A Bugaszegi Köztársaságot 2011. április tizenegyedikén kiáltottam ki a Balatonboglár határában található tanyámon. A jogi aktusról levélben értesítettem az ENSZ-et, belefogalmazva, hogy ez immár nem Magyarország része, hanem olyan önálló entitás, mint a Vatikán az olasz államban. Egyúttal kinyilvánítottam, hogy természetesen elfogadom az engem körülvevő ország jogrendjét, használom a pénznemét és az infrastruktúráját, viszont a szellemi leválásom végleges. Hogy mindezt miért csináltam? Mert berágtam, hogy a magyar parlament eltörölte az Alkotmányt, és csinált helyette Alaptörvényt.
Az ENSZ-től válasz mind a mai napig nem érkezett, aminek örülök, mert így legalább nincs elutasítva a kérelmem; tekintsük úgy, hogy földolgozás alatt áll.
Ennek ellenére a túlbuzgó polgármester megüzente, hogy fizessek építményadót. A kompromisszumkészségemet azzal nyilvánítottam ki, hogy a ház után, amiben lakom, utalok évi húszezret, de a többi építményt a köztársaság vezetőjeként közcélúnak nyilvánítottam. Kaptam egy határozatot, hogy rendben, de a továbbiakban tartózkodjam az építőipari tevékenységtől. Visszaírtam, hogy attól bizony tartózkodni fogok, de van még itt egy halom tégla, én bizony összerakom installációnak, ha nem tetszik, verjenek vasba. Kiszállt a bizottság, hümmögtek, csóválták a fejüket, oszt’ elmentek, azóta csönd.
Én pedig épülök.
Még ’89-ben kezdtem földeket venni a határban. Nem volt itt semmi, csak sitt hátán sitthalom; én meg szépen kitúrtam a téglákat, abból húztam föl a falakat, aztán, hogy elfogyott a matéria, a szeméttelepen kotortam tovább.
Hazajárós kanként működtem, reggel kijöttem, dolgoztam, este hazamentem az asszonyhoz kajálni, aludni, miegymás. Értem? Tíz év alatt elkészült a ház, életvitelszerűen itt maradtam, onnantól az asszony jött ki utánam reggel dolgozni, kajálni, miegymás, este meg hazacsámpázott; de ahogy beszereltem a kazánt és az internetet, ő is végleg kiköltözött a szabadságba.
Mindent szigorúan egyedül, a saját két kezemmel csinálok, némely fallal heteket eltérdelek, még takarásban is rusztikálok. Egyszer fölbotorkált hozzám az állásra egy házaspár azzal, hogy „János, hoztunk egy-egy téglát, hogy mi is kivegyük a részünket a munkából”. Mondtam, tegyék le. Letették, én meg lerúgtam az állásról.
Mondtam, „basszátok meg, ha ezt elfogadom, eldicsekedtek a szomszédoknak, a rokonoknak, a haveroknak, hogy együtt építetek a Csere Janival, és máris összedől a nimbuszom”.
A lakóház után a gazdasági épületek készültek el, növényház, istálló, pajta, plusz erdősítettem. Eztán fordultam rá a szakralitásra: kezdtem a Trauma Kapuval, hatalmas mű, hatméteres boltív a magasban, lépcsőn hághatsz föl reá, másfél évembe telt, de megérte. A vendégek kilátónak hívják meg diadalívnek, állandóan magyarázom, hogy tessék már elolvasni, mit írtam a tetejire: Muhi, Arad, Mohács, 1956. Vagyis a nemzeti traumáink. Tervezem hozzábiggyeszteni az 1990-es gengszterváltást is, csak kivárom a végit, mert úgy látom, jelenleg is tart, sőt, most vannak csak nyakunkon az igazi gengszterek.
Nyáron a fülembe súgta egy asszony, hogy „ugye, érezni a levegőben, János, hogy hónapról hónapra jobb az országnak, és neked is jobb?!” Azt feleltem, hogy „mitől lenne jobb? attól, hogy kiplakátolják?!” Szórják a milliárdokat propagandára, ahelyett, hogy adták volna az ezredrészét Bogdán Lászlónak Cserdibe, tán nem öngyilkolja meg magát, hanem kimászik a szorult helyzetéből, amibe az építkezési kedve sodorta. Szegénynek nem tudtam menni a temetésére, viszont építettem az emlékére egy sarokoszlopot, és elküldtem a falujának egyhavi nyugdíjamat, kerek ötvenezer forintot. Kiírtam a dolgot a Facebookra, hadd lásson mintát a nép, mire valami szélsőjobbos barom azt kommentelte alá, hogy „egy döggel kevesebb”. Reménytelen.
