Az orbáni uniós gondolkodás tükrében nem volt meglepő a keddi parlamenti döntés.
Az Európai Tanács döntéshozatalának konszenzus-követelménye már ma is számos tekintetben az integráció működésének gátja. Orbán Viktor „csak” a maga logikája szerint alkalmazkodik a folyamatokhoz. Ha nem Orbán, akkor valaki más tette volna világossá, hogy az unió működése nem követi az unió problématérképét, de a koronavírus-járvány ennek is odavágott. Ezidáig is csak kisebb-nagyobb kompromisszumokkal és ügyrendi manőverekkel haladt előre az integrációs egyhangúság szekere. Ezek a döntési helyzetek leginkább a szép (régi) időben működtek, most azonban nemcsak borús az idő, de egyenesen viharos is. A tagországok széttartó érdekei az integráció működési kereteit feszegetik, holott az uniós döntési mechanizmusokat eleve nem viharokra optimalizálták. Eddig „csak” két illiberális államot tart fenn kvázi az unió, ez még belefér.
És itt van akkor az újabb vihar, a koronaválság gerjesztette tagállami érdekek sokrétűsége. Ha ebből kijönne az unió, már menne is bele a másik viharba, a hétéves költségvetésbe. Ezt a helyzetet ismerte fel Orbán, nem először, de most először egy igazi viharban. Körösényi András politikatudós egy, a politikai vezetéssel foglalkozó írásában így fogalmaz:
Politikai vezetőknek időnként válsághelyzetekben kell helytállniuk, ezek a válságok azonban adott esetben ki is használhatók saját politikai céljaik érdekében. Sőt, a vezetők ugyanezen okból időnként »vihart kavarnak«.
Ebben jó Orbán, mármint a vihar felkavarásában, vele pedig mozgásterének szélesítésében. Most az országgyűlés döntésével teremtett magának sajátos – álságos – legitimációt a szokásos uniós szerepjátékához.
A kialakult helyzetért, az orbáni viharkavarásért rajta kívül persze többen is viselik a felelősséget: első helyen az Európai Néppárt, amelynek döntésképtelensége a Fidesz néppárti tagsága kapcsán talán a fő ok. Ugyan emiatt a német kereszténypártok és mögöttük Angela Merkel opportunizmusa is fontos tényező. Aztán Charles Michel, az Európai Tanács elnökének szerepe kompromisszumok állandó kidolgozását feltételezi, de elődjével, Donald Tuskkal ellentétben, eddig nem tette kellően világossá, hogy Orbán mostanra az európai konszenzusképzés egyik fő akadályává vált.
Aztán ott vannak a „fukar négyek” (Ausztria, Dánia, Hollandia, Svédország) a szintén fukar közvéleményükkel, melyek így együtt nehezen vehetőek rá arra, hogy adóforintjaikból a koronavírus által súlyosan érintett déli országok gazdaságát segítsék meg. Viszont, mint az unió régi tagállamai tudják, az uniós csúcsokon végül úgyis kompromisszumokat kell majd kötni. Ezt a célt szolgálta az az elképesztően intenzív konzultációs sorozat, amely még a napokban is zajlik. Sokak várakozásával szemben a forrásokhoz való hozzáférés és a jogállamiság kérdésének összekapcsolása már nem játszik majd döntő szerepet.
A fukar négyek kompromisszumkészsége mellett az Orbán által megszervezett kelet-európai ellenállás sikere vagy sikertelensége az e heti uniós csúcs két fókuszpontja. Orbán Viktor pedig emelte a tétet.
Orbán saját parlamentje felhatalmazására támaszkodva csak az utolsó utáni pillanatban akar majd megállapodni. Akárcsak a többi uniós politikus. Esetükben azonban hiányzik az, ami az orbáni Európa-politika alapképlete:
Egy idejétmúlt döntéshozatali rendszerrel a nemzetközi válságok közepette ide jutott az Európai Unió. Ez pedig az unió reformjainak ügyében tehetetlenkedő tagországok közös felelőssége és kudarca.
A szerző az IDEA Intézet külpolitikai elemzője.
Kiemelt kép: Gabriel Kuchta /Getty Images
