Az egyik alsós kisfiú péntek délután átölelte a derekamat, majd azt kérdezte, »tanító néni, hétfőre hozol nekem egy pöttyös labdát?«. Mondtam neki, hogy itt egy csomó labda az udvaron, játssz azokkal nyugodtan. De ő azt felelte, hogy végre szeretne egy igazit. Amit haza is vihet.

A Vecsési Evangélikus Egyházközség templomában járunk, ahol Bartha Viktória, a gyülekezet egyik tagja meséli éppen, hogyan változott meg a templom küldetése, mióta Oroszország megtámadta Ukrajnát. Az evangélikus templomot 2016-ban kezdték átépíteni, kibővíteni, a püspök tavaly avatta fel. A gyülekezet álma mindig az volt, ha már ekkora tér áll rendelkezésre, legyen is benne mozgás. Civil szervezetük, a Sátor Egyesület régóta működtet egy Sátor Suli nevű programot, ami hátrányos helyzetű gyerekek korrepetálásával foglalkozik.

A háború kitörése után a Sátor Suli a menekült gyerekek iskolájává változott.

Hétfőn, csütörtökön és pénteken délelőtt, kedden és szerdán délután tartanak itt órákat. Jelenleg 26 diákjuk van, ők a családjukkal vecsési munkásszállókon laknak. Javarészt roma családokról van szó, mindannyian Kárpátaljáról jöttek, a többségük Nagydobronyból. „A háború hatását nem igazán látni rajtuk, ők még a legelején átjöttek, amikor épp csak elkezdődött az egész. A gyerekeknek pedig az adja a létbiztonságot, hogy itt vannak velük a szüleik”, hangsúlyozza Heinemann Ildikó lelkész, a Sátor Egyesület elnöke.

A háború végeztével a családok többsége szeretne majd hazatérni.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a jelenleg itt tanuló 26 ukrajnai gyerek a templom minden négyzetcentiméterét megtölti élettel. Hiába nincs kifüggesztett órarend, levegőben szálló krétapor vagy készenlétben álló dolgozatpapír, a templombelsőt valódi iskolává varázsolják maguk a gyerekek.

Délután kettő múlt, az ebéd után jöhet a tanulás. A gyerekeket – képességeik alapján – három különböző csoportba osztották.

Minden gyerek más képességű, de itt az azonos korúak is. Másrészt akad olyan 9 éves is, aki nem tud írni, olvasni.

A felső szinten egy nemrég elkészült teremben a felső tagozatosok tanulnak, épp a tízes számrendszer van terítéken. Az irányítás a 72 éves Gitta néni kezében van, aki – bár már jó pár éve visszavonult a tanítástól – minden egyes nap kijár a menekült gyereket tanítani. „Éjszaka nem alszik, ezeket a feladatokat csinálja. Mindent ő talál ki, ránk csak annyi szükség van, hogy például most megkért minket, szerezzünk neki tojástartót”, mondja az egyesület elnöke.

Gitta néni óráján a gyerekek olykor egymást túlkiabálva igyekeznek bizonyítani tudásukat. „Tudom, hogy okos vagy, csak ne kiabálj bele, majd én megmondom, ki mondja”, fegyelmez a tanítónő, teret adva a bátortalanabb diákoknak is. A tanórát figyelve a lelkész elárulja, Gitta néni annyira lelkiismeretesen végzi a feladatát, hogy amikor két gyerek nem jött el az órára, elment a szülőkhöz, és kicsit le is teremtette őket.

Hogy pontosan mire kellettek a tojástartók, nem tudtuk meg, mert közben egy másik ajtón benyitva átléptünk egy pihenő helyiségbe, ahol kiderült: ebben a templomban még egy csocsóasztal is elfér – a gyerekek legnagyobb örömére. A tanórák egyébként az iskolától eltérően csak 40 percesek, a szünetek viszont 20 percig tartanak, ilyenkor egy csocsómeccs is belefér, sőt, olykor az udvaron is szívesen kertészkednek a gyerekek.