A Trauma Kapu után az őseim tiszteletére elkészítettem a Mártírok kertjét, majd nekiláttam az oppidiumnak, ami az egykor itt állomásozó római légiónak állít emléket. Aztán következett a Koppány siratófal, melynek tornyában hatvankilós, a tartósság érdekében általam bakkecskefaggyúval kenegetett emlékharang lakik. Olykor megkongatom, ezzel hajtok fejet a férfi előtt, akiből törvényes királyunk lett volna, ha 997-ben őt, Napsugár nevű feleségét, három fiát s két leányát le nem mészárolják Vajkék. Ősbűn. Azóta nincs egyetértés ebben a hazában. Nyomorult családfőt ráadásul még négyfelé is vágták, és a darabjait az ország négy sarkában tűzték várfalra, elrettentésül azoknak, akik fontolgatnák, hogy szembe szegülnek Szent István királyunkkal.
István királyunk, noha országalapító, de távolról sem szent, kezdve ott, hogy Vajk néven pogánynak született, folytatva azzal, hogy vérben fogant az általa létrehozott közigazgatás és társadalmi rendszer. Meg eleve: ember a másik emberből ne csináljon szentet, ilyen joga a Jóistennek van, már ha létezik. Miért szentezünk össze-vissza?! Megmondom én, miért! Így vezethetők meg a legkönnyebben az emberek. A Horthy-rendszer Prohászka Ottokárja mondta a földhöz juttatott kisparasztnak, hogy imádkozz és dolgozz, közben meg az járt a fejében, hogy addig ők a hercegprímási meg a kanonoki palotából elirányítgatják a közös országunkat. El is irányítgatták, ja, a pusztulásba.
Van bajom a vallással, de legalább úgy, hogy tudom, miről beszélek. Az összes vallást átböngésztem, kerestem, melyik való nekem, végül arra jutottam, hogy egyikkel sem egyesülök. Templomban kétszer jártam: először, amikor megkereszteltek, arról nem tehetek, másodszor meg, amikor apám meghótta magát. Úgy végrendelkezett a jó öreg, hogy az Isten házában búcsúztassák, anyám meg ott akart lenni, és mivel addigra kerekesszékbe kényszerült, nekem kellett betolnom őt a templomba. Minden bajom volt, de tartottam magam, ám amikor a pap anyám szájába adta az ostyát, és rám nézve emelte a következő karikát, rémülten curikkoltam kifele.
A Koppány-torony különlegessége, hogy benne vannak a fogaim, a komplett első-alsó szett.
Úgy történt, hogy a Trauma Kapu boltívét novemberben finiseltem, zúzmarás hidegben, nem volt mese, ki köllött fugázni. Átfáztam, gyulladást kaptam, attól ment el a fog; de nem szomorkodtam, amúgy is elszállt fölötte az idő, jogosan elhullhatott. Meglazult az első, kivettem, másnapra meglazult a következő, azt is kivettem, és így tovább. Ragaszkodtak egymáshoz, jobban, mint hozzám. Eldobni nem akartam, mégiscsak emlék, hát betettem a falba, mint a bontott téglát, meg lehet nézni. Mondhatni, ma is megvan az összes, csak nem a számban lakik. Slaggal szokom mosni.
Gondolkodtam műfogsoron, de arra jutottam, hogy erre a kis időre fölösleges, inkább megtanultam ínnyel rágni. Az asszony más, mint én, örökölt egy birtokocskát, eladta, az árát műfogsorra költötte, de nem tudta megszokni, dühében bekukázta, ugrott százhetvenezer forint. Aztán rábeszélte magát egy másikra, az meg lötyög, mégis megtartotta, most is benn van a szájában, néha megforgatja, hiába mondom neki, hogy ragassza be. De hát csinálja, ahogy neki jó. Öregszünk. Értem?
E lépcső vezet föl a birodalom központjáig, a Bugaszegi Köztársaság szerény, mindössze másfél négyzetméteres elnöki irodájához, mely egy füst alatt a kancellári hivatalnak is otthont ad, de egyelőre tök üres, eltekintve a benne elhelyezett, a temperálásért felelős kiskályhától. Olyankor húzódom ide, ha el akarok szökni a látogatók szeretete elől.
Az elnöki iroda ajtaja a nyáron készült provizórikus keresztelő medencére nyílik, ami attól provizórikus, hogy anyaga közönséges tégla és beton, de hamarosan újracsinálom kőből, gránitból. Igazából nem is keresztelő medence, hanem visszakeresztelő medence, abból a célból, hogy a kereszténykedő, illetve álkeresztény politikusokat visszakereszteljem tisztességes pogányokká: aki beleáll, azonnal megtisztul, és onnantól nem pofázik országot megosztó marhaságokat. Kezdeném a kormány legnagyobb keresztényével, a kereszténydemokraták idegenben helikopterről házi rénszarvast lődöző miniszterelnök-helyettesével, aki a szertartást követően elmehetne, teszem azt, húskombináti igazgatónak. Folytatnám a sort a főjegybankárral meg a magyar kipcsakokkal. Segíthetnének megkeresni a fekete pöttyöt a valagamon, mert én nem lelem.
