Régen nem láttuk a nyilvánosságban, most kutatási igazgatóként ül velünk szemben egy interjún. Miért volt az utóbbi időben csöndben?
Elsősorban e miatt a projekt miatt. Úgy döntöttünk, hogy mindannyian kivonulunk a napi politika elemzéséből: én 2019 első felében csatlakoztam az agytröszthöz, azóta nem foglalkoztam közélettel a nyilvánosságban.
Miért vállalta el a felkérést?
Meglehet, patetikusan hangzik, de ez az igazság: hazafias hevületből. Ennek a munkának tényleg van értelme, lehet hinni benne. Amikor idehaza politikáról beszélnek, rendre visszatérő elem az, hogy senkinek nincs víziója erről az országról, arról, mit kellene csinálni azon kívül, hogy Fidesz vagy nem Fidesz. Engem azzal kerestek meg, hogy minden külső befolyástól függetlenül azon dolgozhatom, hogy felkutassuk, mik az ország problémái, milyen kihívások állnak előttünk, milyen lehetőségek lennének arra, hogy jobb legyen itt élni. Nemrég született a kislányom, és egyszer majd szeretném neki elmondani, hogy amit a saját szerény eszközeimmel meg tudtam tenni, megtettem azért, hogy neki jobb élete legyen.
Kinek a víziója az, amit letesznek majd az asztalra?
Az Egyensúly Intézeté. Ez nem baloldali, nem jobboldali, nem liberális, nem zöld, de nem is depolitizált intézet, hanem olyan agytröszt, amely konkrét politikai és társadalmi problémákra konkrét, pragmatikus szakpolitikai válaszokat keres. Hogy egy kampányban ezeket hogyan lehet eladni, minket nem érdekel, az a döntéshozók, a politikusok dolga. Mi azt szeretnénk megmutatni, hogy hova kellene eljutnunk.
De akkor ez a Boros, Filippov, Kozák, Závecz négyes víziója?
Nem, ezt a víziót nagyon sokan, nagyon különböző értékrendű emberek: közgazdászok, szociológusok, politikatudósok, klímakutatók rakták össze. Nagyon heves vitákban kristályosodott ki az a végső álláspont, amit a résztvevők közül mindenki büszkén vállal.
Ki fizeti?
Az Egyensúly Intézet egy nonprofit kft., amely – bármennyire gyanús sokak számára ez a kifejezés Magyarországon – több mint kilencven százalékban magánadományokból működik. Ez azt jelenti, hogy az agytröszt alapítói politikától távol álló, a nyilvánosságban nem ismert vállalkozókat, üzletembereket kerestek meg. Azt mondták nekik, olyan szellemi tőkét szeretnének felhalmozni Magyarország számára, amelyből építkezhet kormány- és ellenzéki oldal egyaránt. Ahhoz, hogy ne kelljen pártokhoz, oligarchákhoz, pályázati pénzekhez kötődnünk, szükségünk van magánemberek közepes, pár millió forintos adományaira. Az agytröszt etikai kódexe szerint senki nem adhat több pénzt annál, mint ami az éves költségvetésének a tíz százaléka. Amikor megállapodást írunk alá a támogatókkal, vállalják azt a feltételt, hogy semmilyen kérést nem fogalmazhatnak meg az agytröszt munkájával kapcsolatban. Amit nyújtunk nekik: egy kéthetes hírlevél, továbbá megígértük, hogy szeptember közepén előállunk az első nagyobb anyagunkkal.
Egyetlen fillér közpénz sincs a költségvetésükben?
Az ellenzéki és kormányoldali parlamenti pártok alapítványait is megkerestük, és ugyanazt a lehetőséget ajánlottuk fel mindnek: ha gondolják, támogassák ezt a közhasznú projektet, de – a magánadományozóinkhoz hasonlóan – cserébe nem fognak kapni semmit, leszámítva azokat az anyagokat, amiket most leteszünk az asztalra. A költségvetésünkben a közpénz nem éri el a 10 százalékot, de így is örülünk neki, hogy voltak, akik láthatóan megértették a küldetésünk társadalmi hasznát.
Kik értették meg?
Nyolc pártalapítványt kerestünk meg, a felükkel sikerült is megállapodást kötnünk, de az írott megállapodásunk szerint egyedül nekik van joguk ezt nyilvánosságra hozni – pont úgy, mint a magánadományozók esetében. De néhány héten belül az összes pártalapítvány beszámolója elkészül, ezekben szerepelni fog ez az információ is.
