- A magyar kormány múlt decemberben aláírt egy olyan szerződést, amelynek egyetlen mondata megállította a Norvég Alap 77 milliárd forintnyi, Magyarországra címkézett támogatását.
- Ez a passzus arról szólt, hogy konszenzusra kell jutni arról, hogy ki lesz a norvég alapos támogatás civil pályázatok lebonyolítója. Ez mintegy 4 milliárd forintos tétel, azaz csak egy kis része a teljes összegnek. A magyar kormány azonban nem akarta a 2014-ben már betámadott Ökotársat (illetve az általa vezetett konzorciumot) elfogadni erre a feladatra, a donorok viszont őket találták a legjobb pályázónak.
- Végül egyik fél sem engedett. És mivel az egész program elindításának ez a konszenzus volt a feltétele, így a projekt nem startolhat el. A norvégok azt az elvet érvényesítik, ami valahogy így hangzik: „ha nem egyezünk meg mindenben, nem egyezünk meg semmiben”.
- Kiderítettük: egy olyan alapítvány is jelentkezett a lebonyolítói posztra, amelyet Csöbör Katalin, fideszes képviselő alapított.
- Olyanra egyébként, hogy egy jogosult ország ne jusson hozzá a támogatáshoz, eddig éppúgy nem volt példa, mint arra, hogy a civil pályázatok lebonyolítóját ne tudják kiválasztani. Ez a vita mérföldkő, amelyben a magyar félnek inkább jó érvei vannak, semmint erős jogi eszközei. A donorok szempontjából az a fenyegető, hogyha nem állnak bele keményen a történetbe, rossz példa kerekedhet belőle
- Nemcsak a most határozottan elzárkózó norvégokon áll, vagy bukik a vásár: Brüsszelnek is lehet beleszólása ebbe az igen bonyolulttá vált, valójában egy jogi háromszögben játszódó történetben, aminek még nem biztos, hogy így lesz vége. Ám az unió inkább a norvégok oldalán áll.
Bonyolult, precedens nélküli jogi helyzet állt elő július 21-e után, amikor is hivatalossá vált, hogy a magyar kormány nem tudott megállapodni Norvégia, Izland és Liechtenstein (a donor országok) képviselőivel arról, hogy Magyarországon ki legyen az úgynevezett Norvég Alap-támogatások civil lebonyolítója. (A támogatás okáról, a vita hátteréről ebben a cikkünkben írtunk bővebben.)
Azaz elemi érdeke az országnak, hogy a támogatás megérkezzen hozzánk, ám jelen állás szerint ez nem történik meg. Méghozzá azért, mert ez a pénz, a mintegy 2,3 milliárd norvég korona – fogalmaz a norvég külügyminisztérium a 24.hu-nak, a hét elején megküldött válaszában –
többé már nem elérhető Magyarország számára.
A norvégok álláspontja (amelyről elsőként a szerdai Népszava számolt be) a „meg nem állapodás” bejelentése után láthatóan csak tovább keményedett. Korábban ugyanis még csak arról beszélt az ország külügyminisztere, hogy a magyar civilek támogatására valamilyen módot találni szeretnének, ám ilyen kategorikusan elutasító kijelentést sem a két héttel ezelőtti közleményben, sem a Politiconak adott későbbi interjújában nem tett a tárcavezető, Ina Marie Eriksen Søreide.
Szerintük a képlet meglehetősen egyszerű: miután a norvégoknál (pontosabban a donoroknál, Norvégiánál, Izlandnál és Lichensteinnél) van a kasszakulcs, és szerintük nincs megállapodás, így pénz sincs Magyarország számára. A magyar fél szerint szintén egyszerű a történet, csak teljesen másképp az: Norvégia tartozik Magyarországnak ezzel a pénzzel, adja azt oda mielőbb!
Csakhogy úgy néz ki – miután több jogi szakértővel is egyeztettünk – a történet ennél azért összetettebb: valójában ex lex szituációban vagyunk, amelyben a felek most minél meggyőzőbben próbálnak érvelni, mintha egy bíróságon lennének – pedig az sem látszik, hogy lehet-e ezt az ügyet egyáltalán bíróságra vinni.
Teljesen szabályozatlan terep
Hogy megértsük, milyen jogi térben zajlik a vita, meg kell említeni, hogy a történetet alapvetően az Európai Unió és a Norvégia közti Együttműködési Megállapodás szabályozza, amely meghatározza azt is, hogy mely ország mennyi támogatást kap az egyes támogatási ciklusban. (A történet sajátossága tehát, Magyarországnak úgy kell kapaszkodót találnia ezen a helyzeten, hogy az alap megállapodásban nem szerződő fél.) Épp ezért fordultunk Brüsszelhez, hogy ebben az esetben mi lehet a megoldás. A szerződés valóban nagyon sok mindenről szól, csakhogy – erősítették meg kérdésünkre abból a brüsszeli hivatalból, amelynek épp ez a szerződés az egyik felségterülete – ilyen vitás helyzetre nem kínál sem megoldást, de még csak iránymutatást sem. A megállapodást ugyanis úgy írták meg, hogy nem feltételezték, hogy lehetnek ilyen természetű konfliktusok a felek közt.
