Az egyedüli kiállás impulzív döntés volt, vagy az elmúlt napok, hetek, hónapok gondolkodásának eredménye?
A kettő együtt. Régóta érezhető, hogy nagyon nagy a baj. Pláne, amióta ez a fajta rendeleti kormányzás van, és olyan intézkedések születnek, amiknek semmi közük a járványhoz, miközben egy csomó jogunkat megnyirbálják. A szabadságunknak ez az erős korlátozása alaposan elveszi a jó kedvét az embernek. A múlt heti sztrájk után meghozott iszonyúan röhejes rendelet azt jelzi, van humora a kormánynak, mert úgy lehetetlenítette el a sztrájkot, hogy olyan minimális feltételeket szabott „elégséges szolgáltatás” címén, amiket maga a kabinet évek óta nem tart be. Összevonunk osztályokat, mert nincs elég tanár, egy csomó szakórát nem lehet megtartani, mert nincs elég szaktanár, vagyis a kormány tulajdonképpen már réges-régen megszegi azokat a szabályokat, amiket most azért hozott, hogy észrevétlenné váljon a sztrájkunk. Ez már végképp sok volt nekem. Gondolkoztam, mi legyen, és akkor hallottam a Szent László Gimnázium tanárairól, és kedden, amikor mentem be az iskolába, és hallgattam a rádiót útközben, bemondták a Kölcseyt is. Ebből a szempontból impulzív döntés volt:
fogtam magam, bementem a főnökömhöz és mondtam neki, hogy holnap én is polgári engedetlen leszek. Annyira magától értetődő volt: mikor az ember tudja, hogy ez a jó, nincs alternatíva, nincs kérdés. Felszabadító. Kapsz levegőt.
Hogyan reagált az intézményvezető?
Kikerekedett a szeme természetesen. Mi egy aránylag kicsi iskola vagyunk, szinte baráti viszony van közöttünk, mondta, hogy neki fogalma sincs, hogy ilyenkor mi történik, úgyhogy fel fogja hívni a tankerületet, hogy megérdeklődje, egyáltalán mi a hivatalos út, hiszen ő egy intézményvezető, el kell járnia ebben az ügyben. Megkérdezte, tudomásul vette, mindenki mindent tudomásul vett. Nem tehet mást, mint tudomásul vesz.
Persze, biztos örültem volna, ha többen vagyunk, a figyelmeztető sztrájkban részt vett a tantestület 71 százaléka. Tudomásul kell venni, és ettől szép a világ, hogy nagyon sokféleképpen gondolkodunk. Sokfélén látjuk ezeket a dolgokat. Van, akinek a polgári engedetlenség nem fér bele. Nekem abszolút belefért. Nem éreztem magam egyedül abban az értelemben, hogy az országban sokan voltak, a budaörsi Illyésben például 48-an voltak. Ilyen szempontból nem voltam egyedül. De én azzal voltam elfoglalva, hogy ezt megtettem. Nekem jó érzés volt.
Erősebb volt a jó érzés amiatt, hogy megteszem, mint az, hogy tartok-e attól, hogy egyedül vagyok. El kell kezdeni valakinek, valakiknek.
A kollégái mit szóltak az akciójához?
Volt, aki nem akart erről beszélni, volt, aki beszélgetett velem, vegyes. Tudomásul vették ők is. Mi egy elfogadó suli vagyunk, nekünk ez az alap, hogy elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van. Elfogadták, hogy ez a történet már átlépte az ingerküszöbömet.
És a diákok?
