Semmi sem történik véletlenül

– így összegzi Tóth Szabina annak történetét, hogy immár több hónapja minden héten egy órát azzal tölt, hogy a nyolcadikos Ulicny Dávidnak tart online angolórákat. A Menetszél Egyesület által életre hívott Netkorrep program keretében 2019 februárja óta önkéntesek tanítanak angolt, matematikát és történelmet online felületeken hátrányos helyzetben élő gyerekeknek.

Nem Szabina kereste az egyesületet, hanem a Menetszél találta meg őt: édesanyja egy magazinban olvasott a szervezetről, amit rögtön a gyógypedagógus végzettségű gyermeke figyelmébe ajánlott. Habár Szabina az egyetemi diploma megszerzését követően nem a szakmájában helyezkedett el, azóta is hiányzott neki a fejlesztői tevékenység. Ezt korábban is önkénteskedéssel igyekezett pótolni, mégpedig kórházi meseolvasás formájában. Aztán jött a Netkorrep.

A program turnusokból épül fel, így mindegyik elején egy kérdőív kitöltésével jelentkezhet bárki, akinek a három választható tantárgy valamelyikéből segítségre van szüksége. Az önkéntesek hasonló folyamat során jelzik, milyen tárgyakból tudnak segítséget nyújtani, így párosítják össze a duókat, triókat vagy olykor kiscsoportokat.

Jelenleg körülbelül nyolcvan önkéntes dolgozik a programban, ám ennél jóval több diák szeretne segítséget kapni a tanulásban. Így előfordul, hogy egy önkéntesre több diák is jut, mindez a gyermekotthonokra kiváltképp jellemző, hiszen itt az eszközhiány miatt jóval nehezebb megoldani, hogy egyesével tanuljanak a gyerekek, ezért inkább a kiscsoportos fejlesztés a jellemző.

Szabina tavaly májusban jelentkezett a programba, ami noha késői jelentkezésnek számított, de nem ő volt az egyetlen, aki nem a hagyományos jelentkezési időszakban szeretett volna csatlakozni, Dávid is ekkor érkezett. Az autista fiú szükségleteit tökéletesen lehetett párosítani Szabina képesítésével, így el is kezdhették a közös munkát, ami azóta is tart, sőt, a nyári szünet sem szakította azt félbe.

Szeptember elején Dávidon volt a sor, hogy eldöntse, szeretné-e folytatni. Hát persze.

Hétfőn este háromnegyed hét magasságában kopogtatunk be az egyik újpesti panelház kilencedik emeletén található gyerekszobába, ahol a kiszűrődő hangok alapján épp komoly munka folyik. Dávid a feladatban elmerülve figyel a monitor előtt, míg Szabina intelmei a számítógép hangszóróján keresztül töltik be a szobát. „Nem lett rossz, csak még kicsit gyakorolni kell” – értékel az önkéntes lány az egyik feladat befejeztével, számos jó tanáccsal ellátva tanítványát.

A Netkorrep természetesen egyáltalán nem arról szól, hogy a programban résztvevő diákoknak legyen kivel megírni a házi feladatot, és nem is abban segít, hogy a gyerekek biztosan megtanulják a huszonötödik felesleges definíciót, angol nyelvtani szabályt vagy történelmi évszámot.

Inkább fejlesztésnek hívnám ezt, mint tanításnak

– hangsúlyozza Szabina. Mint mondja: a közös munka kezdetén egy úgynevezett bemeneti teszten mérik fel, éppen milyen szinten áll a diák, majd ugyanezt a tesztet az év végén is megírják, hogy lássák a különbséget és a fejlődést. A teszt fényében döntik el, milyen témákra fókuszáljanak, illetve melyek azok a területek, amik több gyakorlást igényelnek.

