Eltelt egy év az első magyarországi megbetegedések óta, több, mint 15 ezer halottnál tartunk, és még mindig nem látszik a koronavírus-járvány vége. Ön szerint hogyan tovább?
Január környékén voltak legutóbb hasonló adatok, de valójában azt érdemes vizsgálni, mikor volt először ilyen a helyzet: november eleje és közepe között. Akkor már annyira felfutóban volt a második hullám, hogy november 11-én korlátozásokat kellett bevezetni. Ezek vannak ma is érvényben, a szentestén kívül nem lazítottak rajtuk. Ennek ellenére ugyanott tartunk, mert a második hullám nem is ért véget, hanem a felénél elkapta a harmadik hullám. Tehát folyamatosan megyünk vissza oda, ahonnan a második hullám elindult. Ahhoz, hogy a korlátozásokról vagy az enyhítésről dönteni lehessen, szükség van egy olyan szabályrendszerre, ami megmutatja, milyen fertőzöttségnél mik a jó lépések. A német Robert Koch Intézet azt mondja, ha 100 ezer főre vetítve a heti fertőzöttek száma 50 alatt van – azaz egy 10 milliós országban 700-nál nincs több új fertőzött naponta –, akkor az adott ország kézben tudja tartani a vírust a személyes izolációval. Most Magyarországon ennek nyolcszorosa a fertőzöttszám, tehát a járvány elszabadult. Ezt a mi szakértőink már három héttel ezelőtt jelezték. Közzé is tettünk egy keretrendszert, hogy ha piros, sárga vagy zöld egy megye a fertőzöttek száma alapján, akkor mit kell lezárni, és mikor mit lehet kinyitni. Ez alapján
ma Magyarország teljes területén nagyon szigorú korlátozásoknak kellene érvényben lenniük. A piros zónás megyékben már nem lehetne kaszinókba járni, plázákban vásárolgatni és egymás nyakába lihegve cipőt próbálgatni. Már három héttel ezelőtt komoly korlátozásokat kellett volna bevezetni ezeken a területeken.
A zónák felállítása a gyakorlatban mennyire kivitelezhető? Mennyire lenne együttműködő az egy éve a járvány miatt küszködő társadalom ebben?
Most már semmilyen lépés nem könnyű, mert eléggé bizalmatlanok az emberek. Ezt a szabályozást nem is most kellett volna megcsinálni, hanem legkésőbb az első hullám végén.
Akkor nagyobb volt a bizalom?
Fél évvel ezelőtt még erősebb volt az emberek veszélyérzete, és nem voltak ennyire fásultak, akkor még lehetett racionálisan érvelni. Ma már nagyon megosztott a társadalom, és ez a megosztottság mélyebb, mint a jobb- és baloldal közötti. Akik egészségileg veszélyben érzik magukat, de az egzisztenciájuk elég stabil, még nagyobb szigorításokat akarnak, függetlenül a járványadatoktól. Akinek az egzisztenciája sokkal nagyobb veszélyben van, mint az egészsége, nyitást és lazítást szeretne. A két csoportot én humanistáknak és darwinistáknak neveztem el, és már kibékíthetetlennek látszik köztük az ellentét. A mély megosztottság oka az, hogy nem mutatták meg egyik csoportnak sem, hogy szabályok szerint is lehet kezelni a járványt. Még Romániában is megcsinálták azt, hogy a fertőzöttségi adatokhoz rendeltek korlátozásokat, és az emberek megtanultak ebben élni.
Magyarországon titkosított és ad hoc járványkezelés zajlik, amit Orbán Viktor reményei és rémálmai vezérelnek. Most csak annyit lehet tudni, hogy a jelenlegi tendenciák szerint két héten belül elérjük a lélegeztetőgép-kapacitásunk határát, ugyanis körülbelül 800 lélegeztetett beteget lehet még jó minőségben ellátni.
A nem megfelelő minőségű ellátásnak hol a határa?