A lenti szinten a legkisebbeknél színezés és mondókatanulás a program. Nincs hiány jelentkezőkben, hogy ki mondja el újra a „nyuszi fülét hegyezi, nagy bajuszát pödöri” kezdetű versikét. A gyerekekkel egyébként Bartha Viktória – ő egyúttal a Sátor Egyesület titkára – is foglalkozik, Ildikóval ketten tették a legtöbbet azért, hogy ezek a gyerekek most itt tanulhatnak.

Amikor megtudtuk, hogy a munkásszállásokon vannak ukrajnai családok, először a gyülekezetben adományokat gyűjtöttünk, tele volt velük a terem. Aztán a vezetőségünk összeült, hogy mit tudnánk még segíteni

– meséli Ildikó a kezdetekről. Mindenbe beavatták a polgármestert is, majd, mivel nagyon sok gyerek is van a munkásszállókon, arra jutottak, szeretnék őket foglalkoztatni. „Próbáltuk jelezni, hogy nincs megoldva a gyerekek foglalkoztatása”, emlékszik vissza, majd a pozitív válasz után el is kezdték megszervezni a projektet.

Először önkénteseket kerestek, ebben nagy segítségükre volt a KórházSuli (a szervezet, amely egyébként az iskolából kimaradó, tartós gyógykezelés alatt álló gyerekek otthoni oktatását segíti), mivel ennek vezetője is épp a gyülekezet tagja. Végül önkéntes egyetemistákkal, tanítónőkkel, tanárokkal vágtak bele, az órarend pedig az alapján alakult ki, hogy a segítők közül ki mikor ér rá. Az első héten még ők is tanulták, mit is jelent ez a gyakorlatban, mára viszont már teljesen belejöttek.

Egy ajtóval arrébb az alsó tagozatosok igyekeznek szebbél szebb betűket formálni egy önkéntes tanítónő és az egyik apuka segédletével. „Anikó néni, tessék már idejönni”, kiált fel türelmetlenül egyikük a feladat elkészültével, a tanítónő pedig igyekszik minden lelkes hang kérdésére választ adni. „A nappaliból fel a padlásra, aztán le a pincébe, majd öv a derekára – látod, a tied nem megy le pincébe”, mutatja az egyik kisfiúnak, hol hibádzik az f betű formálása.

Egyetlen kislány ül csak külön a többiektől, de nem azért, mert büntetésben lenne. Ő Kátya, az egyetlen ukrán gyerek a Sátor Suliban. Nem tud magyarul, illetve most még nem tud, hiszen a társaihoz hasonlóan ő is a magyar ábécé betűinek elsajátításán fáradozik.

Hiába nem tud magyarul, a múltkor, miközben magyaráztam valamit, már közbevágott, hogy »nem értem!«. Aztán volt, hogy szólt, hogy ő márpedig zöld papírt szeretne. Nagyon ügyes

– mondja a kislányt nézve büszkén az evangélikus lelkész.

„Ez egy csoda, amit mi megélünk. Azt érezzük, hogy végre van küldetése a templomunknak, tudunk hogyan szolgálni” – fogalmaz Ildikó. Mint mondja, a gyerekek már az első héten bátrak és közvetlenek voltak, „látod, mennyi érzelem van bennük, akármikor megyek, jönnek és megölelnek”. Mi több, a gyerekek olyannyira nem felejtettek el gyerekek lenni, hogy már az első héten halkan, de rendet kellett tenni köztük, például el kellett magyarázni, hogy a templomtérben nem szabad rohangálni, az az imádkozásra való. A lelkész szerint ugyanakkor látszik, milyen sokat ad nekik a hit, így tanulnak együtt imádságokat is, és az is megesett már, hogy egy kisfiú rohant felé azzal, hogy elmondhat-e egy igeverset.

A legnagyobb kihívást az önkéntesek összeállítása jelenti, még mindig izgulnak, hogy legyen valaki, amikor kell. A gyülekezet tagjai is sokat segítenek persze, „ha megkérek valakit, hogy jöjjön el ebédeltetni, akkor eljön”. Egyelőre rövid időre terveznek, most az áprilisi beosztás van soron, de azért már arról is beszélnek, hogy tanév végéig mindenképp szeretnék ezt csinálni. Aztán az egyik megbeszélésen felvetődött, hogy mi lesz nyáron, de ezt majd később találják ki.