Az önkéntes mindig megkérdezi, éppen hol járnak az iskolában a tananyaggal, hogy ne tanuljanak az órákon olyasmit, amiről a diák még nem hallott. Nem az a cél, hogy megelőzzék az iskolai angolórákat, sokkal inkább az, hogy gyakoroljanak, elmélyítsék a már korábban megszerzett tudást.

A tananyagot és a tanítási módszert is a gyermek igényeinek megfelelően kell kiválasztani, főleg egy autista diák esetében, akinek teljesen más igényei vannak, mint egy olyan tanulónak, akinek nincs figyelemzavara, és könnyebben megy számára a fókuszálás

– magyarázza Szabina.

Sokszor előfordul, hogy Dávid az óra közben elkalandozik, másról kezd el beszélni, olyankor „vissza kell terelni” az eredeti témához. Az együtt töltött órák alatt persze ők is súrlódtak – elfelejtett óra vagy házi feladat miatt –, ám ennek köszönhetően mára össze is csiszolódtak.

A hétfői órára Szabina a feladatokat követő „levezetéshez” egy állatos memóriajátékkal készült, a választás nem szorul túl sok magyarázatra, „a memóriám tényleg elég rossz”, mormolja az orra alatt Dávid. A játék során persze továbbra is az angolé a főszerep, nincs kibúvó: az online kártyákon szereplő állatokat angolul kell megnevezni.

„Tetszett az óra, mint mindegyik” – közli meglehetősen szűkszavúan az autista fiú az óra végeztével. Némi unszolás után azért elárulja, hogy azért szereti Szabina óráit, mert mindig sok új dolgot tanul, jó a hangulat, ráadásul nem is lehetne boldogabb attól, hogy a foglalkozások online történnek, hiszen, mint mondja:

ha el kéne menni valahova, kikészülnék, mire odaérnék.

Szabina elmondása szerint ugyanakkor az egyesület tapasztalatai szerint sok diák esetében nehézkes megoldani a távoktatást, akár internet-, akár eszközhiány miatt. Nyáron került hozzájuk olyan gyerek is, akit pótvizsgára készítettek fel, mert a tavaszi iskolai online oktatás során nem volt megfelelő internet-elérhetősége, így nem tudott a szükséges ütemben haladni az iskolában. „Sokszor látszik a küzdés a részükről annak következtében, hogy ez nem egy ideális állapot”, jegyzi meg.

A kivétel persze erősíti a szabályt: Dávid ugyanis szinte lubickol az otthoni tanulásban, mi több, már most azt várja, mikor térnek át újra az általános iskolákban is az online oktatásra.

Az általános élőhelyem a szék

– mondja önazonosan, majd édesanyja, Szentpéteri Zita hozzáteszi, hogy gyermeke számára az a legjobb, ha nem kell kimozdulnia saját közegéből, mivel sok autistákra jellemző módon a saját kis világában, másoktól teljesen elzárva érzi igazán jól magát.

Nemcsak az óra helyszíne, hanem a tanár személye is lényeges: a tanulás sikerének egyik záloga, hogy a fejlesztést egy olyan oktató végezze, aki kellően szimpatikus Dávidnak, mert rokonszenv hiányában a diák aktivitásának és tanulási kedvének is búcsút inthetnek. Előfordult már, hogy ennek következtében szakadt félbe a közös tanulás, ezért Szabinának is jelezték, hogy ha az első alkalom után nemet mondanak, az nem az ő személyéről szól, hanem sokkal inkább a fiú hozzáállásáról. Szerencsére ők ketten azonnal megtalálták a közös hangot.

Szabina angolórái mára jócskán lekörözték az iskolai nyelvórákat Dávid szemében. Az édesanya megjegyzi, a fia általános iskolájában nincs elegendő nyelvtanár, így előfordult olyan is, hogy a tanár betegsége miatt egy hónapban egyetlen angolórát tartottak meg az osztályban, mert nem volt, aki helyettesítse a hiányzó pedagógust.