A Trauma Kapu és az oppidium után szerfák faragásába vágtam a fejszémet: földből kiforgatott és kerítésbe rendezett akácgyökerekre egy-egy királyunk, fejedelmünk nevét véstem kegyelettel. Haladtam szépen, eljutottam egészen Rákóczi György választófejedelemig, de akkor váratlanul leégett a növényház, plusz bedöglött a felsőmarógépem, és e két csapás oly erővel pörölyözte hangulatomat, hogy elment a kedvem az egésztől.
Ráadásul szembesültem azzal, hogy az időjárás pusztítja a kopjafákat, mire kitaláltam, hogy kolumbáriumokban folytatom a gondolat megvalósítását: oszlopokat falaztam, mindbe négyszer három darab boltíves ablakocska került, ezekbe helyezek gravírozott táblácskát adott ős nevével. Háttérszínnek a kéket választottam, ami egyrészt a szabadságot jelképezi, másrészt a heraldikában a hungurok színe.
A Bugaszegi Köztársaság egyúttal ipartörténeti emlékpark, hiszen az ország minden tájáról és mindenféle korszakból találni itt monogramos téglát; emitt egy Esterházy, amott gróf Széchenyi Béla. Látom? S akad selejt is: a szaki fordítva véste a vetővályúba a cég betűjelét, biztos beivott, régen is szerették a piát, s lement egy sorozat a tükörképpel, mire észlelték a hibát, de hát ettől különleges.
A lényeg, az élet esszenciája itt tekinthető meg. Na, mi ez? Nem esik le a tantusz? Íme egy Piros István műhelyéből kikerült tégla P. I. monogrammal, egy másik Nagy Antaltól N. A-val. Mit adnak ki, ha egymás mellé teszem őket?! Hát, persze, hogy P.I.N.A.!
Szoktam magyarázni a látogatóknak, és ahogy megértik, az összes asszonynak fülig szalad a szája, és olyanokat mondanak, hogy „maga kis huncut!”
A nyáron egy vendég hozott egy méteres darabot a színművészetis tüntetés piros-fehér kordonjából, és mivel egyetértek a gyerekek céljaival, beépítettem a szalagocskát az aktuális falba, azzal is telt az idő. Másnap csapatnyi fiatal érkezett, amint meglátták az alkotást, ujjongásban törtek ki, kérdeztem, mi lelte őket, mire előkapták a zsebükből a free SZFE-s maszkjaikat, egyet nekem is adományoztak. Rögtön fölvettük a közös szellemi lapot, és arra jutottunk, hogy időkapszulába való az ilyes ereklye, s dunsztosüvegbe zárva üstöllést egy szívecske fölé falaztam a sárga-fekete szövetet.
Viszonylag friss építmény a bugaszegi Batthyány-örökmécses, mely Kossuthnak, Széchenyinek, Deáknak és a többi tizenkilencedik századi szabad magyarnak állít emléket. Az anyaga ennek is tégla, de nem akármilyen: túlsütött! A Beregben készült, elcseszték. Ment volna a szemétbe, még jó, hogy szóltak, kérem-e ingyen. Naná, hogy kértem, hiszen kiválóan passzol nemzetünk nagyjaihoz, ugyanis olyan kemény, hogy amikor az alját egyenesre vágta a sírköves, azt mondta, ilyennel még gránitban sem találkozott.
Faszobrászkodom is, nőalakokat mintázok, a legsikerültebb a Bugaszegi Madonna című alkotásom, nevezhetjük akár Bugaszegi Mammográfiának is, azt szimbolizálja, hogy képes vagyok kézrátéttel gyógyítani egészséges asszonyokat. A mű a hanyagul rávetett viseltes melltartóval válik teljessé, amit jobb időkben foggal hámoztam le, de olyan nincs már nékem.
A kiserdőmben életre hívtam a Holt Költők Társaságát, Dosztojevszkijjel, Stendhallal, Juhász Gyulával és a többiekkel, mégpedig úgy, hogy minden fára egy-egy draincsőre vésett idézetet erősítettem. Draincsőre azáltal tettem szert, hogy a köztársaságom mellett fut az autópálya…
Szóval, a sztráda rézsűjébe draincsövet fektettek, ami arra szolgál, hogy elvigye a keletkező kondenzvizet. Az építésnél maradtak diribdarabok, amiket szépen összeszedtem, nem volt nehéz dolgom, mert az építők az én földemet bérelték átmeneti telephelynek, és örültek, hogy kevesebb hulladékot kell elszállítaniuk.
Draincső az alapanyaga a kerítésen mutatkozó, dekopír fűrésszel kialakított figuráknak is. Tökük van, igen, nem nehéz észlelni: középen hetyke bot, alatta grandiózus golyók, háncsból; erdőt irtottam, leháncsoltam az ágakat, a háncsot a keblemen jól megtekertem gömbbe, ipari cérnával összehúztam, napon kiszárítottam, aztán, ha majd spirituszba mártom, lehet asszociálni és sütögetni tojást, mamutszárnyat, ami adódik.
