Amikor 2022. február 24-én a délelőtti órákban kezdetét vette a háború, Katia (ahogy mindenki hívja: Kátya) összehívta a családját – a férjét és a három kiskorú gyermekét –, és perceken belül megszületett a közös döntésük: segíteni akarnak, ezért az otthonuk innentől úgynevezett menekültszállásként funkcionál tovább.

Szerencsés vagyok, mert a férjem és a gyerekeim is nagyon nyitottak, barátságosak, segítőkészek. Eddig 129 menekültet fogadtunk be, de már úton van felénk egy újabb család

– mondja érdeklődésünkre az édesanya, aki nemcsak fekhelyet biztosít, főz, mos, hanem a befogadottjai további útját, életét is egyengeti. Átlagosan 1–5 éjszakát töltenek nála a menekültek, és Katia sok esetben azt is segít kitalálni, hogy merre menjenek tovább, hol kezdjenek új életet a családok. Papírokat, vonatjegyet, transzfert biztosít számukra, és minden külföldi ismeretségét, kapcsolatát beveti, hogy hozzá hasonló segítő kezek közé kerüljenek, amikor távoznak Monorról.

Katia a szüleitől örökölte ezt a fajta nemes önzetlenséget, és nem sajnál sem időt, sem pénzt, sem energiát, ha valakinek segíteni kell. Ő és a férje is egy amerikai cégnél dolgoznak IT-sként – jelenleg home office-ban –, és bár nem milliomosok és nem egy kastélyban laknak, úgy érzik: megtehetik, hogy a házuk pár üres helyiségével, szobájával segítsenek másokon.

„20 ezerről 60–70 ezer forintra nőtt a heti kiadásunk, de megtehetjük, hogy segítünk. Sok adomány is érkezik, a barátok, szomszédok is segítenek. Ki-ki bevásárol, a szemközti szomszéd a mosásban meg a takarításban segít. Itt Monoron, főleg a mi utcánkban, nagy az összefogás” – meséli Katia.

Látogatásunkkor is legalább heten húzták meg magukat náluk. Elena Kozak a kisfiával, Gleppel Odesszából érkezett Monorra. Könnyeit nyelve mesélt róla, mi történik odahaza.

„Erre nincsenek szavak. Csak bujkáltunk és imádkoztunk istenhez, hogy ne találjon el minket egy bomba. A szemünk előtt haltak meg emberek, nem volt más lehetőségünk, el kellett hagyni a hazánkat. Katia a mi Teréz anyánk, aki nélkül fogalmam sincs, mi lett volna velünk.”

Mellette ülő sorstársa, Elene Savich Mariupolból menekült el.

Hálás vagyok Magyarországnak és Katia-nak az életünkért. Minden este úgy fekszünk le, hogy abban reménykedünk, reggelre véget ér a háború. Békét szeretnénk és hazatérni. Elviselhetetlen, hogy nem tudunk az otthon maradt szeretteinkkel beszélni. Azt sem tudom, él-e még a beteg édesanyám. Könyörgöm, állítsuk meg a háborút!

– csuklik el a hangja az asszonynak.

Katia-t látva szomszédja, Tullner Zsuzsa is szállásadó lett, aki először csak a kertben lévő kisház kapuit nyitotta meg, de végül a saját házát is felajánlotta a menekülteknek. Az egyik család az angliai vízumra várakozva 4–5 nap helyett végül 6 hétre ragadt nála, de ezt egyáltalán nem bánta.

„Kamaszlányaim vannak, náluk pedig pont azonos korú, két kamaszfiú is volt. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk és persze sírtunk is. Az egyik édesanya elmesélte, hogy a nagyfia annyira megijedt az egyik bombázásnál, hogy egy időre lebénult, nem bírt menni, karban kellett levinni a pincébe. Szívfacsaró volt látni, ahogy még a felettünk szálló, Ferihegyre tartó repülőktől is elfehéredtek a gyerekek. Mindig arra gondolok, mennyire nehéz lehet ezeknek az embereknek, és hogy szeretnék egy jó darabot átvállalni a szenvedésükből. Úgyhogy egy-két nap pihenő után, amíg csak szükséges, a házam továbbra is nyitva áll a menekültek előtt.”