A tananyag is jócskán túlmutat az unalmas tankönyvek és a kreativitást nem igénylő munkafüzetek világán: dalszöveg és mese fordítása is szerepelt már a heti foglalkozások repertoárjában, mi több, Dávid kérésére már szleng-tanulásra is sor került. „Az iskolában sokkal rosszabb, ha nem szigorú egy tanár, de Szabina nem szigorú”, vélekedik a fiú, miközben azért bevallja, hogy egyébként is nehezen tanul nyelvet, sokszor a magyarral is akadnak problémái.

Az iskolához való viszonya sokszínű: „a matekot nem tanulom, mégis jó vagyok benne”, veti oda játszi könnyedséggel, ellenben a történelmet szereti, az unalmas matematikával szemben azt érdekesnek tartja. A jövőre nézve még kissé bizonytalan, az informatika, főként a programozás vonzza, habár a továbbtanulás gondolata egyelőre kevéssé.

Nincs kőbe vésve az időpont, hogy meddig tanul majd közösen a páros, de Dávid szeretné, ha még nagyon sokáig együtt dolgozhatnának. Édesanyja örül, hogy végre találtak valakit, akivel minden héten szívesen ül le a fiú tanulni, „nálunk minden úgy működik, hogy ha neki jó, akkor jó nekünk is”, mondja. Közben azért bevallja, néha puszta kíváncsiságból szokott hallgatózni az órák alatt, hiszen olyan ritkán hallja beszélni a fiát, aki azért megjegyzi, hogy a recsegő padló sokszor elárulja az édesanyját.

Ahogy a legtöbb autista gyermeknek, úgy Dávidnak a szobájából sem hiányozhatnak azok a napirendkártyák, amik segítenek átláthatóbbá és kiszámíthatóvá tenni a mindennapokat. A fiú bevallja, hogy olykor még enni is elfelejt, így történhetett meg, hogy mivel épp egyedül volt otthon, nem volt, aki figyelmeztesse, ráadásul még Szabina első órájáról is megfeledkezett. Persze nem maradt el a bocsánatkérés.

Azóta nem felejtődött el egy alkalom sem, a páros lelkesedéséből kiindulva valószínűleg nem is fog.

Azért is szeretek ennyire együtt dolgozni Dáviddal, mert elképesztően érdekes meglátásai vannak. Sokszor beszélgetünk egy teljesen általános témáról, mire ő olyan szempontból közelíti meg, ami nekem eszembe sem jutna, én pedig rácsodálkozom, hogy hányféleképpen láthatjuk ugyanazt a dolgot. Ez segít abban, hogy a saját életemet is próbáljam több szemszögből nézni

– fogalmaz Szabina.

Az önkéntes lány hangsúlyozza, hogy a program kitölti az űrt, ami azzal keletkezett, hogy az egyetemet követően nem a szakmájában helyezkedett el. Mint mondja, ennek egyébként főként anyagi okai voltak, mert bár nagyon szívesen elhelyezkedett volna gyógypedagógusként, a diploma kézhezvétele után szembesült azzal, hogy egy kezdő fizetésből az albérletet sem tudná kifizetni. De továbbra is azt vallja, semmi sem történik véletlenül, így a gyerekek fejlesztése valamilyen módon mindig „visszakúszik” majd az életébe.

A program révén olyan jópofa srácokkal találkozhatunk, akik már csak a személyiségükkel is hozzá tudnak tenni a napunkhoz

– szögezi le. Szabina úgy véli, míg ő hetente mindössze egy órát ad a szabadidejéből, addig ez a másiknak óriási segítség, így ez olyan kevés energia-befektetés a részéről, hogy „kár lenne nem meglépni”. Az önkéntes lány azt mondja: heti egy sorozatrésznyi időt megéri feláldozni, hiszen ezzel egy olyan gyereket vagy fiatalt segíthetnek, akinek korlátozottabbak a lehetőségei, és ez a számunkra apró gesztus nekik egy fontos lépcsőfok megugrását is jelentheti.