Pont úgy születtem, ahogy mindenki más, csak a körítés egyedi. Apám túlélte a második világháborút, katonai bicikli hátán tért vissza falusi otthonába. Az utolsó szakaszt igen lassan tette meg, ugyanis már Somogyban talált az árokban egy cimbalmot, a németek vagy az oroszok lopták, de ráakadhattak valami értékesebbre, mert eldobták, az öregem meg hazatolta. Telt, múlt az idő, apám elcimbalmozgatott, és muzsika közben összeszemezett a szembe lévő házban életvitelszerűen tartózkodó leánnyal, s miután mindketten ráutaló magatartást tanúsítottak, össze is keveredtek. Vagyis apám ’47 nyarán letolta a gatyát, de nem volt egyedül, anyám is megjelent az aktusnál, így a letolás nem volt eredménytelen, s 1948. március másodikán Balatonbogláron, öreganyám házának tiszta szobájában megszületett a corpus delicti, vagyis én, minek örömére a bábaasszony, mert az is jelen volt, elvágta a köldökzsinórt. Azóta külön élek. Mármint anyámtól.
Nem lett volna rossz sora a famíliának, csakhogy ’49-re odáig fajultak a dolgok az országban, hogy a kommunisták felosztották a vitézi telkeket, köztük öregapám vitézi telkét is. Parasztember létire onnan volt néki vitézije, hogy az első háborúban kapott egy repeszt a vállába, egy másikat a hasába, ráadásul megúszta, aminek örömére Horthy megáldotta egy tízholdas birtokkal, hogy a Rákosi később elvehesse azt.
Apám így csupán két holdon gazdálkodott, mellette főállásban a Füszértnél tevékenykedett; anyám háztartásbeliként kertet művelt, nyaranta eljárt dolgozni balatoni üdülőkbe. És persze gyereket nevelt, mert meglehetősen sokan voltunk testvérek, hiszen a kommunista rendszerben is imádtak kufircolni az emberek, dacára annak, hogy se szoptatós miniszter, se tejkommandó nem ösztökélte őket szaporodásra.
Ahogy kiöregedtem az általánosból, szőlész-borász szakmunkástanulónak álltam. A boglári állami gazdaság patronálta a sulit, remélve, hogy így juthat képzett munkaerőhöz, ami nem jött össze, mert a jórészt állami gondozottal feltöltött diákállomány nem érzett hajlandóságot görnyedezni a földeken. Ma sincs ez másként, a fiatal inkább megy nyugatra mosogatni, mintsem itthon megszakadjék. Igaza van, normális psziché nem teljesedhet ki fizikai monotóniában.
Még szerencse, hogy ha van talentum, elég lehet egyetlen piciny lökés. Írók, művészek hada dobbantott a szegénységből, és amint rátalált az első sikerélmény, onnantól a munkának élt, apránként szívta föl, ami kellett a fejlődéshez. Sőt, némelyike a viselkedést is kitanulta, idővel azt hitték rá, hogy micsoda iskolázott alak, és csak mórikálja magát a paraszt- meg a proletárszármazásával.
Más meg gyűjti a diplomákat, itt járt egyetemre, ott doktorált, de nem ura még a saját szakmájának sem; viszont élete végéig eltinglitanglizik itt-ott, leginkább az államnál, na, ezeket hívom én lakájoknak.
*
A szakmunkásképző után önként bevonultattak sorkatonának Zalaegerszegre. Pont 1968-at írtunk, így, mire felnéztem, épp dalolva megszálltuk Csehszlovákiát, velem együtt, mondjuk engem senki nem kérdezett, akarok-e menni, szóval pont úgy jártam ezzel, mint a megkeresztelődéssel. Addigra országos rádiótávírász bajnok voltam, kiemelten kezeltek, olyannyira, hogy Lakatos Béla vezérőrnagy személyi rádiósává léptettek elő, így jelen lehettem, szintén nem önszántamból, a konszolidációs megbeszéléseken. Hatalmas sátor, középen asztal, körötte a cseh, az orosz és a magyar tábornokok piroscsíkos nadrágban. Mellettem rendre a közvetlen főnököm, egy Kovács nevű hadnagy ült, egykor százados, de lefokozták, mert lövöldözött a kocsmában, ő vigyázott rám. Kovács hadnagy, ez az imposztor Mátra típusú cigarettát szívott, hetente küldte neki az asszony az utánpótlást, kábé ennyiben ki is merült a házasságuk, mert a nő odahaza kufircolt, ez a kurafi meg Nyitrán. Olyan volt ez az én hadnagyom, hogy mindenütt összeszedett valami kurvát; baszott ez a baráti Csehszlovákia megszállására, állandóan azzal lépett le, hogy menni kell a cseh csajhoz, én meg őrizhettem a távírógépet.
Sokszoros kiváló katona lettem, szakaszvezető, nyomtak fölfele, mint a veszedelem, annyira szerettek, le se akartak szerelni, inkább szépen továbbszolgáltattak. Ráadásul az utolsó hat hónapban bizonyos vietnámi katonáknak kellett betanítanom a rádióforgalmazást, de azt mondták, erről nem beszélünk, és mivel azóta se jelezték, hogy most már lehet beszélni, ezért most sem beszélek, mert a paranccsal jobb óvatoskodni.
