A fideszes parlamenti kétharmad 2010-es megszerzése óta a magyar ellenzéki, vagy inkább kormánykritikus politizálás érdemi része nagyrészt az utcán zajlik, máshol ugyanis nincs tétje. A magyarok mérges, ideges, frusztrált, a kormánnyal ellenséges vagy egyszerűen csak adott ügyeket képviselő része az utcán fejezte ki az elégedetlenségét sok éven keresztül. Szinte rutinszerűvé fejlődött a tüntetésipar: ugyanazok az emberek szólaltak fel ugyanazoknak az embereknek, ugyanazokról a dolgokról.
Ezeknek a tüntetéseknek a koronavírus előtti sorozatos és az erőszakosság határát súroló tüntetésekkel lett vége. Pont azért, mert nem működtek. Nem volt cél, az indulatok nem becsatornázva, hanem elengedve voltak, és ebből a szempontból meg is tették, amire szolgáltak: levezették az ellenzéki dühöt, mindenki bezárkózhatott otthonra békében a járvány alatt.
A tüntetéses politizálás egy ideig el is tűnt az utcákról, mintha maga a műfaj használódott volna el. A politikusok folyamatosan koptak ki a felszólalók közül, és sem az ellenzék, sem a kormány nem tudott igazán erőt mutatni az utcai jelenléttel. Ennek az Index-sirató tüntetéssel lett vége. Ez sem volt jó tüntetés, ennek sem volt célja, itt is ugyanazok az emberek szólaltak fel, de valami mégis megváltozott.
Mások jöttek ki
Teljesen mások lettek ugyanis az emberek, akik kimentek tüntetni, és volt végre ügy, amiért tüntetni lehet. Amint kiderült, hogy a mindent bekebelezni akaró, állandó harcban működő kormányzat valami olyat is elpusztíthat, amit az emberek tényleg szeretnek, egészen megfiatalodott a tömeg. Végre volt tétje az egésznek. A bíróságok függetlenségéért, a fékek, ellensúlyok és a jogállam elvont fogalmáért kevesen éreznek forró szeretetet, de Indexet elég sokan olvastak.
Ahogy egyébként meglepően sokan járnak színházba is. Azt, hogy miért ideális alakjai az ellenállásnak az SZFE diákjai, talán az új reneszánszát – bocsánat: röneszánszát – élő Tamás Gáspár Miklós írta le a legjobban. A Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai mellett szervezett október 23-i tüntetésen pedig minden beérett, amire utcai megmozdulástól számítani lehet.
Csak tízezer ember ment ki ugyan az utcára, de tízezer ember egy világjárvány közepén, október végén, a háromnapos hétvége elején kifejezetten sok ember. És nem is emlékszem, mikor volt ennyire fiatal a tömeg egyetlen ellenzéki vagy kormánykritikus tüntetésen.
Fiatalok: megszólítva
Olyan emberek mozdultak most meg, akiket korábban nem lehetett kivinni az utcára. Régi politikai vicc, hogy a Fidesz meg szeretné szólítani a fiatalokat, akik egyre nagyobb arányban fordulnak el tőle. Hát, most sikerült, bár valószínűleg nem ez volt a terv. Ennyi fiatal rég volt az utcán bármilyen ügy miatt, a tömeg nagy része sárga maszkokból, kutyákat és biciklit sétáltató párokból, Lilikből, Pannikból, Zsófikból, Mátékból és Bencékből állt.
Ezzel párhuzamosan tűntek el az utcákról a politikusok, mintha egy régóta tartó folyamat teljesedett volna be. A magyar ellenzék csalódása a politikai szakmában mostanra ott tart, hogy egyetlen elvárás maradt velük szemben: szervezzék meg, hogy lehessen valakire – bárkire – szavazni, aki nem a Fidesz, és meg tudja azt verni. Az utcán viszont nem szeretnénk őket látni, elég Instagramon, ha valakinek igénye van az ilyesmire.
Ahogy a politikusok eltűntek, úgy kerültek elő a konkrét ügyek. Az Indexet sirató tüntetéstől valószínűleg nem független az, hogy a gerincét megtartva távozó szerkesztőség két hónap alatt tudott egy másik újságot csinálni. A mostani megmozdulás pedig valójában egy dologról szólt: hagyják békén a Színművészetit. Pontosabban ez valójában nem egy dolog, hanem az állandóan terjeszkedő, mindent bekebelező, állandóan harcoló kormánypárt permanens háborúja elleni tiltakozás, mielőtt tényleg minden Orbán „Emberarcú Fideszes” Balázsé lesz, amiért Magyarországon még élni érdemes.
Ezen a tüntetésen konkrétan minden megvolt, amivel országokban – a tankönyvek szerint – kormányt lehet buktatni. Soroljuk fel ezeket, hogy teljesen érthető legyen:
- Jól körülhatárolható ügy, amelyben valódi politikai sikert lehet elérni.