Ott van jó ellátás, ahol az intenzív osztályon egy ápolóra két beteg jut. Ebből a szempontból a kórházi osztályokon nagyon eltérő a helyzet, van, ahol rengeteg a beteg, és van, ahol kevesebb. Zalában most kisebb a fertőzöttség, Somogyban, Nógrádban katasztrofális, ezért ott az orvosok azt érezhetik, hogy már túl vannak a határon. Ezért lenne szükség a megyénkénti szabályozásra. Akkor mindenki tudná, hogy az ő megyéjében mi a helyzet. Most csak a helyi viszonyokat elfedő országos adatok állnak rendelkezésre. De nemcsak azoknak az adatoknak kellene nyilvánosnak lenniük, hogy milyen a fertőzöttség, hanem azoknak is, amelyek megmutatják, hogyan állnak a kórházi kapacitások. Lényegtelen, hogy mennyi a lélegeztetőgép, az a fontos, mennyi az intenzív ellátáshoz értő ápoló és orvos. Rajtuk múlik, milyen lesz az ellátás. Magyarország az egyik legrosszabb halálozási rátát produkálja, és ez nemcsak azért van, mert a magyar betegek általánosan rossz állapotban vannak. Az amerikai és a brit betegek is rossz állapotúak. Nálunk azért sok a halott, mert Magyarországon sokkal kevesebb az egészségügyi személyzet.
A kórházaknak minden nap többször is jelenteniük kell, így elvileg megvannak a hiányolt adatok. Mi történik velük: eldugják, vagy nem rendezik össze azokat?
Minden beteg adatai fent vannak az informatikai rendszerben, az EESZT-ben. És a kórházi HR-es is minden osztályról tudja, hogy ott hány ápoló és orvos dolgozik. De ezek az információk nem kerülnek be egy minden érintett számára jól használható, nyilvános adatbázisba. És ezekből nem készülnek a nyilvánosságnak is érthető riportok. Erre mondom azt, hogy ez egy titkos járványkezelés, az érintettek is csak annyit tudnak, amit maguk körül látnak. Egy év elég lett volna arra, hogy a ma is meglévő adatokból ezt a riportrendszert elkészítsék, és ez alapján hozzanak döntéseket, ez alapján kommunikáljanak, ez alapján vegyék rá a lakosságot az együttműködésre. De nem végezték el ezt a munkát, mert nem tartották fontosnak. Az az igazság, hogy a magyar államigazgatás már nem is képes elvégezni az ilyen korszerű kontrollingrendszerek kiépítését, mert
ezt a területet olyan dilettánsok vezetik, mint Kásler Miklós és Müller Cecília.
Nagy-Britanniában nyilvános egészségügyi adatbázisokat kezelnek, mégis nehezen tartják kordában a vírust, és ott is dilettantizmussal vádolják a kormányzatot. A transzparencia mihez járul hozzá a járványkezelésben?
A bizalomhoz. Persze, ha a járványkezelést a politikai haszonszerzés mozgatja és nem a szakpolitikai hatékonyság, akkor mindenütt sokat hibáznak. Erre nemcsak Nagy-Britannia a példa, hanem a korábban nagyon jól teljesítő Szlovákia is, ahol szintén politikai mezőbe került a járványkezelés. Az adatok nyilvánossága olyan bizalomépítés, ami a hatékony járványkezelés alapja, hiszen most olyan dolgokra kellene rávenni embereket, amiket maguktól semmiképpen sem csinálnának: ne találkozzanak másokkal, és zárják be a jól menő üzleteiket. Aki ezeket el akarja érni, annak bizalomra van szüksége. Az adatok nyilvánossága pedig a társadalmi és a szakmai bizalmat is megalapozza.
Ettől hordanak majd többen szájmaszkot, és akarják, hogy oltsák be őket?
