Sok minden szeretnék lenni, de csak egy lehetek, mert különben túl sok lesz a dolgom. Lennék tornász, táncos vagy óvónéni. Vagy tervező: ruhát vagy függönyöket terveznék. Vagy varrnék is! Vagy cipős is lennék, azokat is nagyon szeretem. De ez túl sok már
– írta Kiss Rita Ágnes hat évvel ezelőtt. A Láthatatlan Tanoda 2015-ben kiállítást szervezett olyan fényképekből, amelyek megmutatták, a tanodás gyerekek milyen jövőt képzelnek el maguknak, mik szeretnének lenni felnőtt korukban. Néhány év elteltével most újra nekiszegezték ezt a kérdést a növendékeknek.
A hat évvel ezelőtti kiállítás célja az volt, hogy megmutassa, a józsefvárosi roma gyerekeknek is ugyanolyan álmai vannak, mint a nem roma vagy jobb körülmények közé született társaiknak. Az ismétléssel arra akarnak rávilágítani, hogy ennyi idő távlatában miként változott meg a gyerekek gondolkodásmódja, mit gondolnak épp a világról vagy saját magukról.
Amikor az első fotók készültek, még kicsi gyerekek álltak a kamera előtt, mára ők kiskamaszokká váltak. A képek és a hozzájuk csatolt üzenetek arról árulkodnak, hogy nem csak a jómódú családokba született gyerekek dédelgetnek középosztálybeli álmokat.
Ritus ma már nem tornász, táncos vagy óvónői karrierre aspirál, hanem fodrász szeretne lenni. „Mivel mondta apukám, hogy a hobbim is lehet, és úgy még jobb”, indokolta a választását. A nyolcadik kerületi kislány sokat komolyodott az elmúlt évek során, nőtt az önbizalma, határozottabb elképzelésekkel rendelkezik és jobban bízik magában. Mindez nagyban köszönhető annak, hogy hosszú évek óta a tanoda figyelemmel kíséri a sorsát, olyan támogatást és közösséget biztosítva, ami segíti a sokoldalú fejlődését.
A tanoda 2013 óta azon dolgozik, hogy a nyolcadik kerületi, hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekek általános iskolai tanulmányaikat egy jó minőségű oktatást nyújtó intézményben kezdhessék meg. Önkéntes mentorokkal, egyéni fejlesztéssel és szabadidős programokkal is támogatják az idejáró gyerekeket és családjukat.
A hatodik osztályos Ritussal ketten foglalkoznak, Kata mentorként áll mellette, míg Sári korrepetálással segíti – előbbi csütörtökönként, utóbbi péntekenként. Leginkább a tanulásban támogatják, meséli a kislány, amikor dolgozat közeleg, mindig van kire számítania. A tanodai élet azonban nem merül ki a tanulásban és a jó érdemjegyek megszerzésében, neki például a balatoni nyári táborok jelentik a legkedvesebb emléket.
Lelkesedése alapján úgy tűnik, nem a világ legnehezebb feladata Ritus kedvében járni a tanoda munkatársainak.
Nekem minden tetszik, amit ki szoktak találni
– mondja a különböző programokról. Így, amikor csak ráér, mindig részt vesz az eseményeken, a „tanoda vagy iskola” kérdésre a másodperc töredéke alatt vágja rá, hogy tanoda, mondván, ott jobb a társaság, sokkal jobban szeret odajárni, mint az iskolába. „Addig szeretnék a tanodába járni, amíg csak lehet”, teszi hozzá.
A 2015-ben megfogalmazott óvónői ambíciók egyébként a szívének kedves óvodai évekből jönnek, a tornász tervek pedig onnan, hogy egykor járt tornára – állítása szerint akkor még jóval hajlékonyabb volt –, és nagyon tetszett neki, ám mára már elmúlt ez a vágy. A fodrász szakma úgy jött a képbe, hogy sokan mondták neki, milyen jó kézügyességgel rendelkezik.
Adódik a kérdés, van-e modell, akin gyakorolhatja áhított jövőbeli szakmáját. Ebben a pillanatban gyors léptekkel és ellentmondást nem tűrő ugatással beveszi a helyiséget Sunny, a család kutyája, akire mutatva Ritus édesapja, Kálmán elárulja, jelenleg ő a kislány egyes számú modellje, jó néhány munkaóra van abban, hogy mindig jólfésülten mutatkozzon az eb. „Próbált hajgumit is beletenni a szőrébe, de ő mégiscsak egy fiúkutya, furcsán festett. De egyébként ő a másik fiam”, jegyzi meg az édesapa, miközben Ritus testvére, a 17 éves Kálmi a másik szobából figyeli az eseményeket.
Nagyon sok segítséget kapunk a mentoroktól, tavaly volt egy kis lemaradás, néhány rossz jegy becsúszott, de aztán sikerült javítani, szebb lett az átlag
– büszkélkedik az édesapa, aki hangsúlyozza, az a legfontosabb, hogy mindkét gyermeke szerezzen valamilyen szakmát, ebben teljes mellszélességgel támogatja is őket. „Jó úton haladunk”, nyugtázza.
A kislány másik bátyja Németországban él, és bár eddig csak egyszer látogathatta meg, ez alapján is azt mondja, kint jobb volt, mint itt. Hogy miért? „Minden jobb volt, mint itt. Csak jobb volt ott lenni”, zárja rövidre a választ. Egyszer ő is szívesen kiköltözne, ha tehetné, de Görögország és Spanyolország is szimpatikus a számára.
A járványhelyzet javulásával a család a nyáron újra szeretne Frankfurtba utazni, hiszen legutóbb egy szomorú okból jártak ott. Ritusék édesanyja 2018 augusztusában elhunyt, decemberben pedig az édesapja úgy döntött, hogy az otthon helyett inkább máshol töltenék a karácsonyt: ekkor voltak kint egy hétig.