- Látványos, menő arcmaszkok, amivel a csoport azonosulni tud, jellegzetes kézjel, amivel a támogatást ki lehet fejezni.
- Tehetséges szervezők, akik tudnak beszélni, szervezni, zenélni, filmezni és értenek ahhoz, hogyan kommunikáljanak.
- Fiatal, elkötelezett, lelkes tömeg.
- A társadalom legfontosabb, elégedetlenségre leginkább érzékeny részei a színpadon: diákok, szakszervezetek, tanárok, orvosok, romák.
Persze elsőre nehéz felfogni, hogy mi a közös az egyetemük szabadságáért aggódó fiatalokban és a Dunaferr fizetésüket elvesztő dolgozóiban, a két ügy ugyanis nem tűnik egyenrangúnak. Elsőre. Élni viszont nem csak annyi, mint dolgozni, és ha valakitől azt veszik el, amiért élni, gondolkodni, alkotni érdemes, az fájhat úgy, mintha azért aggódnánk, hogy nem kapjuk meg a fizetésünket. Nem a problémák relativizálása ez (részben persze de), csak a megértés, hogy mindenkinek más és máshogy fáj.
Szintlépés
Azzal viszont, hogy az SZFE diákjai ennyire látványosan kitágították a saját ügyüket, hogy beemeljenek más sértett csoportokat is, pont a saját sikerüket nehezítik meg. Az SZFE ügye elsőre biztos bukásnak tűnt a túlerős kormányzattal és annak látványosan sértett képviselőivel szemben. Ezt az ügyet hozták ki győzelemre esélyesnek a diákok, és az általános szimpátia az „egyébként tehetséges” Vidnyánszky Attilától Szarka Gábor gépesített színész ezredesig őrölt fel mindenkit, akinek köze volt az egyetem elfoglalásához.
Amikor az Orbán-kormány eddig valódi erőt és valódi kockázatot látott, mindig meghátrált. Ez lehetett volna az SZFE ügyében is, de a diákok maguk emelték a tétet: ha most vonul vissza a hatalom, az nemcsak az SZFE-től elszenvedett politikai pofon lesz, hanem mindenki más is beleáll, aki fellépett arra a színpadra. És minél nagyobb a politikai pofon, annál kevésbé tartja elé az arcát bárki.
Jó ötletnek tűnhet bázisdemokratikus forradalmat látni egy ügy melletti kiállásban, de ettől még nem biztos, hogy benne is lesz. Az SZFE ügye nyerhető, de kormányt váltani sárga maszkokkal, politikusok nélkül nehéz lesz.
Minőségi változás, apró hibákkal
A tüntetéskritika szerelmeseinek kedvéért érdemes azt is megjegyezni, hogy hiába volt ez a tüntetés jobb, mint a korábbiak, nem volt tökéletes. Az inkluzivitásnak ára van, az ár pedig az, hogy másfél óra vonulás után két órán keresztül kell beszédeket hallgatnia az embernek, ami kissé megterhelő.
Miközben olyan libabőrt okozó jelenetek voltak, mint a szomszéd épületből streamelt Egmont-nyitány, ami döbbenetesen relevánssá tette a komolyzenét egy attól teljesen idegen közegben, az emberek nagy része alapvetően nem szeretne órákon keresztül beszédeket hallgatni, főleg, ha nem mindenki beszél annyira jól, mint az SZFE néhány diákja. A hullámvölgyekkel teli tüntetés egy pontján úgy érződött, mintha az egész egy jobboldali csel lett volna, amivel a lehető legtöbb ember kedvét szeretnék elvenni attól, hogy megvárja a szakszervezetek felszólalóit.
Azt is érdemes viszont megnézni, hogyan alakult az utcai politizálás 2020 október 23-án. Hagyományosan két olyan nap van minden évben, amikor az ellenzék és a kormány is erőt tud mutatni az utcán: október 23., és március 15. A járvány kezdete a márciusi programokat alaposan keresztülírta, de mostanra a kifejezetten sok új fertőzött ellenére is rendeződött a helyzet. Az utcára vonuló emberek pontosan tudják, milyen kockázatot vállalnak, mégis az utcára mennek.
Most pedig kizárólag az ellenzék, illetve a Fidesszel kritikus emberek voltak az utcán. Sehol egy békemenet, sehol egy kormánypárti esemény, csak a Wittner Máriával kettesben koszorúzó Orbán Viktor, és velük szemben tízezer ember, akik fáklyákkal álltak órákon keresztül a hidegben. A Fidesz 2020 végén feladta az utcát az ellenzéknek, a kérdés az: 2021-ben megpróbálja-e visszaszerezni.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
