Halmai Gábor: Túl sok hangjegy? Liberalizmus, jog és demokrácia szerepe rendszerváltásainkban
A Milos Forman Amadeus-filmjében is megidézett legenda szerint II. József a Szöktetés a szerájból bécsi bemutatója után, csak hogy a dicsérő szavak mellett némi kritikát is gyakoroljon ezt találta mondani Mozartnak: „zu viele Noten (túl sok hangjegy)”. Valami hasonlót állít néhány kutató a liberalizmus és a jog használatával kapcsolatban a kelet-és közép-európai rendszerváltásokat követően. Először a lengyel átalakulással kapcsolatban merült fel a gondolat kritikai éllel. Van olyan kutató is, aki egyenesen azt állítja, hogy a térség illiberalizmusa (aminek 2014-es büszke meghirdetésével Orbán Viktor kétes hírnevet vívott ki magának, és – ami ennél rosszabb – az egész országnak) válasz az 1989-et követően a rendszerváltó elit által nem demokratikus úton eldöntött, jogi eszközökkel megvalósított liberális politikának.
Ebben az írásban arra keresem a választ, hogy igazolható-e ez az állítás a magyar rendszerváltással kapcsolatban. Semmiképpen nem gondolom, hogy a 2010 utáni orbáni ‚ellenforradalom‘ legfontosabb okai közé lennének sorolhatóak az országlakosok többsége értékrendszerétől idegen, az ő megkérdezésük nélkül bevezetett liberális jogi intézkedések (törvények vagy éppenséggel azokat megsemmisítő alkotmánybírósági döntések, amelyeknek többségével magam is egyetértettem, és ma is egyetértek), de vajon voltak-e egyáltalán ilyenek, és ezek hozzájárulhattak-e a magyarországi illiberális autokrácia sikeréhez.
Várhegyi Éva: Mesék országa
Jó évtizede újból a mesék országában élünk. Akik kellően öregek, több ilyen korszakot megélhettek, hiszen Rákosi Mátyás és Kádár János rendszerei is előszeretettel használták propaganda célra a mesemondást. A „vas és acél országa” sztorival ipari nagyhatalommá varázsoltak minket az ötvenes években, a hetvenes években pedig a mesebeli királyfi bátorságával állította meg a határon a magyar kormány a felszökő energiaárak hétfejű sárkányát. A jóléti államszocializmus meséje a rendszerváltáskor lepleződött le, amikor Németh Miklós kormányfő kényszerűen bevallotta: a „legvidámabb barakk”-létért az addig eltitkolt, veszélyes mértékű, a következő kormányokat kényszerpályára állító eladósodással fizettünk.
A valódi parlamentarizmus és a média felszabadulása hozta el a nyilvánosságnak azt a fokát, amely mellett már nem lehetett bármit bemesélni nekünk. A kétezres években azért mégis visszatértek a mesébe illő varázslatok: az első Orbán-kormány elhozta a betétinél alacsonyabb lakáshitel-kamatok csodavilágát, Medgyessy pedig szép ígéreteket tartalmazó, száznapos program meséjével andalított minket. A kellemetlen adatok kozmetikázására is maradt némi tér, bár ez többnyire hamar lelepleződött. Esterházy bonmot-ja, miszerint „[k]utya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”, feltételezi ugyanis, hogy a (jól) hazudó fél tisztában van a valós helyzettel. Ha pedig megismerhető az igazság, akkor – a nyilvánosság kellő szintje mellett – ez másnak is a tudomására juthat. A 2006-os választások előtt Gyurcsány Ferenc kormányának mégis sikerült eltitkolnia a költségvetés katasztrofális helyzetét, ám pár hónappal később, az elhíresült őszödi beszédben, önmaga leplezte le hazugságát.
Vásárhelyi Mária: Az (első) rendszerváltás védelmében
Magyarországon évszázados hagyománya van a bűnbakkeresésének, a történelem önjelölt magyarázói rendre megtalálják azokat a társadalmi csoportokat, személyeket, eseményeket, amelyeket felelőssé lehet tenni az elkövetett történelmi hibákért, bűnökért. Így lett felelős egy személyben a kiváló hadvezér Görgey Artúr a szabadságharc elbukásáért, Károlyi Mihály Trianonért vagy a németek a magyarországi holokausztért.