Ez a gyakorlat nem éppen újszerű a magyar közéletben: nem mondhatjuk el.
Az viszont igen, hogy abban a tudatban mondhatom ezt, hogy néhány héten belül az összes adat nyilvános lesz – ha közpénzek kapcsán bármit titkolnunk kellene, nem is lennék itt. Amikor a megállapodást aláírtuk, még biztosak voltunk benne, hogy mostanra jogszabály szerint nyilvánosak lesznek a pártalapítványok éves beszámolói, bennük a nekünk nyújtott támogatások is. (A Demokratikus Koalíció alapítványa már közzé is tette a beszámolóját, amelyben az Egyensúly Intézet 2,4 millió forintos támogatása szerepel – A szerk.) A koronavírus-járványhoz kapcsolódóan azonban egy áprilisi kormányrendelet szeptember 30-áig tolta ki a határidőt – ennek nagyon nem örülünk, de annak igen, hogy ha két hét múlva kérdezi meg bárki, már én sem leszek perelhető. És remélem, hogy jövőre már azok a pártok is csatlakoznak majd a támogatóinkhoz, amelyek első körben valamiért nem tudtak.
Azt mondja, nem fogom ismerni a magánadományozók nevét, de vállalja majd valaki névvel az intézet támogatását?
Nem tudom, noha őszintén szólva nagyon örülnék neki – hálásak vagyunk nekik, és szerintem büszkeségre adhat okot, hogy valaki – hadd használjak nagy szavakat – modern Széchenyiként önzetlenül áldoz a hazája jövőjére. De sokan vannak az üzleti életben, akik azt mondják, hogy semmilyen, közélettel összefüggő ügyben nem szeretnének névvel szerepelni, mi pedig ezt tiszteletben tartjuk. Számunkra az volt a fontos, hogy mindenki úgy tudjon segítséget nyújtani, hogy ebben személyes aggályai ne akadályozzák, például ne szólják meg ezért akár jobb-, akár baloldalról.
Noha többedszerre hangsúlyozza, hogy akármelyik oldal, azért a Boros, Filippov, Závecz hármas nem az Orbán-rendszer rajongójaként vált ismertté. El tudja képzelni, hogy Kocsis Máté frakcióvezető szemezget majd a javaslataik közül?
Ha ez bekövetkezne, semmilyen ellenvetésünk nem lenne. A víziónkban nem szerepel egyetlen élő politikusnak és létező pártnak a neve sem, egyszerűen nem rezsimelmélettel vagy kormányzati döntések értékelésével foglalkozunk. Hosszú távú trendeket vizsgálunk, azt nézzük meg, hogyan tudná tízéves távlatban leküzdeni Magyarország számos strukturális problémáját, és hol találhatna kitörési lehetőségeket. Nyilván a kormánypártnak megvannak a maga intézetei, ám ha ebben a vízióban jó ötleteket talál, miért ne használná fel? Mi biztosan örülünk annak, ha megkeresnek azzal, mit és hogyan gondoltunk. Az ellenzéki és a kormányoldalon is időszerű lenne, ha friss gondolatok jelennének meg. A magyar politikai közbeszéd abban merül ki, hogy az emberek a mindenkori kormánypárthoz képest határozzák meg magukat. Ez is fontos persze, de az patologikus, ha eközben nem beszélgetünk például arról, hogy az automatizáció hogyan hat majd akár rövid-, akár hosszú távon a magyar munkaerőpiacra, vagy arról, hogyan lehetne a nyári hőhullámok idején élhetővé tenni egy várost.
Nem lehet, hogy túl hosszú volt ez a másfél éves politikai kihagyás, ha a politikai fantázia e szintjéről beszél most nekünk?
Egyáltalán nem. Ha megnézzük szerencsésebb országok történelmét, amelyekben töretlenebb volt a demokratikus fejlődés, azt látjuk, hogy léteznek mindenki felé nyitott agytrösztök. Ilyen volt például az 1916-ban alakult Brookings. Ez az intézet is mindkét nagy amerikai párt asztalára letett olyan pragmatikus szakpolitikai javaslatokat, amelyek valódi problémákkal foglalkoznak. Szerintem tényleg nincs ideológiai előjele annak, hogy a mobilitás hiánya rossz, vagy annak, hogy a magyar munkavállalók hogyan kereshetnének többet.
Létezik olyan vízió, amely ideológia-, azaz értékmentes választ ad ezekre a kérdésekre?