Diákokkal nem nagyon találkoztam, engem helyettesítettek a kollégák, átvették az óráimat, köszönöm nekik, hogy megtették. Az egyik diákom odajött hozzám az ebédlőben és átölelt, volt, aki nézett rám nagy szemekkel. Töriből most pont az emberi jogokról volt szó, ez egy véletlen egybeesés, a nyolcadikosoknak épp József Attilát tanítom. Érdekesen állt össze a világ. Nem politizálok velük órán, ha megkérdezik, akkor el fogom mondani, hogy mi ez, elmagyarázom, mi a különbség a sztrájk és a polgári engedetlenség között, milyen eszközeink vannak. Azzal a tananyagban is foglalkozunk, milyen jogai vannak egy embernek. Ha én bemegyek úgy, hogy „megnyirbálják a jogainkat, de nem baj, gyerekek, ez van”, hát, én nem tudom. Nem tudnék őszintén odaállni. Tanárként nem lehet szórakozni. Tanárként példát kell mutatni nekik.
A sztrájk és a különböző iskolákban zajló jelenlegi akciók egyébként mennyire érdeklik a diákokat, támogatják-e a tanáraikat ebben?
Az általános iskolásokat még annyi más dolog érdekli, szerencsére, nem is kell ezt feltétlenül erőltetni. Viszont a diákok sem tudják elkerülni a politikát, látják a gúnyplakátokat, amikkel teleragasztottak mindent. Jönnek, aztán mondanak be neveket. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy oké, akkor mesélj róla, ki ő, miért utálod vagy miért szereted. Ilyenkor elakadnak, én meg erre azt szoktam mondani, hogy addig ne vedd a szádra egyik politikus nevét sem, amíg nem tudsz róla semmit. Menj és informálódj!
A polgári engedetlenség után mi lehet a logikus következő lépés? Újabb ilyen akciót tervez?
Szerintem egyre több ilyen akció lesz. Nekem is többen írtak, felhívtak a Kölcseyből, a Szent Lászlóból, elmondták, hogy náluk mi történik, kérdezték, kell-e segítség.
Nem éreztem magam egyedül. Lehet, hogy a suliban egy szem magam voltam, de egyébként nem.
Aztán én is elmondtam másoknak, mit tehetnek, milyen jogaik vannak, ha drasztikusan lépnek fel ellenük. A következő lépés nagyban függ attól is, hogy a kormány mit fog csinálni. Szerdán Gulyás Gergely kijelentette, hogy megérti a tanárokat, de valójában mégsem.
Azt is mondta, hogy cinikusak a pedagógus szakszervezetek vezetői.
Szeretik felhánytorgatni, hogy miért a választások előtt kezdtük el. De mondtuk mi ezt régen is. Ma már nincs mitől félni, nincs vesztenivaló. Igazából az háborít fel, hogy azt kezdik elhinteni, micsoda baloldali őrületet csinálunk mi két hónappal a választások előtt. Bocsánat, 2016 óta mondjuk hangosan, nem most kezdtük, ez egy aljas csúsztatás.
Régóta mondjuk, hogy nagyon nagy baj van az oktatással, az a legszomorúbb, hogy 12 évük lett volna csodát tenni. És mit csináltak helyette?
Én abszolút oltáspárti vagyok, de miért kell makkegészséges kollégákat nem engedni dolgozni, pláne úgy, hogy egyébként a tanárok 99 százaléka átoltott? Most már az a hiányzó egy százalék is akkora tehertételt jelent, hogy nem bírjuk helyettesíteni egymást. Nem tudom, mi lesz a folytatás, de mindenképpen beleállok. Egyrészt azért, mert jó volt, hogy megtettem, nekem ez fontos, erkölcsi, emberi kérdés. Hosszú távon persze nem sok értelme van, ha egyenként állunk oda, de ha elkezdenek öntudatra ébredni az emberek, akkor túljuthatunk a falon, akkor talán kikényszeríthetjük azt, hogy ne lehessen ilyen. Lehet, hogy idealista vagyok.
Sokféle tiltakozás volt az elmúlt években, de valahogy mindig hiányzott a kollektív kiállás a pedagógustársadalom részéről. Miért?