Igen. És az orvosoknak is tudniuk kell, mi a jó gyakorlat. Ehhez pedig ezeket az információkat meg kell osztaniuk egymással. Nem letagadni vagy titokban tartani, hogy milyen küzdelmeik vannak, honnan szereznek embert, milyen eljárások váltak be. Nincs egységes protokoll sem, és ha egy szemészt beosztanak a Covid-osztályra, nincs semmi, amit elolvashatna, legalább elméletben megtanulhatna. Az átláthatóság tehát az az alap, amire építeni lehet. Ezt követően a járványkezelésben három eszközcsoport van. A végső megoldás az oltás, ám amíg az nincs, addig is kell valamit csinálni. Itt jön a második, a személyes izoláció. Ez azt jelenti, hogy komoly tesztelési és kontaktkutató kapacitással a társadalomból egyenként ki kell emelni a fertőzötteket és a kontaktjaikat, majd őket elszeparálni a többiektől. Így lehet lokalizálni, majd elfojtani a járványt. Ez sok szakembert és szervezést igényel, de viszonylag olcsó. Ezt az eszközt Magyarországon és még sok európai országban nem vagy nagyon nem jól használják. Márpedig ha ezt nem csinálják meg precízen, akkor már csak a drasztikus lépés marad: a társadalmi szintű izoláció. Ekkor vezetik be a különböző szintű korlátozásokat. Ha Magyarországon a tesztelő, kontaktkutató kapacitás rendesen működne, akkor a pozitív eseteket képesek lennénk 24 órán belül karanténba zárni. Ha ráadásul még az emberek megkapták volna a 100 százalékos táppénzt is, hogy érdekeltek legyenek abban, hogy otthon maradjanak, annak a költségei elhanyagolhatóak lettek volna a lezárások veszteségeihez képest. Ennek az egésznek az egyéves működési költsége nem került volna 200 milliárd forintnál többe. Ehhez képest egy nap lockdownnak Magyarországon 10 és 15 milliárd forint közötti a költsége Szijjártó Péter számításai szerint. Húsznapos lockdown költségének az árán meg lehetett volna úszni, hogy tönkre menjen a vendéglátóipar, az idegenforgalom és a rendezvényszervezés. Sőt, azt is el lehetett volna érni, hogy 15 ezer embernél jóval kevesebb haljon meg, és persze azt is, hogy az egészségügyi struktúra ne terhelődjön túl.
Az egészségügy mindenhol túlterhelődött, nemcsak Magyarországon, és máshol sem úgy kezelték a járványt, hogy a tesztelésre és a kontaktkutatásra helyezték a hangsúlyt.
Európában rengeteg helyen és az Egyesült Államokban sem csinálták ezt jól. Érdekes módon a távol-keleti diktatúrák, sőt az ottani demokráciák is sokkal jobban elvégezték ezt a munkát. Dél-Korea, Tajvan, Ausztrália, Új-Zéland – ők megtanulták, hogy ez a jó módszer, és ott most teniszbajnokságot lehet rendezni nézők előtt.
Ha van jól működő példa, akkor miért nem követte azt Európa és Magyarország?
Én ezt a hübrisszel magyarázom. A nyugati kultúrában elég elbizakodottak voltunk, és sokan még ma is azt hiszik, hogy az emberi civilizáció majd úrrá lesz egy biológiai aktoron. Csakhogy nem vettük észre – nemcsak a kormányok, hanem a társadalmak sem –, hogy a vírust csak a biológia szabályainak tiszteletben tartásával lehet legyőzni. Ugyanis kizárólag egy szempont érdekli: az, hogy talál-e elég megfertőzhető gazdatestet. Így
amíg mi a politikai játszmákban a másik ember legyőzésével foglalkozunk, addig a vírus nevet rajtunk és terjed.
Ezt a Távol-Keleten, a távoli nyugati demokráciákban is jobban megértették. A vírus biológiai szabályszerűségek szerint működik, kihasználja az emberi gyengeségeket. Ezért minél gyorsabban lép fel ellene egy kormány, annál kisebbet kell lépnie.
Megvalósíthatónak tartana egy egységes uniós járványkezelést?
Kizárólag az lenne eredményes. Az egységes belső piacon hatékony nemzeti járványkezelés ab ovo nem lehetséges. Még ha egy országban sikerült is jól elfojtani a vírust, mint például Németországban, oda is visszahurcolják az egységes piachoz tartozó más államokból. Csak európai szintű járványkezelés működik eredményesen, legalábbis a szabályozás szintjén. Európai szinten kell azt tehát meghatározni, hogy milyen fertőzöttségi ráta esetén milyen lezárások vagy könnyítések szükségesek. Meg azt is, hogy az európai határokon hogyan ellenőrizzük azokat, akik bejönnek. Az európai szintű szabályozást viszont helyben, a legalacsonyabb szinten kellene végrehajtani. A helyi politikai aktoroknak, például a járási hivatalvezetőknek kellene dönteniük az adatok ismeretében és a protokollok alapján arról, hogy mit és hogyan kell szigorítani vagy enyhíteni. Mint ahogy Balassagyarmat a Facebookon aktív polgármestere megtenné, ha lenne hozzá hatásköre. De nincs. Így viszont a nemzeti szintű önállóskodások ahhoz vezetnek, hogy pingpongozunk a vírussal.
