Belföld koronavírus

Alvás a lépcsőházban és hetvenszeres túljelentkezés – mi lett azokkal, akik a járvány miatt veszítették el a munkájukat?

Interjúalanyaink mindegyike megszenvedte a járvány időszakát. Az írás eredetileg a G7-en jelent meg.

Kurva kemény volt

– tömören így foglalta össze elmúlt három hónapját Mariann, aki a koronavírus-járvány miatt veszítette el az állását márciusban. Az 56 éves nő és férje egy Borsod megyei faluból költözött két éve Budapestre a jobb élet reményében. Mariann egy takarítócégnél talált munkát, csoportvezetőként 17 ember tartozott alá, és a budapesti fizetésükből támogatták a faluban maradt két gyereküket és unokáikat.

Munkája elvesztése és a járvány azonban életük legnehezebb kihívása elé állította a házaspárt – ezt Mariann még április legelején mondta nekem, amikor először beszéltünk. Akkor Mariann sorsát kilenc másik ember mellett két cikkben mutattam be (a másik itt olvasható). Az kötötte össze őket, hogy a járvány miatt mindannyian elvesztették az állásukat.

Közülük többen feketén dolgoztak, szinte egyiküknek sem volt számottevő megtakarítása, és jobbára a kétségbeesés jellemezte őket, többen is elsírták magukat a telefonban.

Három hónap elteltével ismét megkerestem őket. Sorsuk eléggé eltérően alakult, néhányan ismét dolgoznak, van, aki hosszú idő óta nem volt ennyire felszabadult, és olyan is, aki még mélyebbre került. Az eltérő kilátások ellenére további közös pont, hogy Mariannhoz hasonlóan mindnyájan megszenvedték az elmúlt három hónapot. Életük alakulását ismét két cikkben mutatom be, az első részben Mariann mellett még négy emberét.

Felhívta a főnök, hogy újra dolgozhat

Amikor Mariann március közepén elvesztette az állását, tartalékaik nem voltak, az áprilisi lakbért sem tudták volna fizetni. Mariann hiába tartott a járványtól, azonnal elkezdett állást keresni. „Nagyon sok helyre beadtam az önéletrajzom, de sehonnan nem kaptam választ” – mondta.

A kilátástalannak tűnő helyzet ellenére átvészelték a következő hónapokat. Az állását szintén elvesztő férje talált másik munkát, az albérletre pedig fizetési haladékot kaptak, így meg tudták tartani a lakást. Mariann a hosszas keresgélés ellenére csak alkalmi munkákat talált, heti egy-két alkalommal takarított magánlakásokban.

Végül június közepén talált magának stabilabb állást, mezőgazdasági idénymunkára vették fel Budapesttől ötven kilométerre. Pár nappal később pedig felhívta a korábbi munkaadója, hogy július második felében visszavárja a takarítócéghez, így úgy tűnik, élete visszatér a megszokott mederbe.

„Az elmúlt három hónapban a bizonytalanság volt nagyon rossz, és az, hogy a megszokott életszínvonalat nem tudtuk fenntartani. Furcsa volt, hogy egy darab ruhát vagy tisztálkodási szereket sem tudtunk venni” – mondta Mariann. Számára a legnagyobb tanulság az volt, hogy a jövőben jobban spóroljon. „A gyerekeket kevesebbel fogjuk tudni támogatni, hogy félre tudjunk rakni” – mondta.

Lépcsőházban alvás, majd országváltás

Vera nagyon nehéz helyzetben volt április eleji beszélgetésünkkor. Rendezvényeken dolgozott felszolgálóként alkalmi jelleggel, és már alig várta, hogy a decemberi zsúfolt időszak után márciusban ismét felpörögjenek a rendezvények. Ehelyett azonban összeomlott az iparág, és Verának annyira nem maradt pénze, hogy telefonját el kellett zálogosítania, fülhallgatóját pedig árulta egy online piactéren.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Párjával különböző hostelekben laktak a járvány alatt. Mivel a turizmus leállt, Vera szerint „boldog-boldogtalant” befogadtak a szállásokra, „tele voltak drogosokkal, csövesekkel, akiktől nem lehetett pihenni”. Így folyamatosan váltogatták a hosteleket. Volt, hogy a tulajdonos tudta nélkül adtak ki nekik egy szobát, és amikor a tulajdonos erre rájött, tíz perc alatt el kellett hagyni az épületet. Ilyenkor előfordult, hogy lépcsőházban aludtak, mert a sok cuccuk miatt nem volt idejük új szállást találni.

Párja ugyan továbbra is tudott dolgozni az építőiparban, de csak fele annyi pénzért, mint korábban. Ráadásul a sok stressz miatt a kapcsolatuk is megromlott, így Vera egyedül maradt, és csak ismerősök támogatásából volt némi pénze. Amikor újranyitottak az éttermek, számos helyre jelentkezett, de nem járt sikerrel.

Egyszer nagy nehezen visszahívtak, kirángattak a város szélére, majd mondták, hogy sok jóra ne számítsak, mert hetvenszeres a túljelentkezés

– mondta Vera. Szerinte rengeteg képzett, idegen nyelvet beszélő vendéglátós jött haza, így neki esélye sincs elhelyezkedni a szakmában.

A nehéz helyzete miatt már a járvány kitörésekor úgy döntött, hogy Németországban próbál szerencsét, ahol barátai is vannak.

Itthon maximálisan le vagyunk szarva. A kormány szerint senki sincs egyedül? Miért ilyen plakátokra költik a pénzt ahelyett, hogy annak adnának, akinek nincs hol laknia? Magyarországra nekem semmi szükségem

– indokolta döntését Vera.