Na, de egyszer a legjobb történeteknek is végük szakad, hát még a szarabbaknak, és csak sikerült eldobnom a zubbonyt. Hazajöttem Boglárra, kitüntetett szeretettel fogadtak, mint hatalmas hazafit, tolongtak, hogy megérinthessenek. Kineveztek városi főkertésznek, és a Magyar Honvédelmi Szövetségtől a Magyar Szocialista Munkáspárton át a Munkásőrségig mindenki be akart léptetni magához, azt vártam, a Nőtanács mikor csörög rám. És mit csinál egy húszéves, pláne, ha olyan nyalka legény, mint én voltam akkoriban, amikor még nem tosztam le magam úgy, mint mostanra? Mindet bevállaltam! Egy időre. Párttitkárt csináltak belőlem a tanácsnál, és kitalálták, hogy én leszek a Bogláron működő tizenhét alapszervezet függetlenített párttitkára, de elébb végezzek pártiskolát. Már láttam, hogy mennek a dolgok a fényes szocializmusban, nem fűlött hozzá a fogam.
Eleresztettek.
Mindenen kívüliként főkertészkedtem tovább, de rám szálltak, szívattak orrba-szájba. Olyanok pofáztak bele, hogyan oldom meg az utcák virágosítását, a nyaraló utca kaszálását, az általános tisztaságot, akik részegségükben naponta hányták össze magukat és borultak árokba a motorjukkal.
Besokalltam, felmondtam. Maszeknak álltam, zöldségeztem, állatot tartottam, de persze vadásztak rám a hatóságok, bort ellenőriztek, zugpálinka után szaglásztak. Az aktivitásukat fűtötte, hogy dühömben elfelejtettem pártbélyeget fizetni, emiatt pártfegyelmit kaptam, aminek a végén, eljátszva a kurva nagy demokráciát, jól kizártak. Nem sirattam meg a tagkönyvemet.
Szép lassan azért konszolidálódott a helyzetem, nyitottam egy éttermet, a Csere csárdát, húsz évig csináltam, a kemence lett a specialitásom, birkát, kacsát, csirkét, nyulat sütöttem, óhaj szerint, dugig voltam csoportokkal. De aztán ez a kurva sztráda padlóra küldte a környéket.
Akadtak érdekes vendégeim, mint például az azeri baltás, Ramil Safarov, valamint az áldozata, az örmény Gurgen Margaján. A NATO hozta őket Magyarországra, a Partnerség a Békéért programban okosodtak a Zrínyi akadémián, nyomták nekik a nyelveket, meg azt, hogy szeressük egymást, gyerekek, de az utóbbi üzenet nem nagyon ért célba. A gyilok napján nálam kajáltak, falták a friss sült csirkét meg a puha pogácsát, és tolták a pálinkákat, az örmény nyíltan, kereszténynek szabad, a muzulmán azeri meg bejárt a pohárszék mögé, takarásba, ahová az istene nem lát be. Az örmény annyira élvezte a vendéglátást, hogy ajándékozott nekünk egy népművészetes, fűzfából esztergált tálkát. Aztán buszra szálltak, irány Pest, de még beugrottak a Tescóba, az azeri ott szerezte be a baltát.
A tálkát évekig a pulton tartottuk, vigyáztunk rá, de egyszer valamelyik vendég hamutartónak nézte, belenyomta a csikket, a következő részeg kivitte a tekepályához, belehamuzott a többi is. Éjjel esett, reggelre eldeformálódott a tálka. Kegyeletből kihoztam a tanyára, az ablakpárkányra került, onnét lelökhette a macska, észre se vettük, alighanem a levelekkel együtt gereblyéztük össze ősszel, ment a tűzre.
Ennyi se maradt az örményből, aki partnerséget akart meg békét.
Olyannyira sokat reméltem a rendszerváltástól, hogy az elsők között léptem be az MSZP-be, alapító tag lettem a boglári szervezetben, bejutottam az önkormányzatba, vezettem a szociális bizottságot, polgármestert akartak csinálni belőlem. Csakhogy négy év után kormányra került a pártom, amitől az addig szerény vezetőink mocskosul elszemtelenedtek, a modoruk megváltozott, én meg úgy voltam, ezekkel a nagyképűekkel bizony nem fújok közös követ, kiléptem.
A testületben két ciklust húztam le. Az elsőben csupa MDF-es vett körül, nem győztek magyarkodni, én meg, hogy kifogjam a szelet a vitorlájukból, kitaláltam, hívjuk haza az agg Varga Bélát. Varga nagy kisgazda volt, fiatal éveiben, 1929-től Balatonbogláron plébánoskodott, aztán a komcsik elől Amerikába emigrált. Először 1985-ben találkoztam vele, épp nosztalgialátogatást tett Magyarországon, akkor már lehetett neki, és anyám, hivatkozva az öregapám vitézi múltjára, meghívta egy tyúklevesre, amit az explébános jóízűen elfogyasztott. Szóval a község nevében felkínáltuk a paplakot az öregnek, aki meglepetésre igent mondott. Boglárra költözött, egyszer Antall József miniszterelnök is meglátogatta.
