A családok az utóbbi években egyre több papírt és egyre kevesebb valódi segítséget kapnak tőlünk
– fogalmaznak pedagógiai szakszolgálatoknál dolgozó szakemberek egy nemrég kiadott közös állásfoglalásukban. A helyzetértékelést néhány nap alatt csaknem ezer érintett – minden ötödik ember – írta alá.
A szakemberek hangsúlyozzák, hogy az oktatás problémáit taglalva kevés szó esik a pedagógiai szakszolgálatokról, miközben az ott dolgozók munkája – például a logopédia, a nevelési tanácsadás, a szakértői bizottsági tevékenység, az iskola- és óvodapszichológiai ellátás vagy a korai fejlesztés – meghatározó fontosságú a gyerekek és szüleik számára.
A pedagógiai szakszolgálatok – amelyek egyébként 2013-ban több önálló közoktatási intézmény összevonásával kerültek az akkori Klik alá a centralizáció részeként – az utóbbi években azt érzékelik, hogy a szakértői tevékenység egyre nagyobb, míg a terápiás ellátás egyre kisebb hangsúlyt kap.
Miközben a köznevelési törvény értelmében egy gyerekeknek joguk van ahhoz, hogy a pedagógiai szakszolgálat valamely intézményéhez forduljanak segítségért, a szakszolgálatok egyre kevésbé tudják biztosítani, hogy ezt érdemben meg is kapják. Az összetett problémákkal teli rendszerben egyre kevesebb szakemberre egyre több gyerek jut, akik végül megfelelő ellátás nélkül maradnak.
A szakszolgálatok munkavégzését meghatározó nehézségekről három szakemberrel beszélgettünk. Sándor Éva egy fővárosi pedagógiai szakszolgálatnál dolgozik pszichológusként, a munkája az iskola- és óvodapszichológusok szakmai koordinálásából áll. Sipos Zsóka logopédusként dolgozik szintén egy budapesti szakszolgálatnál, munkaideje egyik felét óvodákban tölti, másik felében korai fejlesztőként sajátos nevelési igényű gyerekek logopédiai ellátását biztosítja. Orosz Júlia pedig egy vidéki szakszolgálatban pszichológusként dolgozik, illetve a nevelési tanácsadás, valamint a járási szakértői tevékenység feladatait látja el.
Az iskola- és óvodapszichológus nálunk hírből sem ismert dolog. A megyeszékhelyen még egy-kettő talán elvétve akad, de ennyien nem tudják lefedni az egész járást
– vázolja a helyzetet Júlia. A problémák azonban jócskán túlmutatnak azon, hogy nincs elég szakszolgálati dolgozó. „Nehéz megélni, hogy minden eszközt, amit használni szeretnénk, saját pénzből kell finanszírozni. A korai fejlesztésben és a logopédián is a saját gyerekeim levetett játékait viszem be, ezekkel oldom meg a fejlesztéseket, mert eszközvásárlásra egyáltalán nem kapunk keretet”, mondja Zsóka.
Nagy ritkán kapnak ceruzákat, zsírkrétákat, ám ezek nem olyan eszközök, amiket egy „ügyetlen kezű” óvodás kezébe lehetne adni, úgyhogy a hatékony munkavégzés érdekében nekik kell megvásárolni azokat, amikkel ténylegesen tudnak is dolgozni – teszi hozzá. Olykor előfordult, hogy kaptak ragasztót, de annyira silány minőségűt, hogy teljesen alkalmatlan volt bármire is.
Gyakori az is, hogy az intézményekben nincsenek kialakított logopédiaszobák,
van, hogy egy penészes helyiségben kell logopédiai feladatokat ellátni, az még szerencsésebb, ha egy öltözőből levágott részen vagy egy folyosón.
Ugyanakkor a tárgyi feltételek hiánya a szakszolgálatok minden szegmensénél érzékelhető. „Két éve fejenként nyolcezer forintot kaptunk, és három webáruházból választhattunk az eszközbeszerzésnél. Csakhogy ezekben csupa olyasmit lehetett kapni, amiket én nem tudtam hasznosítani. Közölték, hogy nincs más, úgyhogy el kellett költeni a pénzt olyan eszközökre, amiket azóta sem használtam”, meséli Éva.
A vidéki szakszolgálatoknál is hasonló a helyzet. Júlia tapasztalatai szerint minden szakterületen arról számoltak be a kollégái, hogy a fejlesztésekhez szükséges eszközöket ők maguk szerezték be, esetleg a szülők adták össze azokat. „Nehéz visszaemlékezni, mikor volt utoljára olyan, hogy központilag lehetett pótolni valamit, ami elromlott”.
A munkavégzést jelentősen megnehezítő másik tényező a munkaerőhiány. „A fővárosban biztosan jobb a helyzet, bár messze van az ideálistól, de itt sem ritka, hogy egy 200 fős óvodára egy logopédusnak egy fél munkaideje jut. Pedig a gyerekek fele biztosan valamilyen logopédiai ellátásra szorulna”, jelzi Zsóka.