A víziónk nem sorolható be klasszikus ideológiai kategóriákba, de távolról sem értékmentes. Négy sarokpontja van. Az első az, hogy a demokratikus jogállam a legjobb politikai keret egy modern közösség számára. A második az, hogy a piacgazdaság a legjobb gazdasági működési keret. A harmadik az, hogy a nyugati, atlanti orientáció Magyarország számára ma a legjobb külpolitikai keret. A negyedik az, hogy a közösségi elv egy modern nemzet életében fontos erőforrás. Ezek az értékeink. Semmiképpen nem gondoljuk, hogy létezik olyanfajta szakértői politizálás, amely az egyetlen helyes szakmai utat képviselné – akkor a demokráciának sem lenne sok értelme. Az agytrösztünk egyik legfontosabb újdonsága, hogy akár a kutatói, akár a tanácsadói csapatot nézzük, a legkülönbözőbb ideológiai értékválasztású emberek vannak köztük, így konzervatívok, sőt korábbi fideszes politikusok, zöld háttérrel érkezők vagy éppen liberálisok, akiknek pártképviseletük sincs, és vannak markánsan baloldaliak is.
Kik ezek?
Széles körről beszélünk: van három tulajdonosunk, tíz kutatónk, közel egy tucat tanácsadónk és nagyjából harminc-negyven külsős kollégánk, akik segítik a munkánkat.
Megkíméljük az olvasókat a névsorolvasástól, ám a közéletben otthonosan mozgó emberként tudja, kik állnak ilyenkor az érdeklődés középpontjában.
Tanácsadónk például Kovách Imre szociológus, szintén tanácsadó Balázs Zoltán közgazdász-politológus, aki a Fidesz által jelölt alpolgármester volt; Urbán László közgazdász, korábbi fideszes képviselő, az üzleti életből Heal Edina, a Google korábbi magyarországi igazgatója, Gilly Gyula, a Diákhitel Központ egykori igazgatója, Zlinszky János, a hazai ökomozgalom emblematikus alakja, vagy például Havas Ágnes, a Nemzeti Filmalap – ellenzéki hevülettel talán nem vádolható – korábbi igazgatója. E mellett a kutatás során rengeteg interjút készítettünk a közélet, az akadémiai szféra és az üzleti élet mindenféle pártállású szereplőivel, és egy podcast-sorozatunk is indul, amelynek első vendégei között lesz Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára és Navracsics Tibor korábbi EU-biztos, de egyeztetünk már Karácsony Gergely főpolgármesterrel, ahogyan beszélgetünk Scheiring Gáborral is, aki az egyik legfontosabb magyar rendszerkritikus közgazdász. Nekünk tényleg ez a hitvallásunk: az érdekel, hogy Magyarország 2030-ban, 2040-ben milyen kihívásokkal fog szembesülni, és milyen erősségei lehetnek, amelyekre építhetne.
Megjelenik egy kötet, amely elbeszél erről egy víziót. Mi történik másnap?
Van egy kétéves menetrendünk arra, hogy mit fogunk csinálni. Az Osiris Kiadónak köszönhetően most jelent meg a nagyjából 400 oldalas kötetünk Magyarország 2030 címmel. Ezután szervezünk majd rendezvényeket, amelyeken részben a saját eszméinket tárjuk majd a nyilvánosság elé. Igyekszünk vitákat generálni, új szempontokat bevinni a hazai közbeszédbe. Ezt egyáltalán nem tartjuk lehetetlennek. Az Egyesült Államokban, Németországban, Nagy-Britanniában egyaránt van olyan része a közbeszédnek, amely szakpolitikákról szól. Ezt lehet nem unalmasan is művelni, mi sem akadémiai, hanem közérthető szakpolitikai diskurzust folytatunk.
Eltalálja majd, mi következik?
Nem jóslásokat kérünk majd tőle. Mindenesetre ha túllépünk a Wikipédia-szerű Fukuyama-diskurzuson, amely arról szól, hogy „nem lett vége a történelemnek”, nagyon fontos gondolatokat találunk nála. Ő kezdett például először beszélni arról, hogy nem az a valódi kérdés, kicsi-e az állam vagy nagy, hanem az: milyen a kapacitása az államnak, vagyis hogyan tudja érvényesíteni az elképzeléseit. Így az elsők között írt nem kizárólag akadémiai közegben a jó kormányzás témájáról. De ő mutatta meg a legemlékezetesebben azt is, mi a bizalom szerepe egy állam, egy nemzet működésében. De sok további előadótól is van ígéretünk, köztük Nobel-díjas, világszerte ismert társadalomtudósoktól. Ezen kívül megy majd az említett podcast-sorozat, továbbá havonta, kéthavonta előállunk egy úgynevezett policy paperrel, amely a magyar nyilvánosságban talán kevéssé ismert műfaj. A lényege, hogy azonosít egy politikai problémát, kihívást, erre pedig tömör, közérthető formában szakpolitikai megoldási javaslatokat vázol. És végül a számunkra fontos témákban ezekre alapuló, gyakorlatilag másnap benyújtható törvényjavaslatokat is közzé fogunk tenni.