Könnyű egy hétig lelkesnek lenni, de három hónapig már kevésbé. Az én egyik feladatom, hogy a lelkesedést továbbadjam, hogy végig kitartson

– mondja. Az is előfordul, hogy a lelkésznek kell beugrania órát tartani, de van, hogy pont ezekből születnek a számára legkedvesebb történetek. „Szerda este szóltak, hogy csütörtökön nekem kell jönni, úgyhogy egy mesét vittem, A kakas meg a pipét. Körbe ültünk a gyerekekkel, aztán megpróbálták eljátszani, fantasztikus élmény volt. Jó élmény velük lenni”.

Hasonló élményekről számol be Viktória is, aki békeidőkben a gyülekezet karitatív dolgaiért felel. Az elmúlt hetekben azonban jócskán megváltoztak a szokásos feladatai: most szervező és tanító is, ha kell, adományokat gyűjt, ebédet ad, a gyerekek egy részét pedig ő hozza és viszi a templomi iskolába. „Tizenvalahány önkéntessel dolgozunk együtt, naponta más jön, így jó, hogy van nekik egy biztos pont, aki mindig ugyanaz, és akitől mindig tudják, hogy ugyanarra számíthatnak”, vélekedik.

Amikor elmegy a munkásszállóra, mindig megállapítja, milyen jól képesek együttműködni ezek a családok, miközben sokan laknak nagyon kis helyen, és még csak nem is rokonokról van szó. Nagy könnyebbséget jelent, hogy még szinte mindegyik család esetében át tudott jönni a határon az édesapa is, csak egy olyan kisfiú volt náluk, akinek kénytelen volt otthon maradni az apukája, mert ukrán állampolgárként nem engedték át a határon.

Ez a kisfiú nagyon szorongott. A többiek nem szoronganak.

Sokan kérdezik tőle, miért vannak itt ezek a családok, mikor Kárpátalján nincs is háború. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy a roma emberek eleve sokkal jobban félnek, mint mások, „könnyebb egy fél mondattal elvinni őket valamilyen irányba, ráadásul a szociális háló alján ők az elszenvedői annak, bármi történik egy országban, még akkor is, ha nincs fegyveres konfliktus”.

És ha már itt vannak, a gyerekek nagyon akarnak tanulni. Viktória úgy véli, a feladat most nem az, hogy egy egész évet végig vegyenek velük, hanem az, hogy amit idáig tanultak, ne felejtsék el, vagy pontosítsák az eddigi tudásukat. Ebben pedig maximálisan partner a Sátor Suli.

„Olyan szeretetteljes légkör van itt, amibe jó eljönni. Más, mint az iskolában, megtapasztalhatják azt a fajta tanulást, hogy nem kell leckét írni, nincs dolgozat, úgyhogy nincs nyomás, csak azért tanulhatnak, mert jó tanulni, jó érzés okosabbnak lenni” – hangsúlyozza Viktória hozzátéve, ezek közül a gyerekek közül sokan a nyolc általánost sem végzik majd el otthon, az itt töltött idő legalább kedvet adhat nekik a tanuláshoz.

„Ha néhányan emiatt végzik el az általános iskolát, és lesz köztük egy, aki továbbtanul, akkor már megérte, amit csinálunk.”

Viktória azt tekinti missziójának, hogy ezeket a gyerekeket ugyanúgy kezeljék, mint bármelyik másik társukat.

Szeretném, hogyha egy-két év múlva visszagondolnak az itt eltöltött időre, arra emlékezzenek, hogy »a tanítónéni itt hitt bennem, bízott bennem, elhitte, hogy képes vagyok tanulni«.

Kulcsfontosságúnak tekinti az elfogadást, bár biztosan sokaknak furcsa, hogy ő mindennap kint áll több roma családdal egy ház előtt, de azt mondja, ha ő elfogadóan megy oda, akkor vele szemben is így járnak el.

És így történhet meg, hogy pár perc múlva már Istenről beszélgetnek, és kiderül, hogy a menekült férfiak között az egyik férfi apukája egyébként református lelkész.