szolgálja a mi kedvünket, hanem együtt szolgáljuk a tudományt. Ebből fakad az is, hogy noha a boncterem rideg tér, mi mégis tisztán, szépen dolgozunk. Tisztán kaptam, tisztán adom vissza. Utánam nem kell takarítson a boncmester.”

Szóval mi a tetem?

„Volt embertársunk utolsó felajánlása a mi okulásunkra. Ami nem kevés! Tudja, mi áll Gárdonyi Géza fejfáján? Ennyi: Csak a teste.”