Varga bácsi 1995-ben hótta meg magát, a boglári Szent Kereszt felmagasztalás-templomban helyezték végső nyugalomra, a szertartáson minden pártból nyekergett valaki valamit. A temetést követően testületileg levonultunk a minisztertanácsi üdülőbe, fölsorakoztunk a svédasztal mellett, és a helyzet komolyságához illő méltóságteljes beszélgetésekbe elegyedtünk. Egyszer csak odalépett hozzám Göncz Árpád, hogy mi ez a hatalmas szőr a nyakamon, ő ilyet még nem látott, és ugye megcsavargathatja.
Tényleg furán néztem ki, hiszen akkoriban még borotválkoztam, kivéve a nyakamon, ott sose.
Az a nyakszőr története, hogy ’49-ben, egyévesen, miközben a vitéz nagyapámtól pont elvették a tíz hektárt, én, hogy még jobban felidegesítsem a családot, azt találtam ki, hogy diftériát, vagyis torokgyíkot kapok, és kaptam is sikeresen, s úgy volt, hogy elpatkolok. Gyógyszerre nem volt pénzük a szüleimnek, apám a tanácselnökkel íratott alá szegénységi bizonyítványt az ingyenes orvossághoz, konkrétan morfiumhoz, de a lelkére kötötték, hogy ha valami csoda folytán átvészelem a kórságot, soha többé ilyen szert ne adjanak nekem, mert egész életre való adagot kaptam. Amikor ifjúként kezdett nőni a pofámon a szőr, emlékezve a betegségre, amire igazából nem is emlékezhettem, a torkom óvása, valamint a további megfázások elkerülése végett meghagytam a toroktakarót. Azóta is tekergetem egybajszos kunkorira, ni.
A torkom a leggyengébb pontom. Ha erőset eszem, erőset beszélek, erőset énekelek, ha forrót iszom, ha hideget vedelek, azonnal kialakul a tüdőcsúcshurut, amit az asszony simán taknyosságnak mond. A torokszakáll mellett rummal védekezem, öntöm teába, kávéba. Márkahű vagyok, csak ezt az egy típust vásárolom, minden két hétben kell az új palack, a diszkontban sem olcsó, cserébe nyolcvanfokos, ereje van, íze is. Gyógyszer, úgy emésztésileg, mint zamatilag. És az üvege is gyönyörű; amikor összejön egy adaggal, megy az úsztatott betonba, az aktuális alapba.
Az asszony épp diót darál meg mogyorót. Zacskózza, aztán mélyhűtőbe zárja huszonnégy órára, onnastul nem megy bele a moly. Múlt héten szőnyeget szőtt, tegnap is elvittek kettőt, az egyikért pálinkát és némi jugoszláv paradicsommagot kaptunk, a másikért készpénzt.
Jó asszony, dolgos, föltalálja magát. Elszekálódunk, ez az igazság, de nem létezhetünk a másik nélkül.
Ő az én első feleségem, nem is lesz több. Idén üljük az ötvenedik házassági évfordulónkat, tavaly, a negyvenkilencedik előtti este kérdezgette, mit fog kapni, azt feleltem, hogy én azt tanultam az öregektől a kocsmában, hogy csak a párosat és a kereket köll megtartani, mit akarsz te negyvenkilencre?! Azért csak vágtam neki legényrózsát, plusz a pincében slagon szívtam le kispohárba kétéves almapálinkát, de hogy el ne lötyögjön, a felét megittam, mire fölértem. Aztán jöhetett a gimnasztyorka, az edzés, a kondi végett: tudja, rámásztam a púpra, a kettes számú állampolgár centrális közepébe.
Teréz bakonyszücsi lány, érettségije van szakközépiskolából. A boglári gazdaságban volt adminisztratív állásban. Az tetszett meg rajta, hogy nem köll rá nagy otthonka. Értem? Nem volt túl méretes. Csinos, vékony. És nem szövegelt állandóan. Jó beosztásban voltam, a munkahelyen csupa nő, akadt lehetőség, de én pont ezt néztem ki magamnak, csakhogy nem hagyta magát megközelíteni, így kénytelen voltam elvenni, ami elég jó döntésnek bizonyult.
Két gyerek született, egy lány ’75-ben, aztán ’89-ben egy fiú. A lány számviteli főiskolát végzett, az önkormányzatnál pénzügyi vezető, a fiam félbehagyta a főiskolát, Fonyódon raktáros, leltáros, targoncás, kiszállító meg aminek a mai világban lenni kell. Unoka egyik helyen sincs, egyelőre gyakorolnak.
A Bugaszegi Alaptörvény gránit szilárdságú, magam alkottam, az asszonnyal konzultálva, semmi ereszcsatorna. Kiemelt paragrafus, hogy könyvet nem dobunk ki, kivéve az olyan műveket, mint Az ipari szakmunkásképző intézetek harmadik osztályának matematikai feladatgyűjteménye.