Végül június közepén került ki Németországba, ahol egyelőre a barátainál lakik, és szeretne felszolgálóként vagy esetleg egy gyárban állást kapni. „Nagyon nehéz volt eljönni otthonról, de egy nap után rájöttem, hogy százszor-ezerszer jobb itt. Az első héten még pihenek, legszívesebben egyfolytában aludnék. Az elmúlt hónapok katasztrofálisak voltak a stressz miatt” – mondta.

Amiatt is hozott nehéz döntést, mert gyerekei nevelőszülőknél élnek, mivel Vera korábban elvesztette az ingatlanát. Az a terve, hogy a következő egy évben rendezi élét, és kiviszi a gyerekeit magához. Azt mondta, a karantén átvészelésében fontos szerepe volt a kiutazásának. „Célt és erőt adott, hogy kibírjam ezt a nehéz időszakot” – mondta.

Munka helyett kórház

Egy egészen drámai fordulat határozta meg Zsuzsa elmúlt hónapjait, aki alulról küzdötte fel magát a tisztes megélhetésig. Zsuzsa három éven keresztül élt hajléktalanként, majd elkezdett dolgozni a vendéglátásban, és egy saját lakást is sikerült szereznie. Mosogatóként és konyhai kisegítőként budapesti éttermekben dolgozott féllegálisan, legutóbb egy jól menő Duna-parti étteremben.

Március közepén azonnali hatállyal bocsátották el a koronavírusra hivatkozva a konyhai személyzet több mint felével együtt. Amikor április elején beszéltem vele, 50 ezer forintja volt. Halláskárosultként havi 70 ezer forint támogatást kap az államtól, viszont emiatt a rokkantsági ellátás miatt nem igényelhet álláskeresési járadékot.

Fotó: Farkas Norbert/24.hu

Beszélgetésünk után pár nappal úgy tűnt, hogy hosszas keresgélés után sikerül munkát találnia. Délelőtt felvették egy áruházba eladónak, délután azonban a „nagy örömben érzett figyelmetlenség” és a szemébe vágó erős napfény miatt közlekedési balesetet szenvedett. Eltört a válla, másfél hónapig a kezét sem tudta a szájához emelni és mosakodni sem tudott, ápolók jártak hozzá segíteni.

A kötést már levették, de még most is erős fájdalmai vannak, fizikai munkát még mintegy három hónapig nem fog tudni végezni. Mivel a 70 ezres rokkantsági ellátásból nem tud kijönni, tartozásai lettek, és abban bízik, hogy otthonról végezhető számítógépes munkát talál magának. „Egyelőre böngészem őket, százból ha egy válaszol, de nem nem biztos, hogy fel is venne” – mondta.

A szülők segítenek

Fruzsi és párja egyaránt elvesztették a munkájukat márciusban, ráadásul mindketten feketén dolgoztak, így munkanélküli ellátást sem kaphatnak. Fruzsi egy ruhaipari beszállítónál dolgozott, amelynek teljesen megszűntek a megrendelései, párja pedig a vendéglátásban.

Egy 18 négyzetméteres budapesti lakásban laktak, mindössze tízezer forint tartalékuk maradt, de a járványveszély miatt nem kerestek munkát, amikor áprilisban beszéltünk. „Nagy volt a kétségbeesés a karantén elején, de kiderült, hogy anya tud segíteni” – mondta Fruzsi. Ugyan Fruzsi és párja is elvállalt alkalmi munkákat – táboroztatásban és költöztetésnél segédkeztek –, mindketten szüleik anyagi támogatására szorulnak.

Fruzsi emiatt lényegében haza is költözött szüleihez, mert így nem kell ételre költenie. Néhány értékesebb cuccát pedig eladta, így havi 20 ezerből kijön a mostani időszakban. Fruzsi az álláskeresés helyett most a tanulásra koncentrál, és abban bízik, hogy őszre olyan képesítést szerez, amellyel könnyebben el fog tudni helyezkedni.

Erre azért is szükség lenne, mert úgy tűnik, a ruhaipari állásába egy ideig nem tud visszamenni. „A ruhaiparban nem nagyon mernek rendelni alapanyagot a bizonytalanság miatt, nem tudják, mi lesz ősszel, jön-e a második hullám” – világított rá egy bizonytalansági faktorra.

Nehezen találta magát a hétköznapokban

A Szegeden élő Dávid egy tavaly októberben megnyitott étteremben dolgozott szakácsként. Eleinte minden nagyon jól alakult, de a vírus miatt hirtelen visszaesett a vendégszám, és március közepén bezárt az étterem. „Szörnyen érintett, mert most költöztünk össze a barátnőmmel, az albérletet fizetni kell, és így necces lesz” – mondta akkor Dávid.

Mivel szakmájában eleinte esélye sem volt állás szereznie, gyári és fuvarozó munkákra is jelentkezett, de sehova sem vették fel. Viszont viszonylag korán, még áprilisban vissza tudott térni a vendéglátásba. Egy újonnan nyíló étterembe vették fel, amelynek a kezdetektől „nagyon jó” a forgalma.

Mint mondta, így nagyjából visszatért minden a megszokott kerékvágásba. „Nem volt egyszerű számomra ez az időszak, mert lehet, hogy furán hangzik, de munkamániás vagyok, és nehezen találtam magam a hétköznapokban. Így otthon dolgoztam, tanultam” – mondta.

Kiemelt Illusztráció: Kovács Tamás/MTI

Ajánlott videó

Olvasói sztorik