Az ellenzék és a kormány is pingpongozik: nagyjából az a helyzet, hogy amit a kormány tesz, azt az ellenzék azonnal kritizálja. Nem félő, hogy egy helyi szintre helyezett járványkezelésre is azt mondanák, káoszos, ötletszerű, dilettáns?
Éppen az ilyen megosztott országok problémáját oldaná meg, ha a szabályozás európai szintű lenne, a végrehajtás viszont lekerülne megyei vagy járási szintre. A nemzeti kormányoknak és azok ellenzékének nem sok szerepük lenne, legfeljebb figyelemmel kísérnék és elemeznék, mi történik. Idealistán hangzik, de ez a járvány talán elgondolkodtatja az embereket, hogy ilyen biológiai veszélyhelyzetben ezek a nemzeti intézmények nem hatékonyak, és nem érnek el jó eredményeket. Mindenkinek világosan kellene látnia, hogy nem a másik ember az ellenség, hanem a vírus. Egy ilyen élet-halál kérdésben ki kell vonni a politikai vitát a döntésekből. Erre lenne alkalmas egy uniós szabályrendszer, ami már jó előre megmondaná, hogy bizonyos fertőzöttségi és halálozási adatok alapján mit kell csinálni. Amíg a politikai haszonszerzés motiválja a szereplőket, addig nem lesz hatékony a szakpolitikai megoldás. Még egyszer mondom, a járvány nem emberi játszmákkal, hanem a vírus szabályaival fojtható el.
Az utóbbi egy év járványkezelésében mi volt a jó mozzanat?
A leghasznosabb az volt, amikor az első hullám elején, az ismeretlen vírus felbukkanásakor elrendelték a teljes lezárást. Jó döntés volt, mert az első hullámot ötszáz halottal úsztuk meg. Ám ez elbizakodottá tette a politikusokat és a társadalmat is. Ezért nem kényszerítették ki a kormányból, hogy a sok munkával, de kevés költséggel járó személyes izoláció rendszerét kiépítse. És nem építették ki azt a szabályrendszert sem, hogy a fertőzöttségi adatok alapján milyen lezárásokra vagy lazításokra van szükség. Nem hitték el, hogy több hullám jöhet.
Kinek kellett volna kikényszerítenie?
A szakértők, vezető orvosok felelősségét nem lehet eltagadni, nekik kellett volna nyilvánosan is sokszor elmondaniuk, milyen a jó járványkezelés. Néhányan persze próbálkoztak, augusztusban Röst Gergely matematikus beszélt arról, hogy nagyon veszélyes járványügyi helyzetre kell felkészülni ősszel. Mivel azonban nem hallgattak rájuk, egy idő után feladták, és már csak a saját belső webináriumaikon mondják el, hogy mit kellene tenni. Ebben a végletekig centralizált országban egyetlen szuverén, Orbán Viktor dominálja a járványkezelést. Érthető, hogy végül mindenki visszahúzódik, mert nem akarja megütni a bokáját. A kormány közben vagy hárít, és szabadjára engedi a vírust, vagy kapkod, és fél nap alatt lezár mindent. Nincs szabályszerűség, kiszámíthatóság. Ezért nincs bizalom sem. Óriási gond az oltás iránti bizalmatlanság is.
Az Orbán-kormány az elmúlt tizenegy évben azt tanulta meg, hogyan kell 2,5 millió Fidesz-szavazóhoz beszélni. Ahhoz azonban, hogy elérjük a nyájimmunitást, 6-7 millió felnőtt embernek kell beadni az oltást. A Fidesz-kormánynak azonban nincs hitele és mondandója a hiányzó 4-4,5 millió embernek, nem tudja elérni és meggyőzni őket.