Most éppen a rendszerváltás és a rendszerváltó elit van soron. Elsősorban a fiatalabb generációk tagjai azok, akik hajlamosak minden mai bajunkért, ismét zsákutcába sodródott történelmünkért az 1989-90-ben elindult változások levezénylőit okolni. És ezt a narratívát – sajátos módon – éppen azok gerjesztik, akik valójában a változások legnagyobb nyertesei voltak.
Visszatekintve a magyar történelem elmúlt századaira, nem volt még egy olyan szerencsés generáció, mint a mai ötvenesek, a „fidesz generáció” – , akik a rendszerváltás idején éppen megkezdték felnőtt életüket. Ők voltak az elsők, akik felnőtt életük kezdetén szabadon dönthettek, hogy maradnak vagy elmennek, az állami vagy a formálódó magánszférában próbálnak szerencsét, akiknek jelentős része már ismert valamilyen idegen nyelvet, miközben az idősebb korosztályok tagjai tömegesen vesztették el munkájukat, egzisztenciájukat, mivel hiányoztak belőlük azok a tudások és készségek, amelyekkel boldogulni lehetett volna az újonnan szerveződő munkaerőpiacon. A nyolcvanas években felnövő generációnak még nem volt múltja, így anélkül, hogy bármit tettek volna ennek érdekében, automatikusan megkapták a „tiszták generációjanak” kijáró erkölcsi bizalmat is.
A rendszerváltást minden érintett posztszocialista országban óriási csalódottság és kiábrándultság követte, a társadalom többsége mindenhol a változás vesztesének érezte és érzi magát mind a mai napig, amin nem is igazán lehet csodálkozni, hiszen a többség számára elveszett az államszocialista rendszer két legfontosabb legitimációs bázisa; a biztonság és a perspektívák. S miután elmúlt a rájuk szakadt fogyasztói „szabadság” mámora, Ausztriából a Trabantok és a Zsigulik csomagtartóján hazahozták a mélyhűtőt és a nagyképernyős színes televíziót, rádöbbentek, hogy kicsúszott lábuk alól a talaj. Az elmúlt 30 évben végzett közvéleménykutatások egyértelműen igazolják azt, amit mi, értelmiségiek soha nem hittünk volna el. Nemcsak Magyarországon sírja vissza az emberek többsége a Kádár-rendszert, hanem a volt NDK-ban Eric Hochnegger, vagy Romániában Ceausescu kőkemény rendőrállamát is. Oroszországról nem is beszélve, ahol nemcsak a „Brezsnyevi punnyadás”, hanem a Sztálini gyilkos diktatúra iránti nosztalgia is egyre inkább szárba szökött.
Váncsa István: Ezer az euró
Egyetlen megoldás a béke, mindannyiunk érdeke a béke, mi a béke pártján állunk, békét akarunk és tűzszünetet, a béke neve Trump. Ezt mind ugyanaz a személy mondja és minden adandó alkalommal, de alkalom hiányában is. Ez jön a szájára, van ilyen.
Példa nélkül álló békeszeretetét bizonyítja továbbá az a körülmény, hogy bár az ukránoknak az oroszok ellen vívott honvédő háborúját a NATO harminc tagállamából huszonkilenc fegyverszállításokkal is támogatja, mi ebből a legszigorúbban kimaradunk, ő tudniillik ennek már a gondolatától is a szívéhez kap és a repülősóját követeli. Fegyvert?! Hogy aztán orosz barátainkat vegyék célba velük? Soha!
Viszont az idei Nobel-békedíjat mégsem ő kapta, hanem Alesz Bjaljacki két kelet-európai jogvédő szervezettel megosztva, azaz nincs igazság a földön, a nyugati világban legalábbis végképp nincs. Kivéve természetesen Magyarországot. Ezért van az, hogy a következő tíz-húsz évben egyre több nyugat-európai fog hozzánk költözni, valamint azért is, mert Magyarország biztonságos, keresztény és a hagyományaira büszke ország, továbbá mert a magyar társadalom sokkal pluralistább, szabadabb és békésebb, mint a német társadalom, mondta egy interjúban, amelyet a Budapester Zeitung főszerkesztőjének adott.
Annak az újságírónak, akihez képest Nagy Katalin a világ egyik legrámenősebb riporterének tekinthető.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