Hogy betarthassam az alkotmányt, egész emeletnyi termet, mintegy nyolcvan négyzetmétert szentelek a könyvtárnak. A neve az, hogy Böngészde, ugyanis nem katalogizálunk, nincs se kronológia, se tartalmi, se nagyságrendi, se betűrend, elvünk az eklektika. Nem díszkönyvtár, mint sokaknál, akik nem győzik díszes polcon szín szerint csoportosítani a bőrkötéses állományt, ugyanis én olvasok is, Tamási Áront és Wass Albertet, Mészöly Miklóst és Esterházy Pétert, Kálmán Olgát és Havas Henriket és Bödőcsöt. Mindent.
Vásárlásra nincs pénzem, családtól, látogatóktól kapom a könyveket, volt, aki egész raklappal hozott.
A Böngészde ékessége négy kódexmásoló asztal. A sztrádaépítők után mázsaszám maradt eldobható raklap, a hitványabbja tüzelőként hasznosult, a szebbekből viszont megépítettem az asztalok vázszerkezetét, flexibilis lappal, hogy amikor iniciálét fest a szerzetes, dönthesse, amikor pedig bereggelizi a zabkásás kecsketúrót, vízszintbe állíthassa.
Négy rádiókészülékem van, mind üvölt reggeltől estig, bárhol járok a tanyán, hallani akarom. Pénzembe nem kerül, mert három fázist köttettem be, vagyis háromfele megy az áramfelvétel, és az az öt watt teljesítmény, amit felvesznek a készülékek, még pont nem mozdítja meg a villanyórát. Mindenütt másik adót állítottam be: a házban a Retro szól, a kertvégben a Dankó, az egyik építménynél a hajas fejű Bősze Ádám rádiója, a Bartók, az elnöki irodánál pedig a magyar közmédia nemzetiségi műsora, mert ott a zene mellett csak idegen szavakat hallani, azt meg nem értem, így nem idegesítem fel magam olyan őrült hírekkel, hogy már a kórházakat is a belügyminiszternek adta a kormányfő, aminek az lesz a vége, hogy a Pintér Sándor fog engemet megműteni, bizonyára tankkal.
Egy ideje már magamat is nézegethetem, ha nincs jobb dolgom. Ennek az a története, hogy gyakran beszélgetek a boglári városvédő barátommal, Kalász Jóskával, aki rendre jól szórakozik, és egyszer azzal állt elő, hogy videóra venné a monológjaimat. Beleegyeztem, ő meg vágás, cenzúra nélkül föltette a YouTube-ra, ahogy nyomom a rizsát az építészeti tevékenységemről. És azóta is nézi a nép.
Tessék beütni a keresőbe, hogy Bugaszegi tanya, talál kábé negyven filmet, ezrek csámborogtak mindegyiken. Közel tizenötezer követőm van, a nézettségem jóval egymillió fölött jár, A Jani bácsinak vitaminhiányosak a malacai című filmet háromszázhetvenezren nézték meg, egy fickó azt kommentelte alá hogy „papikám, maga nagyon gyémánt”; a Karantén 4-en száztizenötezer kattintás van, némelyiken háromszáz fölé megy a hozzászólások száma. A kommentelők többsége lelkendezik, aki meg kötözködik, azt leszedem, ne zaklasson, magától úgysem áll odébb, a bolhát nem érdekli, ha a kutya megdöglik alatta.
Kitanultam valamennyire az internetes világot, illetve hát ráéreztem, mi kell a népnek. Boglár híres szülöttje Somlyó György költő, a helyi tévések évfordulós dokumentumfilmet forgattak róla. Mint öreget, engem is kikérdezett a riporter, én meg elmeséltem, hogy a Gyurka az öregapja bádogosműhelyében nevelkedett, és olyan csóró volt, hogy bujdostak előle a parasztgyerekek, mert állandóan elkunyerálta tőlük a zsíros kenyeret. Ezek a bolondok persze kihagyták a történetemet, mert emelkedett műsort akartak csinálni, amibe nem fér bele, hogy lejmolt a hős. Akkor tették ki a YouTube-ra az unalmas filmjüket, amikor rólam is fölkerült egy felvétel. Másnap az enyémen hatvanezer megtekintés volt, az övükén tizenhét darab. Kérdezték, mi ennek az oka. Elmagyaráztam: értsétek meg, ember, le köll menni kutyába, alfába, bármibe, mert a tudományos okoskodásra már senki se vevő. Értem?
Íródott rólam egy könyv, nagyon nem akartam, de Kalász Jóska egyszer csak megjelent a kefelevonattal, és belementem azzal, hogy legalább ne könyvnek nevezzük, mert azt nagyokról szokás írni, csak brosúrának. Egy éve adta ki a Városért Egyesület, elment mind a négyszáz példány, én meg dedikálgathatok állandóan.
Régebben szájhagyomány útján terjedtem, vagyis ajánlgattak egymásnak az emberek, pár nyaraló a főút mellé kitett táblát látva talált rám, de mióta celebkedek az interneten, megugrott a célirányosan a Bugaszegi Köztársaságba érkezők száma.