A gyerekek az elején nagyon maguk alatt voltak, nekem pedig valahogy be kellett töltenem az anyuka szerepét is, amit persze nem tudok, csak próbálkozom. Azóta már kicsit rendeződtek a dolgok, mára már könnyebb, a kutya is emiatt került hozzánk, és minden várakozást felülmúlt, annyi örömet és boldogságot hozott az életünkbe
– meséli Kálmán.
Amikor a gyerekek elveszítették az édesanyjukat, az édesapa emlékei szerint a tanoda folyamatosan ott volt mellettük, figyelve, mikor és hogyan tudnak segíteni. Ebben a nehéz időszakban is támogatták a gyerekeket a tanulásban, illetve számtalan közös programot szerveztek, az édesapa mindezért azóta is nagyon hálás a tanoda dolgozóinak.
A közös munka azóta is tart. Kálmán azt mondja, szemmel látható a változás a kislányán, mióta hétről hétre a tanodába jár. „Nagyon sok jó dolog ragadt rá azóta”, fogalmaz, majd felidézi a különböző foglalkozásokat és kirándulásokat, amelyek szerinte mind hozzájárultak ahhoz, hogy Ritus kiegyensúlyozottabbá váljon és jobban feloldódjon közösségben. „Amikor hazajött a közös utazásokról, mindig felszabadultabb volt, mint amikor elment”, mondja.
Persze a meghatározó élményeken túl a tanulmányi eredményekről sem szabad elfeledkezni, az édesapa azt az elvet vallja, hogy „ha az ember nem tanul, nem viszi semmire”. Így ragaszkodik ahhoz, hogy mindkét gyermeke szakmát szerezzen, és rendre jelzi számukra, hogy nem neki tanulnak, hanem saját maguknak, hiszen felnőttként ez a szigor az ő javukat szolgálja majd. „De nem panaszkodhatok a gyerekekre, azért inkább lekopogom”, teszi hozzá.
Kálmán most vagyonőrként dolgozik, ám ez nem volt mindig így, korábban a zenélés tette ki mindennapjait, nagybőgővel kezdte, majd áttért basszusgitárra, illetve az éneklésbe is belevágott. Csakhogy már a járvány megjelenése előtt azt érzékelte, hogy egyre kevesebb a lehetőség a vendéglátásban, az pedig nem volt opció, hogy havi egy-két zenélésből próbáljon megélni, így biztos munka után nézett, ami már ötödik éve ad biztos alapot a családnak.
Amikor létrehoztuk a tanodát, Ritus az elsők között volt, akiket megtaláltunk
– idézi fel a múltat Varga Attila, a tanoda egyik munkatársa. Az édesapa még jól emlékszik, amikor az óvodában Attila bemutatkozott a csoportok előtt, elmondta, miről szólna ez a projekt, amihez várják a csatlakozó gyerekeket. „Nem most volt”, mondja, felidézve, hogy a felesége akkor még élt, így ő beszélt a részletekről Attilával.
Attila kiemeli, mennyire jó látni, ahogy a tanodás gyerekek egyre több tudás birtokába kerülnek, így ügyesen megállják a helyüket az iskolában is. „Régebben sokszor volt kénytelen költözni a tanoda, néha volt pénz arra, hogy kibéreljünk egy helyet, néha nem, így jött a láthatatlan elnevezés, hiszen a mentor és a mentoráltjaik bármilyen körülmények között kapcsolatban tudnak maradni. Nem kell fizikai hely ahhoz, hogy két jószívű ember egymásra találjon”, fogalmaz.
Mindig kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy a tanodás foglalkozások informális keretek között valósulhassanak meg, ne a frontális oktatás elveit kövessék, Attila pedig mindig hitt abban, hogy mindez képes egy mozgalommá kinőni magát. „Az volt a vágyunk, hogy tudunk nyújtani egy platformot, ahol mentorok és mentoráltak egymásra találhatnak”, mondja. Önkéntes alapon a segítők és a segítséget elfogadó családok esetében nincs szükség semmiféle hivatalos épületre, teszi hozzá.
A munka kezdetén azt vették észre, hogy a nyolcadik kerületben számos olyan család él, ahol szeretnék, ha a gyerekek magasabb színvonalú oktatáshoz juthatnának, így vált a fő céllá, hogy kikerüljék a szegregált intézményeket. Hisznek abban, hogy mindenkinek kijár az integrált oktatás, „a többi, például hogy mennyi tudást szeretnének magukba szívni az iskolába, az már Rituson és a többi mentorálton múlik”, jegyzi meg Attila.
Tényleg olyan ez, mintha lenne egy jószívű unokatesó, aki úgy tud segíteni, hogy nem lexikális tudást, hanem valamilyen élményt ad át egy gyereknek, egy másfajta tapasztalatot, mint amivel az rendelkezhet
– hangsúlyozza. Szerinte a kulcs egyfajta nyitottság átadása, hiszen gyakran nem látunk túl azon, hogy az iskola milyen elvárásokat támaszt, csak azt látjuk belőle, hogy a kettest ki kell javítani hármasra, azt már nem, hogy egyébként ez miért is történik.
A Rosa Parks Alapítvány által működtetett Láthatatlan Tanoda mentorai ezért dolgoznak: olyan élményekhez és tapasztalatokhoz juttatják a gyerekeket, amelyek jóval túlmutatnak az iskolai követelményrendszeren, így egy nyolcadik kerületi roma kisfiú vagy kislány is rájöhet arra, hogy ő is lehet színész vagy cégvezető – ugyanúgy, mint bármelyik gyerek a világon.