A logopédus emlékeztet, hogy 2013 óta a feladatkörükhöz tartozik a nagycsoportos óvodásokon kívül a hároméves gyerekek szűrése is, ám ehhez az egyébként szakmailag indokolt lépéshez szükség lett volna nagyobb szakemberbázis kiépítésére.
Ha egy 200 fős óvodával számolunk, mondja, reálisan 40 gyerek esetében tudják megoldani a logopédia-órákat. Hogy mi történik a többi gyerekkel? Ezt sokszor a szülőknek is nehéz megértenie.
Van egy súlyossági sorrend, ami alapján fel tudjuk venni a gyerekeket. Húznunk kell egy vonalat, hiszen a felvettek ellátása sínyli meg, ha több gyereket veszünk fel, mint ahányat el tudunk látni. De a szülőknek is nehéz megélni, ha találunk valami eltérést, és elmondjuk: nem valószínű, hogy tudjuk vállalni a gyerek ellátását.
A gyerekek ilyenkor várólistára kerülnek, ami a súlyos beszédhibás gyerekek nagy száma miatt egy soha nem rövidülő várólista. A szakemberek persze tudják, hogy a szülő csak akkor tud érdemben tenni valamit a gyermeke beszédhibájának kijavításáért, ha megpróbál logopédust találni a magánszektorban.
Holott a különböző beszédhibák a gyerekek nagy részénél iskolás korukra is megmaradnak, sokszor az írási, olvasási nehézségek hátterében is a nyelvi fejlettség zavara áll. Az olyan problémák, mint a hiányos szókincs vagy a gyenge mondatemlékezet, később könnyen hatással lehetnek az iskolai teljesítményre, ezért még nehezebb teher a logopédusoknak elutasítani az olyan gyerekek felvételét, akiknek talán nincsenek „komoly” problémáik, ám akár az egész jövőjüket meghatározhatja mindaz, amin most nem tudnak segíteni.
Ez a felállás pedig közel sem kizárólag a logopédia területére jellemző.
„Akkora a kapacitáshiány, hogy húzni kell egy vonalat, így a rászorulók egy része soha nem jut majd a szükséges ellátáshoz. Ennek az lesz a következménye, hogy egész életükben maguk előtt fogják görgetni ezeket a lemaradásokat” – hangsúlyozza Éva, aki azt tapasztalja, hogy az utóbbi években a fővárosban lassan a magánszféra is kezd teljesen megtelni. Ha például novemberben kap észbe valaki, hogy logopédusra, pszichológusra vagy mozgásfejlesztőre van szüksége, nagyon kevés esélye marad.
Persze az még a szerencsésebb helyzet, hogy egyáltalán vannak magánellátóhelyek, veti fel Júlia, hiszen az ő körzetében legfeljebb a megyeszékhelyről mondható el, hogy akad egy-egy szakember. Emiatt a kisvárosokban sokszor kénytelenek végignézni, ahogy a szülők és a gyerekek is hosszú hónapokon keresztül csak várnak, miközben semmiféle reményt nem tudnak számukra nyújtani.
Borzasztó érzés, amikor telefonál egy szülő azzal, hogy ajánljunk valakit, akihez elvihetné a gyerekét, mert nagyon szeretne segíteni neki. Mi pedig nem tudunk mondani senkit. Szörnyű beismerni, amikor 30 kilométeren belül senkit nem tudunk mondani, akihez elvihetné a gyerekét pszichológiai ellátásra.
Fontos megjegyezni, hogy a magánszférában dolgozók gyakran ugyanazok, akik a nap egyik felében a szakszolgálatnál tevékenykednek, ám megélhetésük érdekében kénytelenek mindkét helyen munkát vállalni. „Jellemzően úgy számolunk el a lelkiismeretünkkel, hogy van egy munkánk a diplomás átlagbér töredékéért, ez a jótéteményünk, a magánszférában pedig pénzt keresünk. Csakhogy ettől meg végül mindenki kiég” – vallja Zsóka.
Ezért előbb-utóbb valamelyik munkát kénytelenek otthagyni, a bérek miatt jellemzően a szakszolgálatot. Az okok persze összetettebbek a pénzkérdésnél, hiszen, ahogy Júlia fogalmaz: „A pszichológia azt próbálja mutatni, hogy szükség van egy egészséges egyensúlyra. Ha magamnak nem tudom ezt megteremteni, akkor hogyan tudnám mások felé hitelesen közvetíteni azt, hogy kell egy határt húzni, hogy hiába szeretnénk mindenkinek segíteni, nem lehet, a rendszer hiányosságait nem tudjuk egyesével megoldani?!”
Éva szakszolgálatánál az elmúlt két évben az összes klinikus végzettségű tapasztalt pszichológus felmondott, ma már szinte kizárólag pályakezdőkkel dolgoznak. Így jelenleg azoknak az iskolapszichológusoknak – akiknek „csak” a prevenció és az enyhe tünetek kezelése lenne a feladatuk – kell foglalkozniuk azokkal a gyerekekkel is, akiknek terápiás ellátásra lenne szükségük.