Mindenhol sulykolják, hogy mindenki oltassa be magát, és Orbán Viktor meg is kapta a kínai vakcinát. Ez sem elég?
Ez nem fogja meggyőzni azt a rengeteg européert, akik nem értik, hogy Magyarországon miért van különutas vakcinapolitika, és miért nem csak az unió által engedélyezett vakcinákat használjuk. Amiatt is nagy a felzúdulás, hogy az oltási igazolásból kikerült a vakcina fajtája, ami miatt a magyarok nem fognak tudni korlátozások nélkül utazni. Ez is hitelteleníti a kormányt, ezért nem meglepő, hogy a regisztráltak száma még nem lépte át a 2,5 milliót. Hol vagyunk még a szükséges 6-7 milliótól? Mi addig a stratégia? Mégis az oltásokra tettek fel mindent, mintha ezt a járványszakaszt meg lehetett volna előzni a vakcinákkal. Pedig tudták, hogy a brit variáns Anglia után letarolta Portugáliát, Csehországot és Szlovákiát is. Mégis, mit gondoltak, miért úsztuk volna meg? Mindenki tudta, hogy jön, aki mégsem, az ne foglalkozzon járványkezeléssel.
A különutasnak mondott vakcinabeszerzésekről mi a véleménye? Ha nem lenne orosz és kínai vakcina, akkor még kevesebb beoltottnál tartanánk.
Ezek a vakcinák nagyjából 200 ezerrel több oltottat eredményeztek eddig. Persze minden beoltott ember fontos, de a most beoltottak sem immunisak még, csak hetekkel később lesznek azok. Vagyis a járvány mostani szakaszának kezelésére nem a vakcina a megoldás, mert még nincs félmillió immunis ember sem. Ezért az orosz és a kínai vakcina beszerzése alig több, mint öncélú különcködés, ráadásul március-áprilistól már az EU által engedélyezett oltások is nagyobb számban érkeznek. A szakma szabályainak nem megfelelő, Szijjártó Péter által megrendelt engedélyezés sokkal jobban aláásta a bizalmat, mint amennyit használt. Továbbra is sokan vannak, akik sem az oroszban, sem a kínai vakcinában nem bíznak.
A vakcinák iránti bizalmatlanság sem csak magyar jelenség. Németországban például az AstraZeneca oltóanyagát fogadják el nehezen.
A politikai nyomás és a rossz PR egy jó oltást is képes tönkre tenni, ami miatt az emberek elkezdenek ódzkodni tőle. Valóban ugyanez történt Németországban az oxfordi vakcinával. Ez is mutatja, hogy az egész járványkezelés a bizalmon alapul. Ha ez nincs meg, akkor az egyik legjobb vakcina sem kell sok embernek. Ez a balsors jutott sajnos a Szputnyiknak is, ami a szakmai közösség szerint nem rosszabb oltás, mint az AstraZeneca, amit itthon viszont örömmel elfogadnak az emberek.
A jónak tűnő járványkezelés sem garancia arra, hogy kordában lehet tartani a vírust. December végén azt mondta, ötezer ember halálát megelőzhettük volna, ha a szlovák miniszterelnök kezeli Magyarországon a járványt. Most kiderült, Szlovákiában hamarabb szabadult el a vírus. Mit rontottak el?
Azt az előnyt, amit a tömeges teszteléssel megszereztek, nem tudták megőrizni, mert nem csinálták meg az azt követően szükséges izolációt. Csak március 1-jén hoztak egy olyan rendeletet, hogy ha valaki karanténba kényszerül, akkor pénzt kap, hogy otthon maradjon. A tesztelés-izoláció nagyon munkás dolog, minden lépését el kell végezni. A szlovákok elvégezték az első harmadát decemberig, de a fennmaradó kétharmadát már nem. Hagyták az eredményeket veszendőbe menni, és a járványkezelés egy politikai játszmába került. Lehet kárörvendeni a szlovákokon, mivel azonban mi még felkészületlenebbek vagyunk, semennyire sem leszünk jobb helyzetben. A különbség az, hogy Igor Matovic azt mondta a polgárainak és az Európai Uniónak, nagyon rossz a helyzet, adjanak orvost és nővért. A magyar kormány biztosan nem fogja bevallani, hogy nem készült fel, és nem fogja Európa segítségét kérni. Matovic sem csinálta jól, de legalább nem tagadja le.
