Orbán Viktor szereti, ha arról beszélünk, amiről ő szeretne beszélni. A 2010-es évek legnagyobb kormányzati sikereit olyan környezetben érte el, amikor végig arról volt szó, amiről ő szerette volna: nagyrészt nem a kormányzás céljáról, hanem a kormánya által meghatározott ellenségképről. Legyen szó Brüsszelről, a CEU-ról vagy a migránsokról, a kormány általában olyan ellenféllel küzdött, amelyik vagy nem is tudott a harc létezéséről, vagy nem a harc logikája szerint működött.
Ezért is zavarta annyira az elmúlt másfél évben a koronavírus, amely nem Orbán fejéből pattant ki, hanem valódi probléma, amivel kezdeni kellett valamit. De amennyire lehetett, a miniszterelnök ezt a témát is a belpolitikai küzdőtérre vitte, hogy minél jobban meggyengítse az önkormányzati választáson váratlanul sikeres ellenzéket (és ezáltal az önkormányzatokat). Mivel a kormányfő a koronavírussal kapcsolatban is azt szerette volna, ha inkább arról beszélünk, amiről ő akar, megszületett az ellenzéket oltásellenességgel vádoló kampány, és a járványkezelés kudarcai helyett a vakcinakampány sikere és az ellenzék állítólagos szembenállása lett a téma.
Bár az emberek többsége valószínűleg nem hiszi el az ellenzékről, hogy oltásellenes, és a nyugati vakcinák, különösen a Pfizer népszerűsége, azt mutatja, hogy a társadalom jó részében hasonló kételyek fogalmazódtak meg, mint az ellenzékben, annyit azért sikerült elérni, hogy kevesebbet beszéltünk arról, hogy 30 ezer ember halt meg a járványban, és az egészségügy helyenként bizony összeomlott – ezt jelenti, ha a lélegeztetőgépre kerülő emberek nagy többsége (akár 80-90 százaléka) meghal, mert nincs elég szakember, aki gondoskodna róluk.
Arról is keveset beszéltünk, hogy a kormány hogyan kezelte a gazdasági problémákat, azaz hogy a legtöbb nyugati országhoz képest szinte alig kompenzálta a lezárások okozta veszteséget. Pedig azt, hogy ez a magyarokat mennyire megviselte, megmutatja, hogy az EU-n belül mi gondoljuk a leginkább úgy, hogy a lezárások gazdasági kára nagyobb volt, mint az egészségügyi haszon, amit elértünk velük.
Miközben az Orbán-kormány valamelyest kezelni tudta a járvány rá nézve kedvezőtlen politikai hatásait, mintha félúton elengedte volna az oltási kampányt, éppen akkor, amikor a neheze következne: meggyőzni az oltást elutasító jó 30 százaléknyi felnőttet. Egyelőre nem tudjuk, hogy a koronavírus visszaszorulása mennyire magyarázható a járvány ciklikusságával, így azt sem, lesz-e ősszel negyedik hullám, és ha igen, mennyire mérsékli azt a társadalom 55-60 százalékának átoltottsága. Sok mindent nem tudunk, és egy jó kormány feladata az lenne, hogy még azelőtt felkészüljön ezekre a veszélyekre, hogy ténylegesen szembe kellene nézni velük.
A Fidesz számára rosszul jött, hogy a járvány lecsengésével nem egy olyan téma uralta a híreket, amit ők vettek elő. Ahelyett, hogy elkezdtünk volna a pedofilellenes törvénycsomagról beszélni, a közvéleményt az kezdte el foglalkoztatni, hogy a kormány közpénzből építene elitegyetemet Kínának a vidéki fiatalok számára megfizethető kollégiumi szobákat ígérő Diákváros helyén (vagy mellett, egyelőre ez sem egyértelmű).
Az, hogy mennyire kellemetlen ez az ügy a kormánynak, talán Gulyás Gergely arcáról volt a leginkább leolvasható, amikor arról beszélt, hogy
A Fudan Egyetem ügye közéleti vitára alkalmas formában pillanatnyilag nem létezik.
Ez nagyjából annyit jelent, hogy könyörgöm, beszéljünk bármi másról.
A tiltakozás hatására a kormány, legalábbis a kommunikációjában, visszalépett, és azt mondja, hogy a jövő évi választás előtt nem lesz érdemi előrelépés a Fudan Egyetem építése ügyében, akkor pedig majd népszavazást tarthatnak a budapestieknek a kérdésről. Erre az ellenzék győzelmet hirdetett, amivel segített a Fidesznek félrepakolni az ügyet, csökkentve annak mozgósító erejét.
Így pedig közvetve hozzájárult ahhoz, hogy megint arról beszéljünk, amiről Orbánék szeretnének: a pedofilokat a homoszexuálisokkal összemosó törvényjavaslatról. Noha az eredeti indítvány a gyermekek védelmét szolgálta, az időközben benyújtott módosítás már sokkal inkább szól a melegek orosz mintájú megbélyegzéséről és jogfosztásáról.
Természetesen Magyarországon nincs olyan párt, amely támogatná vagy akár csak eltűrné a pedofíliát. A legutóbbi ilyen ügyek (Kaleta Gábor perui nagyköveté, a volt XVII. kerületi alpolgármesteré és egy győri parlamenti képviselő asszisztenséé) mégis mind a Fidesz oldaláról kerültek elő. Ehhez képest a kormányoldal egyik célja gyaníthatóan az, hogy melegellenes törvénnyé változtatva a pedofilok elleni szigorúbb fellépést, elérje, hogy az ellenzék ne szavazza meg a javaslatot, és immáron a pedofilok mentegetésével is vádolni lehessen.
Ez a vita alapvetően a főváros és a nagyobb vidéki városok vitája lesz. Nem azért, mert a vidék ab ovo melegellenesebb, hanem azért, mert a nagyobb városokban sűrűbben kerül elő a homoszexualitás társadalmi és popkulturális kontextusban is. Vidéken a melegellenesség gyakran vitán felül áll, hiszen nincs semmi és senki, ami és aki vitatkozzon vele. Ha több meleget ismersz, nagyobb eséllyel háborodsz fel azon, hogy kommunikációs hadjárat indul ellenük. Azzal pedig, hogy a főváros nem a Fudan Egyetemről, hanem a melegek elnyomásáról beszél, a vidék egy része pedig a kormány összemosásának hála azt látja, hogy a liberális fővárosban a gyerekek megrontásáért tüntetnek, végső soron megint Orbán Viktornak tesz szívességet mindenki.
Ettől még természetesen küzdeni kell a törvény ellen, méghozzá azért, mert az egyszerűen gonosz.
Az pedig, ha valaki egy általa választott politikai küzdelemben a gonosz oldalára áll, sokat elmond egy emberről. És ez sokadszor történik meg. Orbán sokadszor harcol azért – kezdve talán a hajléktalanok megbüntetésétől –, hogy valakinek kevesebb joga és lehetősége legyen; általában azoknak, akiknek amúgy sincsen sok.