Amikor egy szülő felhívja a pedagógiai szakszolgálatot egy önsértő miatt, már a telefonban sokszor továbbirányítják – jogosan – az egészségügy felé úgy, hogy tudják, valószínűleg nem fogják felvenni, mert nincs hely, maximum fél év múlva. A súlyos krízisben lévő gyerek ott marad ellátatlanul”, szögezi le Éva.
Mi, szakemberek így sok esetben gyakorlatilag csak úgy teszünk, mintha segítséget nyújtanánk – például a megfelelő ellátási helyre irányítással –, de valójában cserben hagyjuk a gyerekeket, a családokat. Ez borzasztó.
Évát napi szinten keresik fel az iskolapszichológusok olyan ügyekkel, hogy súlyosan traumatizált, komoly tüneteket produkáló bántalmazott gyerekeken kellene segíteni, majd egy órán keresztül beszélgetnek arról, hová lehetne őket küldeni, a válasz pedig mindig ugyanaz: „Ilyenkor jön a kérdés, hogy vajon kibírja-e a gyerek, amíg sorra kerül.” Ha a szülő ki tudja fizetni a magánellátást, akkor van esély rá, de a magánszféra telítettsége miatt már ez sem biztos. Előfordul, hogy az iskolapszichológus hívja végig a rendelőket, van-e hely valahol, ahová tovább tudja küldeni a gyereket, de megtörtént az is, hogy egyszerűen nem találtak embert, aki tudta volna fogadni a krízisben lévő gyereket. Ilyenkor a pályakezdő iskolapszichológus feladata marad, hogy próbálja tartani benne a lelket, amennyire tudja.
Gyakori jelenség, hogy a szakembereknek aközött kell választaniuk, hogy a gyerekek ellátás nélkül maradnak, vagy kapnak egy olyan ellátást, ami valójában nem fog segíteni a problémájukon. Ahogy Júlia mondja,
nehéz közvetíteni a szülők felé, hogyha valamit ugyan tudunk tenni, de az nem lesz elég.
Azt érzi, hogy mára rengeteg olyan gyakorlat vált a mindennapjaik részévé, amiket vélhetően nem is ebben a formában kellene csinálni, de ez már sosem fog kiderülni, hiszen nincs, illetve nem is volt olyan, aki azt mondaná: „állj, ez így nem jó”.
„Az iskola vagy az óvoda szeretné kideríteni a problémát, beküldik a gyereket vizsgálatra. A szakértői véleményben próbálunk javaslatokat tenni, milyen ellátásra lenne szükség, hogyan lehetne őt jobban integrálni, milyen módszereket alkalmazhatna a pedagógus, hogy kezelhető legyen a helyzet. Csak miközben ezeket írjuk, tudjuk, hogy ezeknek a 90 százaléka nem fog megvalósulni, nem azért, mert rossz a pedagógus, hanem azért, mert annyira kevesen vannak, annyira sok gyerekre, hogy esélyük sincs.”
A szakemberek pedig kénytelenek nap mint nap megküzdeni azzal a lelkiismeret-furdalással, amit a kialakult helyzet okoz bennük. „Nem letehető ez a probléma érzelmileg, hiszen nem egyszer-egyszer fordulnak elő ilyen esetek, hanem folyamatosan”, állítja Éva, aki szerint a kulcs, hogy miként kommunikálják a problémákat.
El kell mondani a szülőknek, hogy nagyon szeretnék ellátni a gyerekeket, de meg kell érteniük, hogy nem tudják, mert se hely, se szakember nincs hozzá. Muszáj a szülőknek is megmozdulniuk és képviselniük a gyermekeik érdekeit.
A pszichológus most épp egy senki által nem használt várótermet igyekszik rendbe tenni, dekorálni, hogy ott is lehessen dolgozni. Ablak nincs, de fűtés van, mondja, valami kis melegséget lehet bele még csempészni. Ezen kívül sztrájkol, polgári engedetlenkedik, mert nem tudja tétlenül nézni azt, hogy gyerekek nem kapják meg a szükséges ellátást. A tiltakozást addig folytatja, amíg lehet. Úgy érzi, ha kirúgják, csak jobb helyzetbe kerül a magánpraxisával.
Zsóka is azt látja maga körül, hogy a fiatalabb, sztrájkoló kollégái már úgy vannak vele, azt sem bánják, ha kirúgják őket, hiszen ezzel feloldanak egy lelkiismereti dilemmát számukra. „Ők nem hagynák ott ezt az ellátást egy profitábilisabb szektorért, nem tudnák ezt a lelkiismeretükkel elrendezni. De más a helyzet, ha az állam megteszi helyettük.” A szakember azt mondja: addig kell sztrájkolni, amíg nem lesz jobb a helyzet. „Majd, ha jó lesz, abbahagyjuk.”