Az emberek szeretnek várni a másikra, hogy az majd megcsinálja helyettük. A pedagógus társadalom nem egységes, ahogy a társadalom egésze sem. Ráadásul a pedagógus társadalom önálló, gondolkodó emberekből áll, akik annyiféleképpen gondolkodnak a világról, hogy nehezebb összefogni őket, nehezebben állnak össze egy szoros csapattá. A másik ok az, hogy a hatalom nagyon taktikusan úgy tagolja a társadalmat, hogy egy csoport mindig különböző pontokon hasadjon. Ha már meghasították egy ügy mentén, létrehoznak egy másikat, hogy ott is szétváljon. Ezt észre kell venni, és meg kell teremteni az egységet. De ez nagyon nehéz feladat.
Miért?
Mi a gyerekekkel nagyon zsarolhatók vagyunk, érzelmileg nagyon megérint minket az a dilemma, hogy ha „nem tanítok, cserben hagyom őket?”. Kicsit olyan, mint amikor egy rossz váláskor a szülők a gyerekkel zsarolják egymást. Közben meg arról szól a társadalom, hogy én állampolgárként szerződtem az állammal, hogy biztosítja a gyermekemnek az oktatást.
De ha az oktatás nem tetszik, akkor az államnál kell reklamálni, hogy rosszul csinálja.
Egy kollégámnak volt egy nagyon jó példája erre: vegyünk egy jól képzett orvost, akinek vannak megfelelő eszközei, asszisztenciája, és megműt egy beteget. A műtét sikeres, a beteg meggyógyul. Most ugyanezt a jól képzett orvost képzeljük el asszisztencia, eszközök nélkül, ráadásul párhuzamosan öt beteget kell megműtenie. Mi lesz az eredmény?
Attól sem tart, hogy a polgári engedetlenség miatt bármilyen retorzió éri?
Egy napi fizetést nem kapok? Büntetést kapok? Kirúgnak? Az, mondjuk, nagy baj lenne, mert nem tudom, ki dolgozna helyettem. Lehet próbálkozni. Nekem a tanítás a hobbim is, nagyon szeretem csinálni. Van más diplomám is, elmehetnék más szakmákat űzni, sok lehetőségem van, de ezt szeretem a legjobban. Ha kirúgnak, valószínűleg mást fogok csinálni.
De bármit is csinálnék, többet keresnék, mint most. Anyagilag jobban élnék, csak nem lennék ennyire boldog.
Mit tartana sikernek, amit akár polgári engedetlenséggel, akár sztrájkkal elérhet?
Nekem az lenne siker, ha nem ez a „megértjük mi, harminc százalék három év alatt” típusú reakció jönne Gulyás Gergelytől, mint ami most. Az a 10 százalékos béremelés, amiről most szó van, az nem a bérünk emelése, az egy pótlék. Ismerjük már, hogy megemelik a bérünket, aztán további munkaterheket raknak ránk, vagy egyéb feltételeket szabnak, vagy valamit elvonnak. Nem bízom benne, de nagyon drukkolok annak, hogy a fizetésünk alapja újra a minimálbér legyen. Mondjuk, mára elértük a minimálbért, de magával a fizetésünkkel. Muszáj megemelni a béreket úgy, hogy egy valódi értelmiségi életet lehessen élni, olyat, ami méltó egy pedagógushoz. A jövőnk a pedagógusokon múlik, vegyenek komolyan minket, akármilyen kormány lesz is áprilistól.
Egy ideális világban mi történne?
Elválasztanák a napi politikát az oktatástól meg az egészségügytől, mert semmi köze hozzá.
Ez nem egy rövidtávú történet, nem úgy működik, hogy ma kicsit belenyúlok az oktatásba, aztán holnap megnézem, milyen lett.
Az legfeljebb fájdalomcsillapító, a minőségi oktatás évtizedekben mérhető. Ha történik valami csoda, akkor megkapunk mindent, nem csak magasabb bért. Szakembereket kell képezni, mert hiány van. Ez nem egy gyorsan megtérülő befektetés, de hosszú távon nagyon megéri.