Érdemes rögzíteni: ez a vita nem elvi természetű, mert senki se vitatja a magyar fél 77 milliárd forintra vonatkozó jogosultságát, a probléma teljesen gyakorlati jellegű. A végrehajtás során jelent meg olyan konfliktus – azaz konszenzushiány –, ami miatt a támogatás nem tud teljesülni. Kérdés, hogy innen hogyan folytatódik a történet.
Brüsszelből azt is írták a 24.hu-nak: a végrehajtás a donorok jogosultsága és felelőssége, abba beleszólása így az uniónak nincs. Ennek alapján a donorok oldalán pattog a labda; úgy tűnik, az unió mossa kezeit.
Amibe kapaszkodhat a magyar kormány
Jelen pillanatban a legfontosabb kérdés elég egyszerűen hangzik: mi jön most, mi lesz a következő lépés? És mi lesz a pénzzel?
A 24.hu érdeklődésére a három fél (magyar kormány, Norvégia, illetve Brüsszel) háromféleképpen fogalmaz, és csak a brüsszeli válaszban látszik némi, igaz, igen halovány lehetőség valami konszenzus lehetőségre.
- A norvég választ már idéztük, ők ezek alapján lezártnak tekintik a történetet.
A Miniszterelnökség ugyanakkor megkeresésünkre így értelmezte a kialakult helyzetet:
A norvég fél által is aláírt Együttműködési Megállapodás szellemiségével szemben egy előre borítékolt eredményt és a korábbi években létrejött monopolhelyzetet tovább erősítő döntést hozott a Norvég Kormány, amelyet Magyarország nem fogad el. A norvég fél nemet mondott nagy múltú, jelentős hazai és nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, erős és független szervezetekre. Norvégia haszonélvezője a közös piacnak, és a nemzetközi szerződésekben foglaltak alapján hazánknak is jár támogatás az EGT és Norvég Alapokból. A magyar fél javaslatot tett új határidő kitűzésével az egyeztetések folytatására. Norvégia úgy akarja az EGT tagság előnyeit élvezni, hogy jogi kötelezettsége ellenére semmit nem fizet érte.
Érdekes részlet, hogy szintén a Miniszterelnökség két hete arról beszélt, hogy volt hat olyan pályázat a civil lebonyolító posztra, amelyet ők támogattak. Csak egyet nem, és mivel a közlemény is a korábbi évek „monopolhelyzetét” hozza fel kifogásként, ebből könnyen beazonosítható, hogy itt a szintén pályázó Ökotársról van szó, amely eddig kétszer kapta meg ezt a feladatot a donoroktól korábban. Ennél egyértelműebben fogalmaz a Portfóliónak adott interjújában Ágostházy Szabolcs, a Miniszterelnökség uniós fejlesztésekért felelős államtitkára, aki – megnevezése nélkül – azonosítja az Ökotársat: „Két pályázati kört tartottunk tavasszal, a második körben a norvégok által megbízott értékelő szervezet hét konzorciumot alkalmasnak talált. Ebből mi hatnak a támogatása mellett bármikor kiállunk, a norvégok azonban egyetlen egy konzorciumhoz ragaszkodnak, ugyanahhoz a konzorciumhoz, amely az előző években is vitte a pályáztatást.”
Erre is rákérdeztünk a norvég külügyminisztériumnál, és bár kérésünkre nem nevesítették a többi pályázót, azt megerősítették: több pályázat érkezett, és
nem a pályázatok minősége, hanem a konszenzus hiánya okozta, hogy nem tudtak lebonyolítót választani.
A norvég külügy korábban azt írta: ők a brüsszeli irodájuk által (Financial Mechanism Office) legjobbra értékelt pályázatot támogatták, és ezek szerint csak és kizárólag azt tartották támogathatónak. Ugyanakkor egy általunk megkérdezett uniós jogban jártas jogász szerint érvelésben itt a magyar kormánynak van némi előnye: a szerződésben ugyanis tényleg szerepel a konszenzus kifejezés, a norvég fél azonban továbbra is a korábbi évek minősítési rendszerét tekintette kizárólagos érvnek, és ebből nem volt hajlandó engedni semmit – konszenzus ide vagy oda. Így viszont kérdés, hogy miért írták bele a magyar kormánnyal kötött megállapodásba a konszenzus kritériumát, ha valójában ők pont és ugyanúgy akarták kijelölni a civil lebonyolítót, mint eddig – azaz saját irodájuk minősítésével.