Orbán Viktor nemrég elismerte, nagyon nehéz két hét előtt állunk, és eddig nem tapasztalt terhelés lesz a kórházakon.
Sajnos az a két hét, amit előrevetített, inkább két hónap lesz. Vagyis megint nem mondja ki, hogy ez bizony még hosszú ideig fog tartani. Csak egy rövid, elviselhető időszakról beszél, ami így inkább előzetes kármentésnek tűnik. Annak az elfedése, hogy tehetett volna valamit, de nem tette meg. És arról sem mondott semmit, hogy mi tesz most azért, hogy legalább elkerüljük a negyedik hullámot, hanem áttolta a felelősséget az orvosokra és az ápolókra, akiknek nemcsak a járvánnyal kell foglalkozniuk, hanem az új szerződésükkel is, amit több mint ötezren alá sem írtak.
Végtelen cinizmus és erőfitogtatás, hogy a legnagyobb járványhullám közepén nem bizalmat építenek az orvosok és ápolók között, hanem bizonytalanságot keltenek.
Eljön vagy már eljött az a pont, hogy Szlovákiához hasonlóan nekünk is segítséget kellene kérni más országoktól az orvos- és ápolóhiány miatt?
Az egyes kórházak osztályvezetői tudják megmondani, mikor jön el ez az idő. Én arra számítok, hogy megint eljutunk odáig, hogy egy ápolóra két beteg helyett 6-8 jut majd, az intenzív terápiás orvosok a műtő és az intenzív osztályok között rohangálnak, a Covid-osztályokon pedig keveredni fognak a betegek, mert nem lesz elég hely. Könnyen elképzelhető, hogy kellenének orvosok és ápolók, de nem hiszem, hogy a kormány az uniótól kérne majd segítséget. Oldják meg a kórházak, ahogy tudják. És főleg hallgassanak róla.
A koronavírus hogyan változtatta meg az egészségügyet, és a változások mennyire lehetnek tartósak?
Öt évvel ezelőtt írtam cikkeket a hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezőiről, az orvosbárókról, és akkor magam sem hittem volna, hogy ilyen hamar kriminalizálják a paraszolvenciát, és ilyen jelentősen megemelik az orvosok fizetését. Ezt a Covid kényszerítette ki, mert világos volt, hogy az orvosok nem fogják ugyanazt az igát húzni, mint korábban, ugyanazért a bérért. Szerencsés csillagállás volt, hogy még pont a járvány előtt egy olyan kamarai elnökséget választottak maguknak az orvosok, amely programjának első két pontja épp a hálapénz kriminalizálása és az orvosbéremelés volt.
De a jogállásról szóló törvény nem csak a hálapénzt és az orvosbéreket szabályozza, ezért történik most az, hogy kórházi osztályok működése került veszélybe, mert sokan nemet mondtak az új szerződésre.
Ebben a törvényben a béremelés a méz a madzagon, de valójában ez egy lopakodó reform, ami a Covid nélkül sokkal később következett volna be, ha bekövetkezett volna egyáltalán. Nincs olyan kormány, amely másfél évvel a választások előtt kezd bele egy ilyen nagy ívű változtatásba, csak akkor, ha már nem kerülheti el. És ezt a béremelést most nem kerülhette el. Ha pedig ezt meg kellett adniuk, akkor nagyon sokat kértek érte cserébe. Ezt én politikai haszonlesésnek gondolom. Miközben soha nem látott mértékű változás történik az egészségügyben, aminek a végső irányával még egyet is lehet érteni. De nem így pacekból, és főleg nem most, a járványhelyzet kellős közepén kellett volna ezeket a lépéseket kierőszakolni. Így most nagyon sok embernek öröm helyett rossz a szájíze.
Önsorsrontó módon a legrosszabbkor bizonytalanítják el az egészségügyi személyzetet.