A magyar intézetpiacról azért nem lehet azt mondani, hogy ne lenne sokszereplős. Nem ugyanezt a munkát végzik el a többiek is?
Egyáltalán nem. Nagyon sok kiváló kolléga foglalkozik a pártpolitikai küzdelmekkel, de nem ismerek olyan intézetet, amelyik a nyilvánosság előtt kifejezetten a szakpolitikára koncentrálna. Mi egyáltalán nem fogunk aktuálpolitikai események kommentálásával foglalkozni.
Azaz az intézet vezetői nem is térnek vissza a nyilvánosságba?
De, csak az aktuális politikai ügyek kommentálását el fogjuk utasítani.
Mit mond, ha azt kérdezem, hogy mi a véleménye az SZFE-ügyről?
Akkor őszintén elmondom, hogy magánemberként nagyon határozott véleményem van róla, nagyon fontos ügynek tartom. De ahogy egy halbiológust nem kérdezne meg egy interjúban erről az eseményről, úgy engem sem érdemes, mert már nem ezzel foglalkozom. Nem politikai elemző, hanem egy szakpolitikai agytröszt kutatási igazgatója vagyok. Ez nem konfliktuskerülés: van egy munkánk, amire szeretnénk ráirányítani a figyelmet. Szerintem ilyen agytröszt a mai napig nem volt Magyarországon, pedig nagy szükség van rá. A legfontosabb dolog, ami megkülönböztet minket, az, hogy jövőorientáltak vagyunk. Mi az akadémiai, kutatói szféra és a döntéshozók között akarunk tudást közvetíteni.
Miért becézi döntéshozónak a politikusokat?
Azért beszélek döntéshozókról, mert nem csak politikusról van szó.
Kik hoznak még Magyarország jövőjével kapcsolatos érdemi döntéseket idehaza?
A politika mellett létezik a gazdaság, a kultúra vagy éppen a média mint társadalmi alrendszer. Nemcsak politikusok asztalára szeretnénk javaslatokat letenni, hanem a hazai véleményformáló közeg diskurzusát is szeretnénk felfrissíteni. Beszélgetünk majd kulturális intézmények vezetőivel arról, mit tehetnének a saját hazájukért. Gazdasági döntéshozókkal, vállalatvezetőkkel is egyeztetnénk arról, hogy a saját önérdekkövető magatartásukkal mit tudnának még tenni a közös hazánkért.
Ne kerüljük meg a politikusok ügyét, mert az intézetek színre lépése után ezek a kapcsolatok meghatározók. Hogyan kell elképzelni a kapcsolatot az intézet és a politikus között?
Ha én politikai döntéshozó lennék, először is elolvasnám az anyagokat, amelyeket kiadunk.
Elég messzire ment.
Lesz egy négyszáz oldalas könyvünk, amelynek lesznek rövidebb, fogyaszthatóbb mutációi is: ötven-, tíz-, de háromoldalas verzió is készült. Legalább a háttérembereknek szerintem érdemes elolvasniuk a hosszabb anyagot, ám akinek erre nincs ideje, a rövidebb változatot is olvashatja. Rövid szakpolitikai javaslatokat is kiadunk majd.
Bármelyik párt megérkezhet szakpolitikai javaslatot megrendelni?
Persze, ameddig elfogadja, hogy nagyon kényesek vagyunk a függetlenségünkre.
Miközben pártalapítványi pénzek is érkeznek a kasszába. A támogatóknak első csörgésre felveszik a telefont vagy akciós ajánlatot kapnak?
Nem, az érintett alapítványok is aláírták, hogy a pénzükért semmilyen ellenszolgáltatásra nem jogosultak. Mindenkinek nagyon hálásak vagyunk a hozzájárulásáért, és reméljük, hogy a jövőben még többeknek lehetünk hálásak, de a finanszírozási modellünk lényege, hogy ha bármelyik támogató nem képes elfogadni a tökéletes függetlenségünket, bármikor gond nélkül búcsút mondhassunk neki – ezért is fontos, hogy minél több támogatónk legyen. Mindenesetre az eddigiek alapján úgy tűnik, mindenki pontosan érti, hogy mit írt alá: egyikünket sem hívogatta senki.