Ha akarnám, szedhetnék belépődíjat, kenyér lehetne belőle, de a fekete rosseb váltja ki hetvenhárom évesen a vállalkozóit. Vénségemre kezdjek adót fizetni a siserehadnak? Inkább továbbra is azt eresztek be a tanyára, akit akarok, aztán, hogy ki a vendégem, ahhoz semmi köze az államnak.
Bugaszegi alaptörvény az is, szögediesen fogalmazva, hogy „ahova töttél, onnan vögyél el”. Értem? Amiért megdolgoztál, az a tiéd, és semmi más. A mi politikusainknak, ezeknek a brüsszeli csecset fejő alakoknak ezt kellene megértetniük. Tisztességes magyar nem fogadja el a nyugati melós adójából kifacsart uniós támogatást. Hát hol a nemzeti büszkeség? Akkor becsül majd minket a világ, ha megdolgozunk azért, amit megeszünk.
Dante mondja az Isteni színjátékban a következőt. „Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!” Ha rajtam múlna, állandóan csak építenék.
Ezer éve gazdálkodom, hol a méhészetet futtattam föl, hol a konyhakertet, hol a disznót, hol a birkát, hol a baromfit. Most mindenből van egy kicsi, csak a méheket csavartam le teljesen, féltem, összecsipdesik a gyerekeket. Építettem ősmagyar falut pásztorkunyhóval, jurtával, tűzrakóval, kiadom táboroztatóknak, nyaranta itt kézműveskednek heteken át, lerajzolnak mindent.
Valamelyik évben belefészkelt a darázs, a gyerekek szívószállal megpiszkálták, kigyütt, és a szeme fölött megszúrt egy kislányt, akinek dudára dagadt a feje. Az anyuka bepánikolt, hogy most hal meg a csemetéje, hiába csitítottam, hogy „nem kell berezelni, teszünk rá ecetes ruhát, és lófasz”, kis híján mentőhelikoptert hívott.
A növényházamban sose fagy, hidegben éjjel-nappal tüzelek, magam építettem ki a lámpát és a központi fűtést a flórának.
Decemberben paradicsomot, paprikát szüreteltem, a feketeretkemnek nincs párja, a csilim pedig gyilkos, jalapeno, Bhut jolokia, de csak Joulupukkinak csúfolom, kétszázszorosa a legbrutálisabb cseresznyepaprikának, vagyis kurva erős fokozat, ne ezt harapd a zsíros kenyér mellé, mert a szirénás visz el vagy a tepsis. A múltkor egy fickó a jalapeno hegyét odadörgölte az asztalhoz, aztán megnyalta a kezét, és futkározott itt nekem fél órán át, szegény, még nem is ihatott, mert délután ment valahová, mint sofőr.
Dísznövény-termesztéssel is próbálkozom. Az aloe vera állomány egyetlen kis cserépből indult, jól érezte magát, bevadult, szétszedtem százfelé, azok is beindultak, és nem volt megállás; osztogatom a támogató asszonykáknak, s aki ráutaló magatartást tanúsít a vásárlásra, nem csapok a kezére, ha dob két-háromszáz forintot a perselybe.
Van itt még ötéves pálma is, de azt már nem százasokban mérem, hiszen minden átteleltetés költség.
A növényházban lakik a pálinkafőzőm, csetnik gyártmány, hatvanliteres, kiskategóriás. Most is erjed itt háromhordónyi anyag, az első kettő sima törköly, egy Othello, egy Izabella, a harmadik viszont extra: sárgadinnye. A gyümölcs Argentínából hajózódott át konténerben, Magyarországra keveredett, de nem sikerült időben eladni, és az lett a vége, hogy a gazdája leboríttatta az udvaromra, hogy „Jani bácsi, etesse fel a birkákkal”. Én meg azt mondtam magamban, hogy lófaszt a birkáknak, jobb lesz ez cefrének.
Sokat már nem kérek a sorstól. Csak kettőt. Először is: legyen mindig szandálom, amiben dolgozhatok. Másodszor: hagyja megélni, hogy a berkenyefám termőre forduljon. Utóbbival csak az a bökkenő, hogy tavaly hiába ültettem, hiába öntöztem, nem eredt meg, idén újra kell próbálkoznom, és jó sok év, mire gyümölcsöt ád. Vagyis kell még idő az állandó permanens marhaságra, de hát nagy az Isten állatkertje, elférek benne én is.
Ha véletlenül mégis meghólom magam, beszéltem az asszonnyal, maradok a köztársaságomban, nem megyek ki a temetőbe.
Vannak követőim, ahogy az egy bugaszegi evangelistához illik: egy osztrák, jelezte, ő is küldi majd az urnáját. Üzentem, fizessen, s már mehet is a sütödébe.
Addig is építgetem tovább a Bugaszegi Köztársaság magyar nemzeti emlékhelyeit, magamnak, mindenkinek.
Nincs olyan, hogy vége. Nyomot kell hagyni magunk után.