Másrészről viszont tökéletesen érthető a donorok logikája: ha engednek elveikből, és nem legjobb pályázatot támogatják foggal-körömmel, az más tagoknak is felhívó lehet keringőre, ezért sem akarhattak Magyarországgal kivételezni. Az pedig, hogy pártkötődéseiben tisztán kimutatható indulók is akadtak, szintén a norvég álláspontot erősíthetik.
Bíróság? De melyik?
A magyar kormány nekünk is megerősítette: ismét tárgyalna. Kérdéses azonban, hogy a szándékjelzésen kívül van-e bármilyen eszköze, hogy a maga javára fordítsa a folyamatokat, azaz hogy végül, valahogy mégis csak hozzájusson a támogatáshoz. (A 77 milliárdból 73 milliárd kerülne állami kontroll alá valamilyen formában.)
Megkérdeztük a brüsszeli forrásunkat, hogy Norvégiának van-e bármilyen jogi kötelezettsége, hogy kifizessen Magyarországnak a 77 milliárdot. A válasz így hangzik:
A donor országokon jogi kötelezettség van, hogy hozzájáruljanak az unió gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeinek csökkentéséhez az Európai Gazdasági Térségben. Ugyanakkor az egyes országokra vonatkozó támogatások csak bizonyos feltételek mentén érhetőek el.
Ebből a válaszból több minden is következhet: akár az, hogy a magyar félnek felcímkézett, ám végül ki nem osztott 77 milliárdot szétosztják más tagállamok közt, hiszen ha már benne van alapban, ki nemigen lehet venni onnan. Ám amikor erre rákérdeztünk, ezt a választ kaptuk:
ha nem lesz felhasználva, a szétosztás más tagok közt nem lehetséges.
Fordulhat-e Magyarország bírósághoz ebben az ügyben? – ezt is megkérdeztük, hiszen úgy tűnik, a norvég fél kitart amellett, hogy miután nem teljesült az egyik feltétel, nem léphet életbe a szerződés, ezért ők nem indítják el a folyósítást.
Miután a jelenlegi helyzet előzmény nélkül, nincs konkrét válaszunk arra a kérdésére, hogy Magyarország indíthat-e jogi eljárást a donor országok ellen, illetve, hogy az Európai Bíróság egyáltalán kompetens-e ebben az ügyben, vizsgálhatja-e ezt a vitát
– hangzott a válasz.
Az Európai Bíróság bevonása az ügyben azért is lenne nehézkes, mert Norvégia nem tagja az uniónak, így a luxemburgi székhelyű szervezet nem dönthet az ügyében. A hágai Nemzetközi Bíróság illetékessége pedig több ok miatt is problematikus. Egyrészt a magyar és a donor országok közti decemberi megállapodásban nincs ilyen úgynevezett joghatósági klauzula (tehát hogy kihez kellene fordulni vitás esetben), míg az uniós szerződésnél az a probléma, hogy ott az egyik szerződő fél az unió és nem valamely ország. Kereset beadására ugyanakkor lehetőség van, ám ha erre nem ad alapot semmilyen nemzetközi szerződés és /vagy nem szándékszik egy ilyen eljárásban mindkét fél a részvételre, akkor ebből aligha lesz per Hágában nemzetközi jogász forrásunk szerint.
Épp emiatt tűnik úgy: valójában nincs igazi fórum, ahová az Orbán-kormány tovább tudná vinni az ügyet, ha csak nem sikerül valamilyen megállapodást kötni mégis, utóbbira azonban jelenleg kis esély mutatkozik. Brüsszeli forrásunk arról is beszélt, hogy a szóban forgó (2014-2021) közti támogatási periódus teljesítési határideje „2023. április 30. Egyelőre nincs a magyar delegáltaktól származó információink, de vitathatatlanul van még idő a megegyezésre. Ha a megállapodás nem jön létre, akkor a juttatás kifizetése nem történik meg.”
Hozzátették: az új támogatási időszak (2021-2027) tárgyalásai már az ősszel elindulnak, itt elvileg Magyarországnak ismét lesz lehetősége támogatáshoz jutni.
Nyitott kérdések ugyanakkor bőven akadnak a témában:
- a norvég kormány tényleg létrehoz egy olyan alapot a magyar civilek számára, amelyre közvetlenül pályázhatnak?
- Ha ez megtörténik, mi lesz a fennmaradt 73 milliárd sorsa? Elképzelhető-e, hogy azt valahogy átcsoportosítják a következő támogatási ciklusra?
- Pályázik-e újra a civil lebonyolítói posztra az Ökotárs vezette konzorcium?
- És mennyire befolyásolhatja ezt az egész történetet a jövő évi magyar választások eredménye?