Említette példaként Németországot, Nagy-Britanniát. Ön publikált egy nagy hatású cikket arról, hogy Orbán Viktor rendszere egy hibrid rezsim, azaz nem feltétlenül az említett országok politikai rendszeréhez hasonlította a magyar modellt. Átültethetők ugyanazok a magatartásminták ebbe a nyilvánosságba, ebbe a politikai rendszerbe?
Függetlenül attól, hogy ki mit gondol a magyar helyzetről, a szakpolitika Kínában sem nagyon más, mint Svédországban. Vannak konkrét politikai problémák, mint a szegénység, az egyenlőtlenség, a klímaváltozás, amiket meg kell oldani. Ezekre mindenhol reagálni kell: Szaúd-Arábiának is van szociálpolitikája, ahogyan Svédországnak is. A döntéshozók szempontjából ez minden modellben ugyanúgy néz ki: problémákat kell azonosítani, eszközöket és ötleteket kell találni, hosszú távon kell tervezni. Magyarországon nagyon hiányzik, hogy a két oldal aktuális pártpolitikai érdekektől és választási ciklusoktól függetlenül vitatkozzon az egyes konkrét problémákról. Ideológiától függetlenül melyikünk nem érdekelt abban, hogy a magyar munkaerő rugalmas, versenyképes legyen? Melyikünk nem érdekelt abban, hogy aki szegény családba születik, ne szegény családban haljon meg? Ezekre lehet rendszerfüggetlen szakpolitikai válaszokat adni.
Most olyan választ adott, ami biztosan sokszor hangzik el a példaként említett országok nyilvánosságában, és elégedetten hümmögnek a polgárok, amikor hallják, de idehaza azért inkább arról beszélnek majd, hogy „Soros Gábor és Soros Tamás Gyurcsány Tiborral próbálja választói felhatalmazás nélkül befolyásolni a közbeszédet”. Itt is tényleg ez a válasza?
Mindenkinek megvannak a maga egyéni reflexei, minket ez egyszerűen nem érdekel. A hosszú távú munkánk hitelesíteni fogja azt, amit most mondunk, mindazok előtt, akik veszik a fáradtságot, hogy néha a hazájukkal is foglalkozzanak. Alighanem szokatlan a mi megközelítésünk, kívülről nézve talán én is elkezdeném keresni az érdekcsoportokat, gondolkodni azon, párttá alakulnak-e és így tovább. Nem akarunk össznépi árokbetemetésbe kezdeni vagy tagadni a politikai konfliktusok értelmét, de hiszünk abban, hogy a politika többről szól.
Miből fakad a töretlen optimizmusa?
Szentimentalizmusra provokál, így megint csak ilyen választ tudok adni:
Nyilván ebben az országban élek, mindkét oldalról meg tudok jósolni bizonyos típusú cikkeket, de tényleg hiszek abban, hogy ha van egy hasznos, láthatóan közérdekű, mindenfajta sanda szándék nélküli hazafias dolog, az előbb-utóbb legalább a nyilvánosság kritikus tömegű részében termékeny talajra talál.
A nyilvánosság politikai elemzőként ismerte meg, megjárta az akadémiai szférát, publikált a magyar politikai rendszerről, és szerkesztett olyan könyveket, mint az Orosz napló vagy A barbárokra várva. Más irányba fordult a gondolkodása, vagy a jelenlegi munkája éppen a korábbiakból következik?
Az általam szerkesztett könyvek között szerepel olyan is, ami a rózsa kultúrtörténetéről szól… Nem szoktam elemezgetni magam, de talán valami társadalmi felelősségtudat mégiscsak összefűzi ezeket a tevékenységeket. Azt gondolom, ha valaki kiváltságos helyzetbe születik, ha valaki kap annyit ettől a nemzettől, a társadalomtól, amennyit én kaptam, hiszen egyetemre járhattam, középosztálybeli életet élhetek, sok olyan kulturális erőforráshoz fértem hozzá, amihez mások nem, akkor értelmiségiként van tartozása a társadalom felé. Akár könyveket szerkesztettem, akár a politikát elemeztem, akár az akadémiai szférában dolgoztam, akár most kutatási igazgatóként, ugyanaz vezérel: valamit vissza akarok adni ennek az országnak, a legjobb tudásom szerint. Azt majd mások eldöntik, látnak-e ebben értéket vagy sem.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
